Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

1986. augusztus 23., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 13 9 kíváncsiság és a hiúság Lukács György vázlatosan maradt önélet­rajzának, az Átélt gondolkodásnak utolsó soraiban megdöbbentő gondolatok szerepel­nek: Lukács a legpozitívabb emberi tulaj­donságnak a kíváncsiságot tartja, a legne­gatívabbnak pedig a hiúságot, melyből sze­rinte minden rossz emberi megközelítés ered. Vajon jogosult-e emberi jellemvoná­sokat, karakterjegyeket erkölcsileg-társadal. milag megítélni? Ezzel már régóta kísérle­tezik a filozófia. Arisztotelész például a kö­zép fogalmát tartotta minden helyes maga­tartás kiindulópontjának. így bizonyított: a vakmerőség és a gyávaság között a bátor­ság a középfogalom, tehát a bátorság erény, a két szélsőséges pedig annak az ellenke-, zője. S a filozófia története folyamán — hogy még egy példát említsünk — felfedez­ték az enthusiasmus, vagyis a lelkesedés pozitív erkölcsi szerepét is. Velük szemben mindig gyanúperrel él­tem. Nagyon vulgárisán megfogalmazható okból. Mert például a lustaság mindenkép­pen negatív karaktervonás a társadalom egésze szempontjából, ha a lustaságot ön­magában veszem. Hasonlóképpen a szorga­lom önmagában feltétlenül pozitív tulajdon­ság és társadalmilag hasznos. Csakhogy nem lehet önmagában venni és önmagában te­kinteni sem a lustaságot, sem a szorgalmat. Mert ha például így kérdezek: mi a társa­dalmilag hasznosabb, a lusta tolvaj avagy a szorgalmas, pontosan fordítva fogok vá- szolni, mint az előbb (amennyiben itt tár­sadalmi „hasznosságról” beszélhetünk). Úgy­hogy mindez azt mutatja, nem a tulajdon­ságjelzőkön múlik a dolog, hanem azon, hogy a tulajdonságok mihez kapcsolódnak, így adott esetben a vakmerőség nagyon hasznos lehet, sőt csak az lehet hasznos még a bátorsággal szemben is. Még az is előfordulhat, hogy a gyávaság konkrét, ha­szonnal jár, nemcsak önmagunk, hanem a társadalom szempontjából is. Emlékezzünk csak a Ballada a katonáról megrázó kép­soraira, amikor a kiskatona rettenetes fé­lelmében kifejezetten gyáván hajtotta végre hőstettét. Úgy vélem, reális azt mondani: az erkölcsöt nem helyes sem -szélsőséges, sem középfogalom jellegű tulajdonságokhoz kötni. S ezek után térhetünk vissza a kíváncsi­sághoz, melyről a közhit úgy véli: valami­féle rossz tulajdonság. A gyereket már egé­szen kiskorban azzal intik le, hogy aki kí­váncsi, hamar megöregszik. Ha a kíváncsi­ságot dicsérni kezdjük, a közhittel szemben kell fellépnünk ugyan, de nem a filozófiai hagyománnyal szemben. Már Platónnál sze­repelt az a gondolat, hogy minden tudás alapja az, ha képesek vagyunk csodálkozni. Rácsodálkozni a dolgokra persze lehet na­gyon naivan is, nagyon felületesen is, és az az amerikai középosztályra jellemző maga­tartás, mely mindent hangos oh !-felkiáltás- sal kísér, bizony nagyon messze van a Pla- ton-féle csodálkozástól. Még messzebb a kí­váncsiságtól. Mert valóban csodálkozni csak az tud, aki tényleg kíváncsi. Csodálkozni ugyanis lehet nagyon felszínesen, tehát anélkül, hogy tudnánk, voltaképpen min is csodálkozunk. Mennyire más csodálkozás azonban az, amikor például a természet- tudományban jártas ember számára egy furcsa természeti jelenség adódik, amely valóban szokatlan, s éppen ezért csodálko­zik el, mivel nagyon jól tudja, hogy átla­gos természeti feltételek közepette nem szo­kott létrejönni az adott jelenség. Tehát nagy különbség van aközött, hogy kíváncsisággal csodálkozunk-e, vagy pusz­tán kiváncsiságból. A kíváncsiságból való csodálkozás igényét elégítik ki a különféle katasztrófafilmek, lásd a Földrengést, vagy jó néhány sci-fit. Az áltudomány egésze is erre az igényre épít. De milyen más cso­dálkozás még Kolumbusz csodálkozása is azon, hogy az általa Indiának hitt földré­szen nem azt találta, amit várt. Mert Ko­lumbusz kíváncsi emberként valóban kí­váncsisággal csodálkozott, és kíváncsisága megmaradt a csodálkozás után is. A kíváncsiság tehát a megismerés hajtó­ereje. az objektív valóság megismerésének alapvető motívuma. S az az igazság, hogy aki kíváncsi, bizonyos értelemben mindig fiatalos marad. Sőt egyenesen azt mond­hatnánk, hogy az élet azzal ér véget, ami­kor az ember már nem kíváncsi. A terem­tő, a gondolkodó ember mindig kíváncsi, mert érdekli az, hogy hogyan változnak az emberek, a társadalom, mi történik a „vi­lágban”. Ezért a kíváncsiság nem más, mint az állandó és totális újra törés, vagyis az új megismerni akarásának tulajdonságbeli kifejeződése. Emberek, akiket betegség vagy más súlyos csapás ér, meg tudnak újulni azért, mert érdeklődnek, mert még el tud­nak csodálkozni dolgokon, mert nem haj­landóak kívülmaradni a világon. Ha az em. bér elveszíti érdeklődését, kíváncsiságát, az nem más, mint a halál szellemi előkészí­tése. De vajon a hiúság szembeállítható-e a kíváncsisággal? A hiúságot a köznapi érte­lemben bocsánatos bűnnek tartjuk, sőt mi több, az elhanyagolt emberekkel kapcsolat­ban még azt is szoktuk mondani: nem ár­tana, ha lenne bennük valami hiúság. Nem köznapi értelemben azonban a hiúság már veszélyes tulajdonság. Ténylegesen a kíván, csiság ellentéte. A kíváncsi ember mindig valami vagy valaki másra kíváncsi. Ha megtanult vagy felismert valamit, akkor nem annak örül a hiú ember, hogy ő azt a dolgot már ismeri, hanem annak, hogy ő az, aki ismeri az adott dolgot. A hiú em­ber elsősorban önmagára kíváncsi. Ha más iránt érdeklődik, akkor számára nem az fontos, hogy a másik emberen segítsen, ha­nem az, hogy mindenki lássa: ő segít a másikon. A kíváncsi ember azt kérdezi: hogyan állok én hozzá a valósághoz, a hiú pedig így kérdez: hogyan áll nekem a va­lóság, vagyis hogyan dekorál engem a való­ság egésze. Szükségszerű azután, hogy láncreakció módján következményei is legyenek a hiú­ságnak. A hiúság vezeti el az embereket oda, amit ma divatos szóval presztízsfogyasz­tásnak nevezünk: mert hiszen a hiúság ilyenkor úgy jelenik meg: nekem van — másnak nincs. Nem tudom, hogy erre az ellentmondás­ra, melyet oly szellemesen hangsúlyoz Lu­kács, vagyis a kíváncsiság és hiúság ellent­mondására mennyire lehet általános etikát építeni. Az azonban bizonyos, hogy a kí­váncsiság etikailag materialista tartalmú, mivel az objektív dolog iránti érdeklődés, az objektív viszonyokon történő elcsodál- kozás, a más emberek helyzete iránti ro- konszenv és megismerésvágy irányítja. Ugyanígy bizonyos, hogy a hiúság etikai szempontból feltétlenül szubjektív idealiz­mus, mert nemcsak önmagát méri önmagá­val, hanem az egész világ mértékévé az az ember válik, aki a hiúságtól eltöltötten néz szembe a valósággal. Azt sem tudom bizo­nyosan, hogy ha erre a hiúság—kíváncsiság ellentmondásra építenének egy g5'akorlati pszichológiát, vajon az mennyire lenne ered­ményes. De az már vitathatatlan, hogy az emberek valósághoz való fordulásának, va­lósághoz, társadalomhoz való viszonyának minden bizonnyal egyik mértéke abban van, hogy minden egyes ember miképpen tudja megoldani a benne lévő hiúság leküzdését, és a benne lévő kíváncsiság megerősödését, és objektív tényezővé válását. Ellentmon­dásban élünk. Minden bizonnyal önmagunk­ban is. De az ellentmondások feloldása ha­tározza meg azt, hogy mennyire tartalma­sán élhetjük a társadalmi létet. H. I. Két lurkó ízetlenkedik egy­mással. Az egyik hamar meg­unja, s próbálja elhesseget­ni magától a barátját: Hagyj már békén, menj a jenébe! Az ismert Móricz-novellában a mindig éhes, sokat koplaló Kis János így „fenekedik” magában gazdája ellen: A fene egye meg a vén Saru- dit, ma kieszem a vagyoná- bul... Érdekes is ez a „jene” szavunk. Használjuk szitok­szóként, mint a fenti két pél­da is mutatja. Haragot, in­dulatot, ellenszenvet fejezünk ki vele, azt, hogy valaki nem tetszik nekünk, szabadulni szeretnénk tőle. Máskor ta­gadást jelent: Tudja a fene! Kell a fenének! Nyomósító szóként is szerepel a nyel­vünkben: Fene nagy legény! Fene sok pénze van! Meg­ütközéskor, csodálkozáskor szoktuk mondani: No fene! A kérdés színezésére is hasz­náljuk: Mi a fene! Ki a fe­ne adott nektek ilyen pa­rancsot? De mi fán is terem — a fene? Nyelvészeink — bár­milyen furcsán hangzik is — a fen, fenni igéből származ­tatják. Szerintük ennek fo­lyamatos melléknévi igene­ve, amely mai nyelvünkben így hangzik: fenő, évszáza­dokkal ezelőtt pedig fenevo, feneu. Eredetileg a fogait „fenő vadállat” jelzőiéként szerepelt, a „fenő vad” dü­hös vadat jelentett, s a fene- vad összetett szavunkban ma is megvan. Később a „fenő vad” jelzős kifejezésből el­maradt a „vad” jelzett szó, a jelző pedig jelentéstapa­dással főnévvé önállósult, s a fenő melléknévi igenévből lett „fene” főnév. Az eredeti jelentése any- nyira elhomályosult, hogy például a fene az orvosi szaknyelvben fekélyt, geny- nyes sebet jelentett. Mai szó­készletünkben is megtalálha­tó a „lépfene, rákfene” ösz- szetételben, A „fene” főne­vünk jelentése tehát olyas­féle, mint a vele rokonértel­mű „nyavalya” szavunké. Nahát, ki a fene gondolta volna? ... <h. j.) Live Aid-koncert Philadelphiában Éhező százmilliók Aprócska hír adta tudtul nemrég, hogy Földünk la­kossága elérte az 5 milliár­dos lélekszámot. A becslés egy amerikai demográfiai in­tézet munkatársaitól szárma­zik, míg az ENSZ népesedési szakértői csak 1987-re várják e határ átlépését. Közelebbit természetesen (hogy melyik kontinensen, melyik ország­ban látta meg a napvilágot az újszülött) egyetlen szak­ember sem tudhat, legna­gyobb valószínűsége annak van, hogy valamelyik fejlődő államban született (fog szü­letni?), hogy nyomodban fog élni, és nem lesz ismeretlen számára az éhezés gyötrel­me sem. ELHÍZÁS ÉS KOPLALÁS Gazdasági fejlődés ide, tu­dományos-technikai forrada­lom oda, az emberiség imég korántsem birkózott meg — finoman szólva — az „alul­tápláltság” rémével. Sőt, a különböző felmérések egy­behangzóan bizonyítják, hogy az éhezők száma az elmúlt években változatlanul, min­den erőfeszítés ellenére üte­mesen növekedett. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) néhány hónappal ezelőtt .nyilvános­ságra hozott tanulmánya sze­rint például a hiányosan táplálkozök száma 22 millió­val nőtt, s meghaladja a 494 milliót. Ráadásul tovább tágult a táplálkozási szakadéle is: amíg Észak-Amerikáfoan és Nyugat-Európáfoan a fejen­kénti napi. kalóriafogyasztás eléri a 3400-at és a népes­ség tekintélyes része elhízott, addig a fejlődő világ 26 leg­szegényebb országában (la­kosságuk körülbelül negyed- milliárd!) 1800 kalóriánál ke­vesebbhez jutnak. Igaz, az éhezőknek a Föld összlakos­ságához viszonyított aránya ugyanakkor enyhén csök­kent. Ám ez sovány vigasz, ha összevetjük az említett számokat: 5 milliárd ember közül 500 millió alultáplált. Magyarán: bolygónk minden tizedik lakosa nem jut hozzá a szükséges táplálékhoz — s akkor még szó sem esett az elemi szükségletek egyéb te­rületein mutatkozó hiányok­ról, az egészségügyi, oktatási és számtalan más téren je­lentkező elmaradásról. A legmegalázóbb, legtöb­beket érintő kín persze va­lóban a táplálék hiánya. A legtöbb éhes embert Ázsiá­ban tartják nyilván, de a legkilátástalanabb helyzetbe mégis Afrika került. Első­sorban a fekete kontinens szaharai térsége, illetve egyes közép- és dél-afrikai államok szerepelnek a veszélyzónák listáin. AFRIKA VÁLSÁGA Ezeket egyszerre sújtják az alacsony színvonalú agrár- termelés, a népességrobba­nás. a sokszor elhibázott gazdaságpolitika, a kedve­Tragikus szakadék szervezőjét, az ír Bob Geido- fot Nobel-békedíjra javasol­ták. Egyedül reménytelen küzdelem zőtlen időjárás és az egyre nyomasztóbb eladósodás kö­vetkezményed. Az egyik fő gond épp az, miként lehetne elkerülni a leginkább hátrá­nyos helyzetű afrikai álla­mok megsegítésének kam­pányjellegét. Nem arra van csupán szükség, hogy az aszállyal vagy sáskajárással küzdő térségekbe dömping­szerűen küldjék a gabonás zsákok millióit. Sakkal üd- vösebb lenne a helyi adott­ságok, a fejlődés belső lehe­tőségeinek kibontakoztatása. Természetesen a megannyi nemzetközi segélyakció és gyűjtés hasznát, jó szándékát nem lehet kétségbe vonni. Figyelemreméltó, hogy az el­múlt évben jó néhány ilyen, nemegyszer világméretű kez­deményezés született a feke­te kontinens javára. A tava­lyi Live Aid koncertsorozat RENDKÍVÜLI KÖZGYŰLÉS Más kérdés, hogy átfogó megoldást, gyökeres változást ilyen humanitárius tevékeny­ségtől irrealitás lenne várni. Hosszú távú, a gazdasági és társadalmi elmaradottság fel­számolását célzó folyamatok beindítására lenne szükség. Konkrét teendőkre fordítva: az agrártechnika javítására, a földreformok valóra váltá­sára, az oktatás kiterjeszté­sére, a nemzetközi szerveze­tek, így a FAO és az UNI­CEF költségvetésében táton­gó rések „befoltozására”, vagyis arra, hogy a fejlett államok tegyenek, .áldozza­nak a szegények megsegíté­sére. Egyre inkább előtérbe ke­rülő cél az is, hogy az élel- miszerpótlás ne a nyugati világ feleslegeiből származ­zon, hanem Afrika azon vi­dékein vásárolják fel, ahol a viszonylag bőséges termés feltöltötte a raktárakat. El­lenkező esetben ugyanis a más kontinensekről beáram­ló nagy mennyiségű élelem elveheti az ottani parasztok kedvét a többlettermeléstől. Komoly előrehaladást je­lentene, ha az érintett or­szágok valóra váltanák az ENSZ-közgyűlés legutóbbi, május végi rendkívüli ülés­szakán elfogadott határoza­tokat. Itt öt évre szóló cse­lekvési programot jelöltek ki, s az afrikai résztvevők a be­ruházások fokozása mellett külön kiemelték az adóssá­gok enyhítésének, vagy a törlesztési kötelezettségék el­engedésének fontosságát. Akárhogy alakuljanak is a dolgok, sajnos, joggal gya­nítható, hogy az éhezők szá­ma a közeljövőben sem csökken Földünkön. A szak­emberek szerint már az is nagy eredmény lenne, ha a tragikus táplálkozási szaka­dék nem mélyülne tovább ... Sz. G. Élelmiszerre várok - valahol Afrikában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents