Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. augusztus 30., szombat Az ünnepen nagy volt a népvándorlás a bodrogkeresztúri Faluházban. Reméljük, a hét­köznapok is hasonlatosak lesznek ... Az épület alsó részén nagyterem van, a tetőtér a könyv­táré, a tanácskozóhelyé, s még marad lehetőség kis kö­zösségeknek is Először járva — az # avatás ünnepélyessé­gében — Bodrogke- resztúr Faluházában, idő­ben és térben egyaránt messzi emlék elevenedett meg. A Zala megyei Di­ósbél községben minde­nekelőtt az újonnan épült Faluházat mutatták meg a vendéglátók. A tanácsel­nök arról beszélt, milyen nehéz, harcos évek vannak mögöttük, az eredmény milyen jóleső érzéssel tölt el mindenkit. Társközség létükre, n.volcszázvalahány lakosi számlálva is meg tudták építeni maguknak azt a htelyet, amit a falu közösségének hasznára szántak. A tanácselnök beszélt a tervekről, mindenekelől t azt hangsúlyozva, hogy eb­ben a házban arra valók a terek, hogy a nap bár­mely időszakában beme­hessenek oda az ott élők, a maguk kedvére töltsék együtt az időt. A ház. újonnan kinevezett veze­tője szép. kerek összefog­lalóban a tervezett prog­ramokról, irányított kö­zösségi lehetőségekről szólt. Három évvel később al­kalmam volt újra meglá­togatni a diósbélí házat. Az eszmecsere — népmű­velők látogattak ide — végén olyan érzésem volt, hogy bizony a szép és nagy tervekből, az elképzelés­ből, hogy itt a nap min­den szakában megtalálják egymást az emberek — nem sok „jött be”. Tudom, nemigen illik ezekkel az emlékekkel elő­állni most, hogy megyénk egyik hegyaljai nagyköz­ségében sok-sok év után elkészült a szép intéz­mény. Nem szokás, hogy mielőtt még meggyőződ­nénk róla, valóban a kö­zösség háza lesz-e, olyan hangokat pengessünk, mint­ha kételkednénk benne. Sajnos, rossz tapasztalatok tartják fogva a gondola­tokat. felidézve nagyszerű emberi összefogásokat egy adott létesítmény elkészül­téig — és az első napok, hetek után híreket halla­ni arról, üresen árválko­dik a ház. Bodrogkeresztúron re­mélhetően az ünnepi han­gulat múltán is megtalál­ják helyüket a nagyközség és a két társközség — Bodrogszegi és Szegilong — lakói a szép. kis alakí­tások után pedig nagyon sok hasznos térrel bí­ró épületegyüttesben. Az augusztusi ünnepen a me­gyei pártbizottság titkára is megfogalmazta a jövőt célzó gondolatait. Minde­nekelőtt arra hívta fel nyomatékosan a figyelmet, hogy ... .. ebben a házban csak akkor folyhat tartal­mas, folyamatos munka, ha a lakosság és a műve­lődés helyi vezetőinek kapcsolata mindennapos, életszerű lesz. Nem íróasz­tal mellett kitalált progra­mokat kell meghirdetni és aztán siránkozni, hogy nem érdekli az embere­ket. A községben, a köz­ségekben élők valós igé­nyeire kell építkezni. Ez persze csak akkor lehetsé­ges, ha maguk a hasz­nálók, azok, akikért meg­épült ez a létesítmény, gazdának tudják és érzik magukat. Vagyis nem el­várják a kínálatot, hanem önmaguk alakítják, for­mázzák a közösségi együtt- létek kereteit.” Arról van itt szó. hogy tanulni kell ez esetben is a demokratizmust. Ez a ház megépült, azt is lehet­ne mondani, hogy ,,kiböj- tölték” a bodrogkeresztú- riak. Hat-hét évvel ez­előtt, amikor a régi műve­lődési házban a népműve­lővel beszélgettünk, azt mondta: Már az is nagy eredmény és előrehaladás lenne, ha elérnék, minden este égjen a villany, ma­gyarán: nyitott ajtókkal hívná az intézmény a nagyközség lakóit, a fiata­Az épületegyüttes kitünően helyezkedik el a tágabb kör­nyezetben lókat és az idősebbeket egyaránt. Aki valamelyest is ismeri művelődési ott­honaink állapotát, a tár­gyi és személyi feltét le­ket. tudja, nem kevés kis­településeinken ez a bizo­nyos „ég a villany estén­ként. nyitva vannak az ajtók»...” A Faluház megépültével a bodrogkeresztúriak ha­talmasat léptek. Minden ilyen létesítménynek az ugyanis az ismertetőjele, hogy itt nemcsak estén­ként, hanem nappal is hí­vogatnak az ajtók betö­résre. A bodrogkeresztúri házal az avatás előtt, a me­gyei közművelődési mód­szertani központ igazgató­jával jártuk be. Mint mon­dotta. hivatásuk és jogo­sítványuk erejéig ők is ott lesznek szakmai segítség­gel, figyelemmel a Falu­házban. Nagyon sok az öllel — például az idegen­forgalom és a közművelő­dés összekapcsolására —, ha az itt élők valóban megélni akarják közössé­güket, az idő haladtával gazdagodnak majd a lehe­tőségek, az alkalmak. A nagyközségi közös tanács vezetői tudatosan készül­tek a faluházi élet meg­szervezésére, és ott lesznek alkalmanként is a szerve­ződésnél. Itt ugyanis lé­nyeges, hogy semmi nem lezárt, a mozgás, a válto­zás, az új kezdeményezés előtt zöld út van. Bizakodásnak kell tehát hangot adnunk. Hiszen a mai gazdasági helyzetben az sem mindennapos, hogy egy település vezetői és lakói fontosnak tartsák ilyen intézmény megépí­tését. Bodrogkeresztúron jutott pénz és cselekvő erő a ház megépítésére. Bizonyosnak látszik, lesz közösségi erő az értelmes használatra is. (ténagy—laczó) V alamiféle számadásnak kell felfognom a Mun­ka és művészet című, a Miskolci Galéria termeiben napjainkban látható kép­zőművészeti kiállítást, ti­zenhárom borsodi mű­vész száznál több mű­vel. Festmények, rajzok, sokszorosító eljárással ké­szült. grafikák, érmék, szob­iok, egyéb plasztikai mun­kák. textíliák sorakoznak a falakon, hogy tükrözzék — legalább részben —, mivel foglalkoznak azok az alko­tók-. akiknek egy-egy borsodi üzem, vagy intézmény a me­cénása, akiket szocialista szerződés köt a gyárakhoz, min dolgoztak az elmúlt időkben, miként hatolt rá­juk a szerződés biztosítot­ta kapcsolat, hogyan hat az tevékenységükre. A mintegy két évtizedes múltat maga mögött tudó, a borsodi nagy- és középüze­mek. mezőgazdasági termelő­szövetkezetek és egy-egy helyi, illetve borsodi mű­vész között fennálló szerző­déses kapcsolatra épült me­cenatúrában - korábban adódlak: olyan pralcticista el­várások, amelyek szinte kizá­rólagosan az adott üzem, munkahely életének. mun­kafolyamatainak, élet mozza­natainak ábrázolását fogad, ták el a művésztől a támo­gatás viszonzásaként. Noha ez a merev követelésrend­szer napjainkra már felol­dódott, olykor még kísért a szelleme, s nemritkán helv- telen korlátok közé szorítja a művészi alkotó akaratot, el­képzeléseket. A napjainkban fennálló • szocialista szerző­déses rendszer alapvető cél­jai között elsősorban inkább az üzemi dolgozók művészi ízlésének formálása, emelé­se, jó irányú befolyásolása, a művészeknek az üzemi életbe való intenzívebb be­kapcsolódása, és ezen- keresz­tül annak jobb megismerte­tése szerepel, az üzem és a művészi munka kölcsönhatá­sának megteremtése és növe­lése, ami természetesen nem zárja ki az üzemi élet mindennapjainak a művé­szet sajátos, sokszínű eszkö­zeivel történő ábrázolását sem. A mecénás vállalja, hogy a művészt bizonyos tá­mogatásban részesíti, a mű. vész pedig azt a fentiek sze­rint viszonozza. Ezeken is töprengtem, amíg — nem is egyszer — végigjár­tam a Miskolci Galériában a kiállítást, amely címével ta­lán egy kicsit a korábbi el­várásokat is idézte., Tagad­hatatlanul vegyes érzelmek­kel jártam a termeket. Ügy tűnik, hogy a kiállítás nem tükrözi egészében a mai szer­ződések valós céljait, mond­hatni nincsen szoros össz­hang a tárlat egésze és a művészetet támogató üzemi mecenetúra újabb megfogal­mazású szellemisége között. Nem az. egyes művek tükrö­zik ezt az aszinkronitást, ha­nem az összkép. Ugyanak­kor igen nagy számban ta­lálhatók értékes alkotások itt. amelyek nagyon is beillenek az újabb elvárások felrajzolta képbe. Ilyenek például Má- ger Ágnes fonodái rajzai, vagy a kohászati életet, moz­zanatokat. átfogalmazó olaj­festményei. De említhetném Pataki János ugyancsak sajá. tosan átfogalmazott lenin- városi képeit, Pető János közvetlen üzemi utalás nél­küli, de az ízlésféjlesztést nagyon jól segítő temperáit, vagy hasonló fogantatással Seres János olaj és egyéb technikákkal készült néhány tájképét. Akiket itt nem em­lítettem a tizenháromból, azok munkái között is meg­találhatók hasonló jellegű ér. tékek. legyenek azok annyira közvetlenül az üzemről, az üzemhez szólók, mint Mazsa- roff Miklós kohászati témájú festményei, Kiss-Sunyi Ist­ván kisplasztikái és érmei. Valami mégis zavart e ki­állításon, és gondolataimat afelé terelte, hogy amennyire helytelen volt korábban a szerződésben a merev meg­kötés, legalább annyira vitat­ható a szinte teljes kötet­lenség is. Ugyanis a kiállí­tott művek között meglehe­tősen nagy számban látni olyanokat, amelyekkel a rendszeres tárlatlátogató már többször is találkozhatott az eltelt hosszú évek, sőt évti­zedek alatt, némelyik mesz- sze a szerződések megkötése, sőt egyik-másik az egész mecenatúra-rendszer meg­születése előtt készült, tehát semmiképpen sem a támo­gatási rendszer, a szerződő üzem és művész új kapcsola­tának inspirációjára. Ad ab­szurdum elképzelhető, hogy egyik-másik alkotó egyszerű­en kényelmességből az „elfek­vő készletéből" nyújtott be egy-kél. vagy több darabot, j Az üzemi dolgozók ízlésének I csiszolását ezekkel a mű- j vekkel is lehet szolgálni, ám az üzemi éleinek a művészre gyakorolt hatása így semmi. I Bocsássanak meg, az érintet- j lek. de ez inkább a kötele- I zettségnek valamiféle letu- l dása, mintsem a szocialista szerződésben vállalt kötele- i zettség művészi teljesítése. Nem tartom kizártnak, hogy a mecénásnak már átadott művek mások, de a ki­állítás képe, ez a sajátos számadás nem mentes ettől a kicsit, keserű szájízt adó vonástól. Oktalan lenne hál a mece natúrénak ez a formája? Szó sincs róla! Sőt, továbbfejlesz­tendő, bővítendő. De nem szorítkozhat egyszerűen a támogatás kiutalásának és a müvek „termelésének” egy­szerű gazdasági cseréjére. Több érdeklődést kíván a mecénás részéről is. Például a kiállítás megnyitásakor is markánsabb lehetett volna képviselőiknek a jelenléte, jelezve ezzel is a szerződés­ben való kétoldalú emberi részvételt. Ez a kiállítás — j amelynek anyagában igen sok érték van, s mellettük szinte csak „fizetségként” ké­szített munka is akad — na­gyon sok tanulsággal jár. A szerződésben mindkét ol­dalon résztvevőknek egy­aránt. Utal a szerződések szellemi tartalmának fino­mítására és a vállalások mű­vészi teljesítésének miként­jében tapasztalható visszás­ságokra egyaránt. Ezért is érdemes volt megrendezni. És ezért érdemes — szeptem. bér közepéig van nyitva — megnézni, nemcsak az érde­kelteknek. Benedek Miklós Holnap este a képernyőn Só Mihály kalandjai Múzeum lesz Miskolcon, a Deák tér 7. szám alatti műemlék épület helyreállítása befejeződött, s annak műszaki átadása meg­történt. Ennek az épületnek földszinti része ad majd ot1- honl a város új idegenfor­galmi és kulturális neveze­tességének, a Magyar Orto­dox Egyházi Múzeumnak. A helyreállított épület földszintjén kialakított há­rom boltíves teremben he­lyezik majd el a magyar or­todox egyház kulturális és eg.yházművészeti éltékeit, amelyeket a miskolci Her­man Ottó Múzeumban dr. Kárpáti László irányításával gyűjtenek. A gyűjteményben a tervek szerint a miskolci görögkeleti egyház értékein kívül bemutatják a karcagi, a gyöngyösi és más egyház- községek kulturális, művészi és szertartási emlékeit, öt­vösmunkákat, imaköny veket, ikonokat és egyéb tárgyakat. Válogatott anyag kerül a lá­togatók elé az egykori mis­kolci görög iskola könyvtá­rának anyagából is. Az épület helyiségeinek át­adása utáp kezdődik meg an­nak berendezése, az össze­gyűjtött anyag rendezése. Az egyháztörténeti múzeumot a tervek szerint még az idén megnyitják a látogatók előtt. Holnap, vasárnap nem 0 jelenik meg lapunk, azért ma hívjuk (el olvasóink figyelmét egy holnap esti adás­ra: 18.40-kor a második mű­sorban megismétlik a Szabó Pál regénye nyomán, Zsurzs Éva rendezésében készült Só Mihály kalandjai című tévéfil­met. A címbeli Só Mihály sze­gény parasztember, aki a fel- szabadulás előtti világban sok­féle kalandba keveredik. Sze­gény, ám szinte az erdélyi gó­békra jellemzően csavaros eszű ember, aki kalandos, nemegy­szer szorult helyzetében nem­csak feltalálja magát, hanem bizony túl is tesz az urakon, sőt még egy asszony szivét is megejti. A címbeli Só Mihály Bodrogi Gyula: ő látható a kép közepén Ungváry László­vá I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents