Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-04 / 156. szám
1986. július 4., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 R i«e, reggel 7 óra, a munkáéiig«!« las kezdete. Hamarosan útra kelnek a kombájnotok a köménytáblák és a repeelöldek leié. Aztán az öreg gépekkel megkezdődik « utolsó nagy csata a belvixmosto - napszárította kérges földön a terményért, a forintokért. Pihenés csak ebédidőben a bableves és káposztás tészta elfogyasztásának idejéig. Ojra felpörögnek a motollák, s forognak késő estig. Aratnak. Fordulóban ... A pártdemokrácia kérdései A pártdemokrácia helyzete és fejlesztésének feladatai című vitaanyagot ezekben a napokban kapják meg megyénk pártszervezetei. A tízezer példányban megjelent füzetecske tömör som- mázata a megyei párt-végrehajtóbizottság által az idén tavasszal megtárgyalt jelentésnek. A testület óey döntött, hogy a demokrácia jegyében további vitára bocsátja a pártdemokrácia mindannyiunk számára fontos kérdéskörét. A többségében nyár végén, ősszel kezdődő alapszervezeti, pártbizottsági eszmecserék tapasztalatai remélhetőleg hasznosan segítik majd a végleges álláspontok kialakítását, a pártdemokrácia-iob- bítását célzó módszerek finomítását. Az elmúlt hetekben lapunkban is többször foglalkoztunk a szocialista demokrácia és ezen belül a pártdemokrácia különböző kérdéseivel. Ezt az elkövetkezendő időszakban tovább folytatjuk, s szándékunknak megfelelően egy-egy párt- szervezet, kollektíva tapasztalatai, véleménye alapján figyelemmel kísérjük a demokrácia fejlesztésével kapcsolatos időszerű problémákat, amelyek a szélesebb közvéleményt is érintő tanulságokkal szolgálnak. Ilyen tapasztalatokat kínált nemrégiben a marxista—leninista esti egyetem egyik osztályában végzett felmérés, amikor a hallgatók írásban (név nélkül) mondták el véleményüket a nártde- mokrácia helyzetéről. A tapasztalatokat természetesen a saját munkahelyükön szerezték, de információik alapján általában is véleményt mondtak a pártdemokráciáról. Természetesen nincs módunk arra, hogy minden véleményt visszaadjunk, de bizonyára hasznosítható tanulságokkal szolgál a taggyűlések munkáját, valamint a vezetők és vezetettek viszonyát érintő vélemények felvillantása. A vélemények többsége szerint a demokrácia, a pártdemokrácia érvényesülésének, ha úey tetszik, minőségének befo- lyásolója az egzisztenciális, anyagi függőség. Mit értenek ez alatt? A párttitkár, a pártszervezeti tisztségviselők nagy része társadalmi munkában látja el funkcióját. Fizikai, szellemi, egyéb dolgozó, akinek van munkahelyi vezetője, akitől nagymértékben függ a fizetése, jutalma, előmenetele stb. A párttitkárok kisebb része függetlenített, de nem a párt, hanem az adott vállalat, intézmény fizeti, tehát hasonló helyzetben van. Ebből a nyilvánvaló függőségi viszonyból adódnak számos helyen olyan problémák. amelyek fékezik a pártdemokrácia érvényesülését. Nem általánosítunk, hiszen munkahelyi vezetőie és párttitkára válogatta, hogy milyen konfliktusok származnak (vagy nem származnak) ebből a helyzetből, de érzésünk szerint (és az esti egyetemi osztály hallgatóinak többsége is e felé hajlott), a titkár a gazda- sájR^vézető árnyékában általában nem meri kockáztatni anyagi és egyéb megbecsülését. Ez sokféle formában megnyilvánul és most nem „durva” példákra gondolunk. De néhány vélemény szerint egy-egy igaz és éles kritika esetén a pánttitkár is megkapja a természetesen burkolt retorziót. És az irányító pártbizottság általában messze van, nem tudják minden esetben, vagy legalábbis nagyon nehéz megvédeni a bíráló párttagot. A vezetők döntő többsége természetesen nem ilyen, de erre is van példa. A taggyűlések egyik tapasztalata, hogy általában nehezen kezdődnek a hozzászólások. Persze, vannak notórius hozzászólók, de ezek többsége — tisztelet a kivételnek — nem mond érdemi dolgot és „ügyeletes” felszólalóként nem viszi előre a pártdemokrácia ügyét Az viszont sokfelé jellemző hogy a vezető szól hozzá. Az esetek egy részében véleményével — amellyel „helyére teszi”. kiigazítja, pontosítja, más aspektusokból vizsgálja stb. a beszámolót vagy valamiféle értékelést — rányomja bélyegét a tanácskozásra. Már csak azért is, mert ezek után a többség — ha esetleg más véleménye lenne — nem mondja el. Vagy pedig úgy „becsomagolja”, olyan egyrészt-más- részt módon fogalmazza meg. hogy maga sem érti — nem még azok, akik hallgatják —. hogy miben más a véleménye. Mi következik ebből? Bizonyára számtalan és a párt- demokráciát nem javító következménye van. És néhány helyen az is, amit az esti egyetem egyik hallgatója így fogalmazott meg: „Szerintünk felesleges véleményt. javaslatot mondani, mert úgyis az lesz, amit a vezető előadó elmond. vaPv javasol”. „Tartok a nyíltságot követő esetleges anyagi háttérbe kerüléstől” — írta egy másik hallgató, de más szempontból vizsgálja az ellentmondó vélemény következményeit egy másik: „... az eltérő vélemények kifejtését ne tévesszék ösz- sze a pártfegyelem megsértésével ... Alapszervezeti szinten lehetne fejleszteni a demokráciát, ha a párttitkárok függetlenítve lennének.” Csak néhány fésületlen mondatot idéztünk az őszinte véleményekből, amelyek ha nem általános, de gyakori példák pártszervezeteinkben. Jelzik, hogy vannak olyan gazdasági, vagy politikai funkcióban levő kommunisták, akik elfeledkeznek arról, hogy a párt szervezeti szabályzata minden kommunistára egyformán érvényes. Azt is jelenti, hogy különböző embereket azonos mércével mér. a szabályzat szerint minden kommunistának egyenlő jogai és kötelességei vannak. Persze, emellett az egyenlőséget a gyakorlatban az is jelenti, hogy különböző embereket, különböző mércével mérünk. Másképpen egy kommunista lakatost és másképpen egy kommunista igazgatót. De a pártdemokrácia jobbítása azt igényli, hogy a vezetők és vezetettek viszonyát né árnyékol- pák be olyan dolgok, amelyek idegenek a pártdemokráciától, a társadalmi demokráciától. Azért emeltük ki a fentiekben a vezető és vezetett kommunisták ilyesféle viszonyának a gyakorlatban tapasztalható „vadhajtásait”, mert talán ezen lehet a legnehezebben változtatni. De kell, mert enélkül nem lehet a nártde- mokráciát jobbítani. Petra József „Tanuljon az ember a maradandóra nézni a változóban és mulandóban; tanulja meg elviselni oly dolgok eltűnését, amelyeket tisztelni megszokott, anélkül, hogy tiszteletét elveszítené.” (R. W. Emerson) Mint a hajnal pírját megelőző, a napot a sötétség óráival hétről hétre, éveken, évtizedeken át meghosszabbító /földmíves — aki nem lankadt akkor sem, amikor déltájon nyakló nélkül fűtött az égi kemence — hazatért ő is az esti hívest hozó szelekkel, és szögre akasztotta kincseket őrző vászontarisznyáját. Hosszú, rögös út áll mögötte, de fáradtsága mégis jóleső érzéssel viselhető: az utat, melyen jött, kétoldalt ringó kalász szegélyezi, kenyeret adó élet, s arrább tejet, húst termelő jószág legeli a zöldellő rétet. Most, az estéli étek mellé pohár dukál, jóféle nedűvel teli. Áldomást jelentő színteli pohár, emelve, kortyolva a megcselekedett kötelességtudásra, a tisztes emberi helytállásra. Így elüldögélve az asztal mellett, pihentetve testet, nyugtatva szellemet, észből, szívből előtódul az emlék- özön. Mint borban a gyöngyöző buborék, úgy szállnak csapongva, évek, évtizedek között ugrálva, hol kioltva egymást, hol újabb és újabbakat gyújtva, élesztve. Kopasz Béla, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának minap nyugállományba vonult vezetője a zemplénagárdi eszméléstől napjainkig gazosztályvezető. összesen harminchárom évet töltött el a mezőgazdaság szolgálatában! Minden évet, minden órát, percet Borsodban! Vallomásféle... — Soha nem bántam meg, hogy agrárius lettem. Szép ez a pálekvésem mozgatója, hogy a tanácsnál dolgozó mezőgazdásznak mindenekelőtt az a feladata, hogy ahol csak tud, segítse ezt az ágazatot. A mezőgazdaság mindig rászorult a segítségre, de bebizonyította mindannyiszor, Gazdász 4Y, Éli dag életutat járt be.s A pataki gimnazista éveket, a budapesti—gödöllői agráregyetem esztendei követték, mintegy annak igazolásául, hogy a családi hagyománynak mélyek a gyökerei. A falusi származás, a szülők paraszti sora, sorsa egy életre elkötelezték: közülük jöttem, közéjük tartozom. 1953- ban az állattenyésztési karon végzett friss diplomást a Földművelésügyi Minisztérium a Putnoki Állattenyésztő Állomás vezetőjévé nevezte ki, majd 1954-től napjainkig — mint tanácsi dolgozó _ volt körzeti felügyelő, szakfelügyelő, csoportvezető, osztályvezető-helyettes és lya. Állandóan mozgásban van, évszakok, évek váltják egymást. Fajták, technikák, gépek formálódnak, alakulnak. Ma, az ipar, a technika csodálatosabbnál csodálatosabb produktumokkal lepi meg az embert, a világot. Ámulunk, ám én mégis úgy érzem, nincs és soha nem lesz annál csodálatosabb, mint amikor a szem megsokszorozza önmagát, s a földeken, fákon, tőkéken > újra és újra megszületik az élelmünk, az éltetőnk. Ez mindenki számára nagy élmény, de termelőként átélni e csodálatos metamorfózist, az valami rendkívüli. Elvem volt mindig, mi több, csenem eltartott. Ha kapott segítséget, soha nem maradt adós, sőt kamatostól visszafizette azt.. Emlékem nagyon sok összegyűlt. Részese voltam az 1956 utáni agrár kibontakozásnak, a szövetkezetek szervezésének, dolgoztam ezek műszaki megerősítésében, átéltem csúcsokat és gondokkal terhes, nehéz időszakokat. A legmaradandóbb emlékeim, az emberarcok. Azoké, akikkel sok-sok éven át együtt dolgoztunk, nem ritkán küszködtünk. Például Olasz Józsefé Borsodivánkáról, Ördögh Feri bátyámé Szent- istvánról, Szalipszki Andrásé Fancsalról. vagy a ma is aktívak közül Czikó Lajosé, Csabai Jánosé ... Soksok őszinte, baráti, elvtársi, munkatársi kapcsolatot őrzök. Aki azt hiszi, hogy a gazdász hivatást tulajdonképpen végig tanácsi apparátusban gyakorló Kopasz Béla afféle íróasztal mellett ülő hivatalnok volt, az téved, pontosabban nem ismerte, ismeri eléggé Béla gazdát. Magam is tanúsíthatom ezt, hiszen bóklásztam én is vele rekkenő hőségben, tikkadt szöcskenyájak által legelészett tarlón, az aratás dandárjában; a Bodrogköz vízzel vert szántóin, rétjein a meliorációs munkák gyorsított menetéért szurkolva; szőlőben szüret tájt, hol sárban, hol verőfényben. Szóval, ő — bármi is volt a beosztása — megmaradt annak, ami a gazdásznótában afféle hitvallás: „Erdő, mező a hazája ...” A magyar mezőgazdaság hősi — küzdelmekkel, dicsőséggel teli — több mint három évtizedét szolgálta vé- * gig a zemplénagárdi középparaszt fia, csendben, szerényen, emberséggel. Hadd ne soroljam fel munkájáért, annak elismeréséül mennyi kitüntetést kapott. Nagyon sokat. Ezek állami és szakmai elismerések. Ám szerintem, az egyik legnagyobb elismerés egy epizód. Épp az elmúlt napokból. Nála voltam az irodájában, s a pályájáról faggattam, amikor érkezett Szabó Sándor, a bodrogkeresztúri elnök. — Béla bátyám, július 3-án várunk. Mi, a Szerencs környéki mezőgazdasági üzemek vezetői akarunk köszönteni téged. — Harmadikén? Hisz’, akkor én már nyugdíjas vagyok. — Béla bátyám, mi nem a pozíciókhoz kötjük a barátságot... Béla bátyám! Mjost már én kérdezem: mi ez, ha nem a legigazibb elismerés? Néhány napja új gazda jár a rétre, de talán majd ő is vállára akasztja elődje tarisznyáját. Neki is, másoknak is — általában a stafétabotot átvevő nemzedéknek — soha nem árt belenézni az elődök tarisznyájába. Mert az a tarisznya nem üres! Talán szárazabb már benne a kenyér, s a szalonnán is érződik az ó íz, ám, ha másért nem, alapként, viszony, latként ismernünk kell, mert enélkül nem lehetünk benne biztosak: jól sütjük-e az új kenyeret? Köszönő szó. áldomás illesse Béla gazda múltját, jó egészség, változatlan jó kedély jelenét, jövőjét! „Az idő (jól tudja mindenki) néha röpül, mint a madár, néha mászik, mint a féreg; de az ember akkor szokta legjobban érezni magát, ha észre sem veszi: gyorsan múlik-e, vagy lassan.” (Turgenyev) Hajdú Imre
