Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-08 / 159. szám

1986. július 8., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Két hadijelentés között a legfontosabb hír a Magyar Rádióban így hangzott: „Fi­gyelem! Figyelem! Szokjuk meg, hogy amikor lelépünk a járdáról, előbb balra né­zünk, az úttest közepétől pedig jobbra!” Egy fél órá­val később újra elhangzott ez a szöveg, aztán megint és újra, reggeltől estig. (Majd­nem annyiszor ismételte ezt a rádió, mint az alig egy héttel előbb kezdődött hábo­rúról kitalált „hősi” jelen­téseket.) Volt is köze a bal oldoli- ról a jobb oldali közlekedés­re áttérésnek a háborúhoz. 1941. június 27-én üzent ha­dat a magyar királyi kór- mány a Szovjetuniónak, jú­lius 6-án vezették be vidé­ken a „Jobbra hajts!”-ot. A Parlamentben Bájcsy-Zsi- linszky Endre meg is mond­ta: a jobb oldali közlekedés a németek érdeke, mert így még könnyebben átvonul­hatnak Magyarországon. Kü­lönben is — emelte fel hang­ját — nálunk a balra haj­tásnak történelmi gyökerei vannak: a magyar katona az út bal oldalán lovagolt, hogy jobb kézre kapja az ellenséget, a gyalognémetet. Ha volt is ebben sok igazság, a jobbra hajtást előbb-utóbb be kellett ve­zetni. Akkor már Európá­ban csak Svédország és Nagy-Britannia területén jártak az úttest bal oldalán a gép- és lovas kocsik, no, meg az akkor még igen nagyszámú kerékpárosok. (Svédország a 70-es évek elején tért át a „Jobbra hajts !”-ra, Nagy-Britanniá- ban mind a mai napig bal oldalon közlekednek.) A nevezetes nap — 1941. július 6. — reggelén nagy kavarodásra ébredt az or­szág. Voltak, akik hajnalban keltek ezen a nyári napon, csak azért, hogy megfigyel­jék: hogyan válik be a gya­korlatban a jobbra hajtás. Előző éjszaka a vidéki nagy­városokban kicserélték a villamos- és autóbusz-meg­állók tábláit: az úttest jobb oldaláról a bal oldalra vit­ték át, ami néhol bonyodal­makat is okozott. A főútvo­nalak forgalmának megfor­dításával ugyanis más mel­lékutcák váltak fontossá a közlekedés szempontjából, mint amelyek korábban vol­tak, így a megállókat egyes helyeken több száz méterrel előbbre vagy hátrább kellett helyezni. Ez viszont nem minden városatyának tet­szett, napirendre kerültek — negyvenöt éve és sokáig maradtak — a vi­ták a városi kis- és közgyű­léseken a villamos- és busz­megállókról. Nem sok autó közlekedett akkoriban még a magyar városok és — különösen — falvak .utcáin. (Hamarosan ezek száma tovább csökkent, mert a nélkülözhetőnek mi­nősített gépkocsikat „be­hívták” a hadsereghez.) A taxisofőrök és az úrvezetők már az átállás előtti hetek­ben szorgalmasan magol­ták az új szabályokat, ame­lyeket egyébként számos napilap is ismertetett. így aztán az autók nem, sok ga­libát okoztak az áttérés nap­ján, még kevesebbet a kö­vetkező hetekben-hónapok- ban, amikor már megszok­ták az új közlekedési ren­det. Annál több baj volt a lo­vas kocsikkal. Rádiója kevés parasztgazdának volt, újság is ritka házba járt falun, így a i°bb oldali közlekedés­ről csak dobszó útján érte­sült a legtöbb lavoskocsi-tu- lajdonos. Igaz, hogy a falu­si kisbíirók nem kímélték dobjaikat és torkukat, hete­ken át naponta — volt, hogy többször is — végig­járták a falut gg hangos szó­val figyelmeztették a la­kosságot, „közhírré tétetett”, hogy 1941. július 6-tól az eddigivel ellentétesen, az úttest jobb oldalán kell köz­lekedni. Főleg az idősebbek szok­tak hozzá nehezen. No, meg azok, akik amióta az eszü­ket tudták, hazafelé menet mindig elbóbiskoltak a ba­kon, rábízván a további utat a ló ösztönére. A kocsihúzó állatok pedig — amint a gyeplő engedett — vissza­ballagtak a bal oldalra. Lett is nagy „hóházás”, károm­kodás, amikor szembetalál­kozott velük egy-egy sza­bályosan közlekedő kocsi. Hanem az igazi kavarodás Budapest környékén volt! A jobbra hajtást ugyanis júli­usban csak vidéken vezették be, a fővárost és környékét kihagyták — novemberig. Ezt pedig úgy hajtották vég­re, hogy amikor az ország más tájairól érkező szekér vagy autó úgy ötven kilo­méternyire megközelítette Budapestet, hatalmas figyel­meztető táblával találkozott: „Vigyázat, 30 kilométerre balra hajts!”. Aztán ugyanez 25, 20, 10 kilométerrel a bu­dapesti zóna előtt, s végül újabb táblák parancsolták át az út túlsó oldalára a jár­műveket. Mi tagadás: ha mostanáig fennmaradt volna a balra hajtás, sokkal nehezebb len­ne az átállás, mint akkor volt. Akkoriban ritkán for­dult elő ugyanis, hogy két, egymással szemben jövő jármű ugyanakkor ért volna a túloldalra térést rendelő táblákhoz, s ha elő is for­dult ilyen, legalább az egyik volt olyan udvarias, hogy átengedje a másikat, elke­rülvén a koccanást. Voltak viccek a jobb ol­dali közlekedésről, a kétféle időpontról nemkülönben. Pedig azt nem olyan okból rendelték el így — mint a korabeli kabarékban tréfál­koztak róla —, hogy előbb a vidékieken akarják kipró­bálni, mennyi lesz a bal­eset, s aztán a pestieket megvédik ettől, és marad­nak a bal oldalon. Hanem: Budapesten sokkal több elő­készületet igényelt az átál­lás. Hetekig tartott az új jár­daszigetek építése a leendő új villamosmegállóknál. Több ezer megállótáblát kel­lett gyártani, hiszen fizikai­lag lehetetlen lett volna egyetlen éjszaka a nagyvá­ros (és az akkor még kü­lönálló Üjpest, Kispest, Pesterzsébet, Rákospalota és a több?” város és község) minden villamos-, autóbusz- és HÉV-megállójában kicse­rélni a táblákat. Ezzel együtt egyéb forgalmi jelzé­seket, irányító táblákat is kicseréltek, illetve áthe­lyeztek. Kivétel egyedül a földalatti vasút volt, amely egészen 1973-ig a bal olda­lon közlekedett, a vonal meghosszabbításakor „for­dították meg”. Feljegyezték a krónikák, hogy még évek múltán is akadt, aki eltévesztette az irányt, s a régi megszokás szerint a bal oldalon vezet­te autóját, de inkább csak szekerét. Az ilyen hírek azonban 'egyre ritkultak, s nemcsak azért, mert mini­málisra csökkent az ebből eredő balesetek száma. El­sősorban azért, mert az ilyenfajta hírek helyét mind­inkább a hadijelentések, a háborúról, harctérről szóló tudósítások foglalták el. Hiszen 1941-et mutatott a naptár! V. E. Ki a profi, ki az amatőr? Még ma is, ha ez a két szó elhangzik: profi és ama­tőr, az emberek nagy ré­sze a sportra asszociál. A sportban pedig, ha meg kell határozni e két szót, leegy­szerűsítve ennyit jelent: a profi pénzt keres tevékeny­ségével, míg az amatőr saját kedvteléséből, ingyen (sőt nem ritkán anyagiakat ál­dozva), juttatások nélkül sportol. Az idő múlásával aztán bizonyos jelentésváltozáson mentek ót ezek a szavak. Egyrészt azért, mert ma már aki sportoló, 'az nem amatőr (az „igazi” amatőr legfel­jebb sportol, például kocog, de nem sportoló), másrészt mert már régen nemcsak a sport területén használjuk őket. Bizonyos teljesítményt, nívót is jelent a szó: profi, s lett egy kis lebecsülő, de- honesztáló mellékíze a szó­nak: amatőr. Az élet más területén használva is ugyanezt jelen­ti ma már, ha égy ügyes, jó mesterember kiválóan elké­szíti, elvégzi a munkáját, az profi a szakmájában, szem­ben a kontár, hanyag ama­tőrrel. (Függetlenül attól, hogy esetleg az amatőr se amatőr, tehát nem szakkép­zetlen, csak éppen gyen­gébb képességű.) Később to­vább alakult, finomodott a szavak jelentése. A profi nemcsak jó munkát végez, hanem ügyes szervező is, aki jól „eladja magát”, kisujjá­ban van nemcsak a szakterü­lete minden csínja-bínja, ha­nem az érvényesülés iskolá­jában is jelest érdemel. Végül úgy látom, hogy bi­zonyos vezetői magatartást, képességeket is jelölünk, mi­nősítünk e két szóval. Konk­rét példával megvilágítva: van az országban néhány olyan gyár, intézmény, ame­lyek vezetőinek neve min­denki előtt ismert. A Rába, Bábolna, a Skála, Nádudvar vezetői profi vezetők. Nem­csak szakmájuk jó ismerői, kiváló vezetői erényeik is közismertek. Vannak termé­szetesen — nagyon sokan még — jóval ismeretleneb­bek, olyanok, aki lenek csak szűkebb környezetük ismeri a nevét, pedig szintén illik rájuk a dicsérő jelző. Magam is tudék nevekkel szolgálni szűkebb pátriánk, a megye, vagy akár Miskolc ipari, mezőgazdasági, intéz­ményi vezetői közül. És per­sze ellenpéldákkal is, sajnos nem kevéssel. E helyett (hi­szen nem a személyeskedés a cél) egy jellemző esetről számolnék be, amelynek szem- és fültanúja voltam a közelmúltban. Egy hivatalból összegyűlt társaságnak (szándékosan nem írom le milyen nevű, rangú „társaság” volt), egy elég átfogó terület gondjait, problémáit kellett elemeznie. A résztvevők valamennyien vezetők valamelyik intéz­ménynél, vagy vállalatnál. Az azzal megbízottak is­mertették a beszámolót, hoz­záfűzték saját véleményüket, majd jöttek a felszólalások, hogy hát igen, itt ez a prob­léma, ott az, ezt meg kellene oldani, azt meg kellene be­szélni, itt még volna tenni­való, ott még javítani kelle­ne a munkán stb. Aztán fel­állt egy ember, négy-öt mondatban konkrét javas­latot tett, hogy itt ezt, ott azt tegyük. Addig fel sem tűnt, hogy ennek a tanács­kozásnak így semmi értelme sincs, elpocsékoltak több órát azzal, hogy ismertették azt, amit mindenki tudott, hogy „bizony elvtársak, ten­ni kéne valamit”, de konkrét javaslata ennek az egy em­bernek volt. Ez az ember profi volt, a többi amatőr. De vajon így van ez, va­lóban ilyen egyszerű a kü­lönválasztás? Egyfelől igen, hiszen a valóban kiváló- akat, s az egyértelműen gyenge amatőröket könnyű megkülönböztetni. Másfelől azt hiszem, ennél sokkal bo­nyolultabb a kérdés. Mire gondolok? Ismertem olyan vezetőt, aki kiváló Kőhíd A megye országútjait járva, olykor letérve az országos rendű főutakrói, meglepetések is érhetik az embert. Kol­légámmal együtt jómagam is meglepődtem, mikor meg­pillantottam a Sajónémeti község határában levő szép kőhidat. Fokén László felvétele Kibővült olajmező Várakozáson felüli ered­ménnyel járt a Kőolajkutató Vállalat szegedi geológusai­nak, olajbányászainak mun­kája Szeged—Kiskundorozs- mán. Az újabb szeizmikus mérések és kutatófúrások be­igazolták azt a feltevést, hogy érdemes az egy évti­zeddel ezelőttinél jóval na­gyobb mélységbe lehatolni a föld mélyébe, mert ott még jelentősebb olaj- és gázkész­letek rejtőznek. Nemrég 3100 méternyire elérték a kristá­lyos alaphegységeket is, s így a kút hozama számottevően meghaladta a korábbit. A kiskundorozsmai olaj- mező kiterjedése csaknem kétszer akkora, mint koráb­ban vélték — állapították meg az újabb kutatások ta­pasztalatait összegezve. Ola­jat hoztak már a felszínre Do maszék határában, ezek­ben a napokban pedig ered­ményesen vallatják a Szeged -Mihálytelek városrész alat­ti mélyrétegeket; ezek mind összefüggenek a dorozsmai rétegekkel. szakmai felkészültséggel, nagy hozzáértéssel vezette a rábízott, munkát, de emberi gyengeségei megfosztották attól, hogy jó vezetőnek is­merjék el. Persze ennek for­dítottja is létezik, a jó em­berismerő, a beosztottjaival bánni tudó, a közszeretetnek örvendő, de valahonnan odahelyezett, a szakmában járatlan, a mások támogatá­sára szoruló vezető. Részte­rületeken profik, összegészé­ben amatőrök? Létezik ilyen? S végül azokról is essék szó, akiknek minden tulajdonsá­guk adott, hogy profik le­gyenek, de a körülményeik, ■a lehetőségeik mostohák, nincs mögöttük a támogató, biztos hátország, melynek se­gítségével kiteljesedhetne képességük, bebizonyíthatnák profi mivoltukat is. A sportban, különösen az olimpiák előtt általában éles viták dúlnak a nemzetközi sportszövetségekben is arról, ki tekinthető profinak, ki amatőrnek. A viták végén aztán rendszerint kompro­misszumokat kötnek. Az élet más területein nincs helye a kompromisszumnak. Egy­értelműen azt ismerjük el profinak, akinek minden szükséges képessége megvan, s emellett úgy is cselekszik, hogy kiérdemelje ezt a jel­zőt. Sokan viselhetik is ezt a címet, de még nem ele­gen. A jelige tehát: „Pro­fik kerestetnek"! Szatmári Lajos No, csakhogy itt van már drága szerkesztő úr, végre el­mondhatom, mi a szívemet nyomja, márpedig ez igen szép! Mármint ami nyomja. Méghogy a Mundiál így, meg úgy! Csodálatos, nagyszerű és igen jó, hogy nincs ivége! Hogyhogy vége van? Dehogy­is fejeződött be! Maga nem olvas hírlapot? No hát, ott van benne, hogy a torna folytatódik, a címét is kívül­ről tudom idézni, hogy aszon- gya „Nehéz ellenfelek a se­lejtezőben”. Igaz, ezt köny- nyü megjegyeznem, hiszen már néhány évtizede mindig ezt olvashatom a selejtezők­ről, a csoportosításokról, mi­vel valahogy minékünk soha ebbe a büdös ..., jó, jó, nem káromkodom, csak mondom, hogy nekünk soha nem jutott könnyű ellenfél, sőt, legin­kább direkte kiválogatták a legnehezebbeket, hogy csak felbosszantsanak bennünket, ily módon is gyengítve a de­mokráciát, márpedig az ilyen kiválogatás csakis a ciájé ke­ze nyoma lehet, csakis az el­lenség keze tette be ide a lá­bát ... Jó, jó, én erről a csodás foci-világbajnokságról kí­vánnék szólni, ami engem igencsak feldobott. Nagyon is szerettem őket nézni. Külö­nösen kedveltem azt a Wil- kinsont... Hogy-hogy nem játszott ilyen nevű? Már hogyne játszott volna a ka- kasosok, izé, a franciáknál, annál a Platnyinál... Jó-jó, nem Platnyi, de mégis erről tudtam megjegyezni, a csikós tűzhelyem platnyijáról. De hát akkor ki is volt az a Wilkinson? No, no, mondd csak, mivel borotvákozol te ... Zsilettel. No, ez az, Gilette, valami ilyesmi, penge az penge, nem mindegy? No, meg azt a Pinocsetet is szerettem nézni... Hogy­hogy ő nem játszott? Hát akkor \az a másik diktátor. Francó? ő is ott volt, igen, de én Dél-Amerikára gon­dolok ... Várjon már egy pillanatra, drága szerkesztő úr, ez a gyerek nem tudja rendesen megteríteni az asz­talt, pedig egy igazi kávéra szeretném meghívni, ne úgy tedd már, édesem, azt a ba- tisztot.. . Megvan! Batiszta! Az volt a diktátor. Ha nem Pinocset, hát akkor ez a má­sik! De ez is lövöldözött a kapura, ugye? No, most ott voltak ugye ezek közül a verekedösek közül az argentinok. Nagyon szép összecsapásuk volt az angolokkal. Hogy nem szé- gyelli magát mind a két fél! Hogyhogy miért? Hát az an­golok süllyesztették el azt a gyönyörűséges, szép hajót, amit az argentinok még az amiktől vásároltak meg Perl Habörn után. Ezt a csillogó, villogó rézcsapokkal teli, cso­dás szép hajót képesek vol­tak éppen az angolok egy bolond rakétával szétlőni! Jó, jó, ez egy kicsit korábban történt, de nem olyan sok­kal korábban, emlékezhetünk erre az összecsapásra is. Most aztán vissza adták nekik. Persze, Maradona maradi vóna otthon, úgy könnyebb lett vóna. De hát még csak most érek a mondandómhoz! — Nékem igenis nagyon tetszett mindez, örülök, hogy ismét láthatom a tornát... Előtte azért mégis tessék mondani magyaros nyíltsággal, őszin­teséggel, kedves szerkesztő úr: Ha jól láttam, ugye mi, magyarok, hogy úgy mond­jam, eléggé mérsékelten sze­repeltünk ezen a tornán ... Hogy mondja? Pocsékul? Nyamvadtul? Hogy egyálta­lán minek mentünk oda, ki- röhögtetni magunkat? Le­égetni? Semmivé, sz..., no, ezt a szót én nem értem — tenni magunkat? De hiszen nagyon jól tudjuk mindahá­nyon, milyen jól felkészül­tünk! Nekünk külön tábo­runk van az összeszoktatás- ra, a fiúkért mindent megte­szünk, kapnak pénzt, meg ilyesmi, maga szerint még­sem szerepeltünk megfelelő­en? Hát akkor, hadd mondjam már el, amit akarok, neve­zetesen, hogy íme, az újság, melynek már idézett címe „Nehéz ellenfelek a selejte­zőben”, ami alatt viszont az olvasható, méghozzá éppen a világbajnokság végeredmé­nyét hírül adó oldalon, hogy elkészült az 1988. évi olim­piai labdarúgótorna selejte­zőinek beosztása. Mondanom sem kell, hogy mi ismét nehéz csoportba kerültünk. De azért ugye ismét benne vagyunk egy csoportban, ismét fel­vesszük a harcot, hogy to­vább jussunk. Ismét nézhet­jük a derék magyar fiúkat, amint..., hát szóval tudja. Eszembe jut ellenben Ki- bédy Ervinneek egyik szama, melyben a strófák utáni ref­rén így hangzott: Én nem hiszem, hogy normális va­gyok ... Priska Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents