Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-11 / 162. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. július 11., péntek Nyugdíjban, de nem tétlenül Béres János tanító, tanár úr. A jó tanítónak híre van, mint a jó kútnak, forrásnak. Termése, az elvetett mag, évek, évtizedek múltán érik be, s a legváratlanabb helyeken, alkalmakon derül rá fény. Egyik interjúalanyom hívta fel a figyelmem Béres János tanító, illetve tanár úrra. Rendszeresen részt vesz a honismereti pályázatokon, országos és megyei első díjakat, oklevelek sokaságát nyerve velük. Már ez, önmagában is megérdemli a figyelmet, hiszen az, aki a múltról beszél, a jövőhöz szól. Olyan értékeket, kincseket bányász elő a feledés és a porosodó irattárak homályából, amelyek ismerete nemcsak üdvös, de hasznos is. Nemcsak azért, mert szerénységre, nagyobb önismeretre neveli az utókort — nem igaz, hogy velünk kezdődik minden —, hanem mert ezek az évszázadok alatt felhalmozódott tapasztalatok megfelelő (szemléleti) módosítással ma is hasznosíthatók. Maradjunk csak a sokat idézett közhelynél, miszerint „a tanító a nemzet napszámosa”. Hajlamosak vagyunk mostanában csupán a kifejezés második felére figyelni, felpanaszolni az anyagi, erkölcsi megbecsülés hiányát, s eközben megfeledkezünk magáról a szolgálatról. Arról, hogy a tanító mindenkor kulcsembere volt a falunak, és a nemzetnek. Ténykedése, szakértelme, emberi tartása, viszonya a kultúrához és a közösséghez mintául szolgált a falu népének, mert jelen volt a falu életében. Törődött a közösség testi-lelki fejlődésével, épülésével, azaz nemcsak tanított, de ha kellett orvosi tanácsokat adott, új gazdasági módszereket honosított meg (lásd gyümölcs-, zöldségtermelés, öltözködési, sőt konyhaművészeti ismeretek, egyszóval az élet mindennapjaiban fontos és hasznos ismeretek). Hajlamosak vagyunk mostanában, a szakosodás bűvöletében élve megfeledkezni arról, hogy a közművelődés alapja az iskola. Nemcsak azért, mert itt szerezzük meg az elemi ismereteinket, itt nyitják rá a szemünket a világra, hanem mert minden önművelés alapja és feltétele az a nevelői ráhatás, amit az iskolából hozunk vagy nem hozunk. Talán túl hosszúnak tűnik ez a bevezető, holott a célom az, hogy Béres- Jánosról rajzoljak portrét. Lényegesen megkönnyítette a dolgomat, hogy áttanulmányozhattam az Istvánffy Gyula-pályázaton első díjat nyert tanulmányát: A református kántortanítóság, utolsó évtizedei a felsőborsodi református egyházmegyében. A vaskos tanulmány (eredeti dokumentumokkal, fényképekkel is illusztrált) nemcsak tanulságos, de valóban izgalmas olvasmány. Egy ember, egy társadalmi réteg, egy kor és egy tájegység életébe tekinthetünk be. — Miért csinálja ezt...? —kérdeztem a minap Béres János tanár urat edelényi lakásán, ahol késő estig élvezhettem vendégszeretetét. — Itt voltak a dokumentumok (ezekről majd később), s hogy ne kallódjanak el, feldolgoztam. Lássák a jövőben is hogy volt, milyen volt itt az élet. Benne van az én életem is. — Beszéljünk előbb az életéről! Hogyan lett tanító? — A felvételi vizsgákon is ezt szokták kérdezni a pedagógusjelölttől, s illik szép frázisokkal válaszolni rá. Én ilyeneket nem mondok. Bánfalván születtem. Édesapám kőműves volt, de minden munkához értett, rá is kényszerítette a sorsa a világgazdasági válság idején. Jól tanultam, a polgárit Putnokon végeztem. Akkoriban a szegény falusi gyerek előtt nem sok lehetőség volt: tanítónak vagy papnak mehetett. Tudtommal én vagyok az első diplomás (tanító) a falumban. Sárospatakra kerültem, ahol előbb fél(tan)díjas, majd (ez a tanulmányi eredménytől függött) 3/4 segélyes lettem. De még így is gondot jelentett negyedikes koromban a tandíj előteremtése, mert édesapámnak nem volt munkája. Dessewffy Aurélnak, országgyűlési képviselőnek írtam levelet, hogy segítsen. Küldött is 100 pengőt. Később, amikor már Martonyiban voltam tanító, 2 üveg sompálinkával viszonoztam — jelképesen. 1934-ben kaptam diplomát. Akkoriban igen nehéz volt állást szerezni. Hogy milyen nagy becsülete volt különben a tanítói oklevélnek, arra jellemző példa, hogy jogi doktorok is elvégezték különbözeti vizsgával a képzőt. Kis szerencsével Martonyiba kerültem előbb kisegítő- helyettes, majd segédtanítónak. Nyolc évig voltam itt. Innen Borsodba (ma Ede- lényhez tartozik) kerültem 1942-ben. Az iskolák államosítása után igazgatóskod- tam, majd áthelyeztek az edelényi iskolába. Amikor megalakult a gimnázium, oda kerültem. Időközben elvégeztem a matematika—kémia, majd a debreceni egyetemen a kémia szakot. Innen, a gimnáziumból mentem nyugdíjba 1975-ben. Igaza lett Béres János tanár úrnak: egy cikkbe semmiképpen nem „fér bele” a pályája, minden, amit megélt, csinált és tesz ma is. Már diákkorában is írt, cikkei jelentek meg a diáklapokban. Később novellái, tárcái és szakcikkei jöttek a Néptanítók lapjában, a Felsőmagyarországi Tanügyben. Az itt megjelent írásaiból idézek néhány gondolatot. Ezt írja a Kul- túrmozgósítás című cikkében (1944-ben) „Mivel pedig a nemzeti kultúra gyökere a népiskola, ezt a gyökeret kell legelőször is friss televénybe átoltani. Sokkal, igen sokkal szaporítani kell a népiskolákat, szaporítani kell a tanítói állásokat, s kedvezővé tenni minden külső körülményt a népiskola oktató-nevelő munkájához ...” Még diákkorában tudomására jutott, hogy a bánfalvai Vladár-kastélyban élt haláláig Kazinczy Gábor. (Kazinczy Ferenc unokaöccse, Petőfi, Tompa Mihály, Arany barátja). Az irodalomtörténészek (lásd Csorba Zoltán: Kazinczy Gábor) „második Széphalomnak” nevezik Bánfal- vát, mivel élénk irodalmi és társasági élet folyt itt. Tudott arról a hagyományról is, hogy Jókai itt is bujdosott a Vladár-kastélyban nemcsak Tardonán, s később is többször élvezte a Vladár család vendégszeretetét. Az itteni könyvtárban (is) gyűjtött anyagot a Török világ Magyarországon című regényéhez. Az irodalomtörténet sokáig vitatta a tényt. Béres János vaskos kötetbe fogta ösz- sze Zavaros a Bódva vize címmel a maga gyűjtötte népdalokat. Ezek közt (344 db) van eredeti is, változatok is. Szakemberre és kiadóra vár. Irigykedéssel vegyes tisztelettel hallgattam Béres János tanár urat. Tele van energiával, tervekkel. 1974 óta vezeti az edelényi Népdalkört, tagja a honismereti körnek, sorra írja a tanulmányait. Most éppen a Gömöri református tanítók emlékezete című tanulmányán dolgozik, amelyben egy évszázad történetét dolgozza fel. Belelapoztam — hallatlanul érdekes, izgalmas olvasmány ez is, mert képet ad a falu és a tanítói életről. Ama nemzet napszámosairól, akik — Béres Jánoshoz hasonlóan csendben tették a dolgukat. Horpácsi Sándor Franciaországban a Matyó együttes A Franciaországban megrendezésre kerülő V. folklór világfesztiválon 21 nemzet amatőr és profi tánc- együttesei között meghívást kapott magyar együttes is. Az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa és a Művelődési Minisztérium a Matyó együttest jelölte ki a fesztiválon való részvételre. A 42 fős csoport július 8-án utazott el Mezőkövesdről. A kinttartózkodásuk alatt 25 fellépés, részben önálló, egész estét betöltő, részben rövidített műsorukat adják elő a fesztivál színhelyén, Montmori- lon, Montignal, Montiguyon- ban és a környező városokban, Verzonban, Thionvill- ben. Az együttes július 30-án érkezik vissza Mezőkövesdre. Gondolataim Kazincbarcikáról A debreceni színjátszó stúdió nivódijat kapott a Kísérletek című előadásáért. Fotó: Szathmáry-Király Adámné A színjátszóMég a frissen átélt élmények után írom meg gondolataimat, érzéseimet, s a szavak, úgy az elismerőek, mint a bosszankodóak, sietve tolulnak ujjam hegyére. Elismerőek, hogy most sokkal békésebb és jobb volt a fesztivál! Békésebb, mert nem tarkították személyi „nyers” csaták a bírálók és fogadók palettáját. És köszönet és elismerés, az olyan színpadok részvételéért, mint a Tanulmányi Színház, a Debreceni Stúdió, a Gödöllői Stúdió, a Dunakeszi Pince Színház, a CENOVI DIÁK Színpad, a JATE Klub Színpada, a Reflex Színpac), a TÁRSULAT Színpad. Munkájukkal válaszoltak, a „hogyan” és a „MIT” játsszunk örökké felvetődő kérdéseire. Csak „így”! Igen, így van jó fesztivál-színvonal, ahogyan e csapatok tették! És a többiek? No. hát igen. Itt már nagy a szóródás. Nagy! Ügy is, hogy „ugyan” — „Ugyan”, ugyan, hogyan kerültek „ezen” csapatok a fesztiválra? Ki hívta meg őket. Olyan, mintha más lett volna ezek tájékán a mérce! Vagy úgy is, hogy az az „avantgárd” az „új hullám”! De kinek, és minek? Maguknak?! Akkor nincs helyük itt, hol mindenkinek szól a játék. Vagy modernkedünk, vagy csak elbújunk e szó mögött, és majd rábízzuk magunkat a zsűrire, közönségre, értse amit akar?! Vagy majd vitázunk, majd megmagyarázzuk?! És csak attól új, mert nem érteni, hogy mit akar?! Ettől modern, ettől meghökkentő, felkavaró, minden tartalom nélkül, csak „ÜGY?!”. Ez nem kell, erre nincs szükség, nem! Amikor egy produkciót már magyarázni kell, vagy szükséges, az már baj, nagy baj. És itt a legnagyobb baj! Igen, mert közben esetleg értékes alkotások maradnak ki a meghívásból, mások, kik nem érdemlik meg, hogy itt legyenek, ilyen, vagy olyan magyarázattal, indokkal, o^kal, vagy ok nélkül, itt vannak az országos színjátszó fesztiválon, Kazincbarcikán. Ügy érzem-, itt kellene még egy kicsit közelíteni, hogy ne legyen ilyen igen nagy a színvonalkülönbség. 'Ez rontja az amúgy igen tisztességes, eredményes, nagyon jól és igen magas szakmai színvonalon megrendezett országos találkozót. Csak az elismerés és a köszönet szavaival lehet illetni, az országos zsűri minden tagját, és a fesztivált megrendező Egressy Béni Művelődési Központ valamennyi „szíves házigazda”-módjára gondoskodó dolgozóját. S mégis félek! Félek, mert a legfontosabb kérdés elvész, és elveszett most is- a fesztiválon, az amatőr színjátszás igazi célja! Az, amiért él, élni tud, vagyis élnie kell! Szolgálni, de nemcsak szűk kis körnek, csoportnak, közösségnek, vagy csak magunknak, hanem mindenkinek. A széles rétegek művelődését kell szolgálni, ez a mozgalom igazi célja és ereje, csak így tud fennmaradni, s csak így érdemes fennmaradni! Igen. ez kell, hogy legyen igazi cél, minden más csak mellékes, csak így lehet és szabad élni, és létezni, szolgálni! Az amatőr „színház” oda is eljut, ahová a hivatásos soha! Pici apró falvak, szociális és állami intézmények, klubok, kollégiumok, üdülők, társadalmi és politikai szervezetek, vagyis az elét legteljesebb hétköznapi vérkeringésében jelen van az amatőr színjátszás! No persze, hogy kellenek a kísérletezések, az új, hasznos módszerek; kellenek. hogy legyen gazdagabb, színesebb a színjátszó munka, melyekből újra és újra meg tudunk újulni, tanulni, örökké tanulni, hisz’ ezt kell tenni, így tartalmasabb, sokrétűbb és szebb ez a munka. És egyáltalán nem az a kérdés, amelyet az MTV Péntek esti randevú című műsor alcíme kérdez, hogy „Lenni vagy nem lenni?!” Lenni, örökre lenni! Lenni, mert évezredek óta él az emberekben a játék, a nemes közös szórakozás, és tanulás iránti vágy és cselekvés. Nem az a fontos, hogy milyen módszerrel közelítjük meg a célt, egy a fontos: csinálja, végezze sok ezer színjátszó, hittel, szeretettel, és nézze és hallgassa sok ezer ember, áhítattal. Lenni, lenni és élni kell, az amatőr színjátszók nagy családjának. A kazincbarcikai Vili. országos színjátszó fesztivál újabb bizonyítéka annak, hogy tud az amatőr színjátszó mozgalom élni, szeretnek dolgozni és tanulni a színjátszók, ha hagyják dolgozni őket, ha nem sorvasztják el mozgalmukat gazdasági nehézségek, és segítik e mozgalom munkásait erkölcsileg, anyagilag mindazok, akiknek ez a tiszte, felelőssége, munkája! * Hazatérve Kazincbarcikáról, csend és- nyugalom vett körül, s gondolataim csapon- gani kezdtek. Ügy gondoltam le kell írnom, ami bennem kavarog. Szép László, a miskolci amatőrszínház művészeti vezetője Tötó-lottó-szex Emelik. A jóféle lányok a szoknyájukat, az OTP a totólottó árát. A kommunikációs csatornákon pedig ömlik a továbbgondolásra is ösztönző magyarázat-elemzés- áradat. Vevő vagyok ezekre, mert egy-egy tv-műsor (Kék fény, Hírháttér) vagy újságcikk (napilapok, hetilapok) néztén-hallatán, olvastán az én agyam is megindul. Különösen ha két ilyen igazán nagy horderejű kérdés elemzésén, megoldásán fáradoznak legjobbjaink. Sikerült lenőni mindkét témáhozj mert érzem a súlyát, valamint (a továbbgondolás során) kifejezetten rokon témának érzem a totó-lottó áremelést és a ku., pardon „füty-füty” társadalmi veszélyességét. A Hírháttérben ugyanis bebizonyították, hogy az emelt összeg, mínusz rezsi hatvan százalékából kivonva a hatvan százalékot, ugyanazt kapjuk, mintha a Rákóczi tér egyik kukatárolójában „füty-füty” egy alkalmi, gyermekét egyedül nevelőt, illetve utóbbitól esetleg a semminél többet is kaphatunk ... Rokon témák továbbá azért is, mert mindkettő fakultatív, tehát nem olyan, mint az „enni kell, »füty-füty« muszáj”, hanem teszem azt a totó-lottó helyett nyugodtan snóblizha- tunk, a pénzen vett „füty- füty” helyett pedig ott van például a TIT-nyelvtanfo- lyam, ami ugyan pénzbe kerül, de akkor hagyom abba, amikor már nem akarok elmenni az órákra. Gyötör viszont a kíváncsiság, és sokért nem adnám, ha megtudhatnám, ki és hol, melyik nap, hány órakor találta ki, hogy 100 százalékkal kell emelni a totó-lottó (továbbiakban T-L) árát? Mert a benzinárak begyűrűznek, az építőanyag-árak az építőanyagár-növekedésre, az alapanyagár-növekedések a struktúraváltás késedelmére, a struktúraváltás késedelme az elavult termelőeszközökre, az elavult termelőeszközök a kapacitásingadozásra, a kapacitásingadozás a konstruktív tervezés hiányára, a konstruktív tervezés hiánya pedig egész a Dózsa- féle parasztlázadásig visszavezethetők, de a T-L áremelésre (különösen így együtt a kettőt) nem találok magyarázatot?! A T még ráfogható a T-botrányra. mikor lefizették Savanyú II. balhátvédet, hogy kirúgás helyeit „füty-füty” be a labdát a saját kapujába. De könyörgöm a kilencven golyót nem lehet megfizetni! Esetleg meg lehetne fizetni még több feldolgozót, mert kétszer annyi ember kétszer annyit tud- (hat) feldolgozni. Mint a lányoknál! Kétszer annyi vendég, kétszer annyi bevétel és mindjárt nem kell ugyanannyiért kétszer odatartani a töröknek. (Kék fény és Hírháttér. Egyikben sem tartotta oda kétszer a laza erkölcsű.) Aggaszt ugyanakkor, hogy még így az emelés mellett sem biztosított az az 5 millió dollár, ami szükséges lenne, hogy gépesítsék a T-L feldolgozást. Nincs recept arra sem, hogyan sorvasz- szuk el a prostitúciót. Nekem van egy ötletem. Mindenki csinálja azt, amihez ért. Bízzuk a lányokra az 5 millió dollár megszerzését, majd amikor együtt van a pénz, a lányokat bízzuk az OTP-re. Ha így se megy tönkre a prostitúció, akkor én minden Rákóczi téri „füty-füty”-nek veszek egy emelt szintű havi lottót. (bérezés)
