Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-06 / 132. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. június 6., péntek Ezt a szép plakettet kapták a nyertesek Fotó: Balogh Imre „Csak a könyv kapcsol Szakmunkástanulók műveltségi vetélkedője A gyerekek és a virágok között a tanító néni, Garaánai Ferencné Érdekes és tanulságos 9 vetélkedő részese lehet­tem a minap a DIGÉP ifjúsági házában. Szakmun­kástanulók vetélkedtek, adtak számot művelődéstörténeti, valamint a könyvtárról szer­zett ismereteikről. Maga a ve­télkedő januárban indult. A Szakszervezetek B.-A.-Z. Me­gyei Tanácsa Központi Könyvtára, a DIGÉP Szak- szervezeti Könyvtára, vala­mint a 100. Sz. Pataki István Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola könyvtára hirdette meg. A pályázati felhívás így fogalmazta meg a vetélkedősorozat célját: „A szakmunkástanulók olva­sóvá nevelésében jelentős szerephez jut a könyvtár. Élve a lehetőséggel, vetélke­dőnk céljául e művelődéstör­téneti témakörben a tanórán elsajátított tudásanyag ki­egészítését, a tanulók látó­körének szélesítését tűztük ki. Célunk továbbá, hogy a vetélkedő kapcsán a résztve­vők átfogóbb képet kapja­nak egy-egy történelmi kor kultúrájáról, társadalmi, po­litikai helyzetéről.” Ismerve a szakmunkások érdeklődését, felkészültségét, az ezekben az intézetekben tanított humán tárgyak óra­számát, a fentebbi célok tiszteletet parancsolnak, s bizony — mint ahogyan ez kiderült a vetélkedő döntő­jén is — kicsit maximalis­ták is. Túlzás nélkül állítom, hogy a 75 leendő szakmun­kás (13 ötfős csapat indult) olyan kérdésekre is vála­szolt, amelyeket nem mer­nék föltenni egy tanáriban, vagy könyvtárban sem. Ez­zel csupán azt kívánom je­lezni, hogy hatalmas munka van ebben a vetélkedőben. Magyartanároké és könyvtá­rosoké. akiknek maguknak is fel és hozzá kellett ké­szülniük, hogy segíteni tud­janak a gyerekeknek. Be is „vallották”, hogy ők is élvez­ték. Olyan ismereteket kel­lett összegyűjteniük, ame­lyek nem szerepeltek a haj­dani kollokviumokban, s ma­ga a könyvtár, illetve mű­velődéstörténet érdekes ösz- szefüggéseket tárt fel. Ültem a zsűri asztalánál, s ámultam és izgultam. Mert a kép — felidéződtek „taná­ri múltam” emlékei — ko­rántsem ilyen derűs és szép. Tudjuk, hogy súlyos gondok vannak a betű elemi isme­retével is, hogy sajnálatosan zuhant a humán tárgyak és ismeretek presztízse. Az a gyerek, akinek nehéz és fá­rasztó az olvasás, nyilván nem a könyvet fogja legjobb barátjának tekinteni. Márpe­dig a korszerű iparban ma már csak az tud helytállni, aki képes arra. hogy állan­dóan és tudatosan gazdagítsa ismereteit, szélesítse a látó­körét. Diósgyőrött, s egyálta­lán itt, a borsodi iparvidé­ken nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ennek a műveltségnek, művelődésnek mekkora szerepe volt a mun­Nagyszabású és régen hiá­nyolt művet tett le az ér­deklődő művészetbarátok elé a könyvhéten a Képzőmű­vészeti Kiadó: A 20. száza­di magyar festészet és szob­rászat címmel több mint négyszáz oldalas kötetben megjelentette a Magyai Nemzeti Galéria állandó ki­állításának katalógusát. A kötet megírásában, a művé­szekkel kapcsolatos kutató­munkában harmincöt művé­szettörténész vállalt részt, akik a kötethez kapcsolódó tárlat rendezését is előké­szítették és kivitelezték. A kötet alfabetikus sor­rendben 162 művész életraj­zát, 554 mű adatait és elemzését tartalmazza. Mind­egyik cikkhez bibliográfia, a művekhez a kiállítások jegyzéke járul, ennyiben lexikális értékű is a kataló­gus. Illusztrációként minden kép elemzéséhez egy fekete­fehér kép járul, a legki­emelkedőbb alkotásokra pe­dig nyolcvan színes, egész oldalas reprodukció hívja fel a figyelmet. A kötet szö­vegei tudományos igényűek, népszerű feldolgozás jegyé­kásmozgalomban is. A mű­veltség nem csupán eszköze, de feltétele is volt annak, hogy valakit „bevegyenek a csapatba”. El tudnék kép­zelni olyan játékos vetélke­dőt is — mondjuk a Fazo- lák vagy Herman Ottó nevé­ben —, amely éppen ezt a hagyományt eleveníti fel, és tudatosítja. Olyan feladato­kat adnék, amely a válasz­tott szakma történetének ku­tatására (is) ösztönzi a gye­rekeket. Legyenek büszkék a szakmájukra! Miért mondom ezt? Mert ez a vetélkedő is azt tanúsítja (s ezt nem bí­rálatnak szánom, csupán megjegyzem), hogy „a” mű­veltségen még ma is csak a „magas” kultúrát értjük, az­az a könyvet, zenét, képző- művészetet, holott mindez nem jöhetett volna létre a kétkezi munka és a szakmai intelligencia nélkül. Szó sincs arról, hogy a két dol­got szembeállítanám, vagy rangsorolnám! Sőt! A szak­mai műveltséget nem tudom elképzelni általános művelt­ség, azaz a humán ismeretek nélkül. A Fiat gyár leendő karosszérialakatosai Leonar­do da Vinci-, Michelangelo- stb. rajzokat másolnak, mert — úgy vélik — korántsem ben készültek. A szerzők esetenként ütköztetik a vé­leményüket, de teljesen új tényeket, adatokat is közöl­nek. Az elmúlt háromne­gyed évszázad anyagát a legfontosabb, legizgalmasabb művészeti törekvéseket ösz- szefüggéseiben vizsgálva elemzik. A könyv felosztása a Ma­gyar Nemzeti Galéria tárla­tának rendszerébe épül, amely három fő szakaszra osztva mutatja be a műve­ket. Az első szakasz a szá­zadforduló körül .létrejött nagybányai iskolát, a realis­ta hagyományokat éltető al­földi festőket és a magyar posztimpresszionizmus mes­tereit fogja össze, Feren- czy, Csontváry, Gulácsy, Rippl-Rónai munkásságát állítva a középpontba. A második szakasz a két vi­lágháború közötti korszakot öleli fel, az úgynevezett posztnagybányai művésze­ket, az expresszionizmus és az avantgarde képviselőit és a római iskola mestereit (Egry, Derkovits, Aba-No- vák, Bernáth, Szőnyi). A harmadik szakasz a felsza­mindegy, hogy valaki hogyan nyúl a lemezhez. A kéz csak végrehajt, legalább olyan fontos a szem, äz ízlés, a látókör. Végezetül álljon itt a nyer­tesek névsora. Az első díjat a 100., a másodikat, harma­dikat a 101. Számú Szak­munkásképző Intézet csapa­ta nyerte, a negyediket a Kereskedelmi és Vendéglátó­ipari Szakmunkásképző. A döntőt többfordulós — írás­beli — vetélkedő előzte meg. A legtöbb csapat a 100. és a 101-es Szakmunkásképzőből jutott be. Hogy mennyi munkája van ebben Turó- czi Zsuzsának (100.), Utratu Ilonának (101. sz.), Berecz Józsefnek (kereskedelmi), Nagy Miklósnénak (105. sz.). arról már szóltam. Ezt a munkát nem lehet lelkese­dés .nélkül csinálni. Márpe­dig mindenkinek szüksége van sikerélményre: tanárnak, gyereknek egyaránt. Könyv­hét van, de az olvasás meg­szerettetése nem kampány, s nem ünnepi aktus ... Tiszte­let azoknak, akik a hétköz­napokon is ott vannak, köny­vet adnak a leendő munká­sok kezébe! badulástól kezdődik, jelen­korunk művészetét mutatja be, s e legutóbbi válogatást majd az idő fogja igazolni, vagy elvetni. Főszerkesztőként Csorba Géza, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyette­se neve olvasható a kötet élén, szerkesztők Szinyei Merse Anna és Egry Margit, a lektor pedig Németh La­jos. Előszót Bereczky L o- ránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, beve­zető tanulmányt Csorba Gé­za írt a roppant célszerűen szerkesztett, könnyen átte­kinthető kötethez, amelyet angol, francia, német és orosz nyelvű műjegyzék és adattár tesz teljesebbé. A 20. századi magyar fes­tészet és szobrászat című kötet, noha kivitele és nem éppen alacsony ára miatt ajándéknak is kiválóan al­kalmas, mégis inkább hasz­nos kézikönyv, nagy segít­ség az állandó kiállítás jobb megismerhetéséhez, de a reprodukciók és a műelem­zések révén otthon is érté­kes művészeti élményt adó könyv. (bm) „ ... S ha kérdik, mi a foglalkozása, Gyurka szeme nevet rája. Kicsi arcok ragyogása, S feleli: »A legszebb pálya!«” Ugye, nem kell megmon­danom, melyik a legszebb pálya? Kitalálják. Akire nem György, hanem Gyur­ka szeme nevet, akire a kicsi arcok ragyognak, az csak a tanító lehet. A ta­nító, aki az idézett vers­ben néha keserűen sóhajt. Akár az életben. Hiszen ő gyűjti a takarékbélyeget, ő jegyzi az iskolatejet, vele kiabálnak féljózan szülők, tőle kérnek jelentéseket (adminisztráció-csökkentés ide, meg oda) megannyi szervtől, intézménytől, ne­ki kell végrehajtani a kí­sérleteket, amiben volt bő­ven része az elmúlt évti­zedekben. És mégis. Min­dig vannak, akik nem ke­nyérkereső foglalkozásnak, hanem élethivatásnak te­kintik a tanítói pályát. Mint e verssorok írója, Ga- radnai Ferencné is. Har­minchárom évet tanított (ebben a tanévben már nem szólt neki a csengő) két diósgyőri iskolában. Azt mondja, az elsőt sohasem hagyta volna ott, ha a férjét nem helyezik oda igazgatónak. Nem vándor­típus. Valaki egyszer azt aján­lotta nekem, ha egy szív- lélek pedagógusról akarok írni, keressem meg őt. Az­tán újra hallottam róla. Egy hónapja kaptunk egy írást, amely a televízió fe­lelősségéről szólt az ifjú­ság nevelésében. Az aggó­dó hangon átfűtött a sze­retetteljes féltés. Garadnai Ferencné írta. — Tulajdonképpen miért írta meg ezt a cikket? — Mert úgy éreztem, hogy meg kell írni. Lehet, hogy ez foglalkozási árta­lom nálam, de sokszor ag­gódom a gyerekekért. Any- nyi 'rossz példát látnak, annyi negatív hatás éri őket. Hiszem, hogy a peda­gógus azért is felelősséggel tartozik, hogy figyelmez­tessen, ha szükségét érzi. Senki se higgye, hogy a gyerekek előtt észrevétle­nek maradnak az ellent­mondások. Akkor is meg­érzi a bajt, ha mondjuk a családi veszekedés nem a szeme előtt zajlik. Az ide­gesség, a feszültség lera­kódik benne. Elég végig­nézni egy osztályon, és a tanító tudja, hogy melyik gyerek nem aludt nyűgöd-1 tan, melyiket kergették ki éjszaka a szobából, melyik gyereknek mondanak mást otthon, mint az iskolában. Én megpróbáltam mindig segíteni. — Segíteni persze nem könnyű, mert a szülőkkel kell szót érteni, és a szü­lőkkel való szóértés az egyik kritikus pontja ma az iskolának. — Azt hiszem, ez igaz. De a szülőket lehet és kell is nevelni, mint ahogy ma­gunkat is, vagy a gyereke­ket. Ez persze, így túl ál­talános. Ügy tapasztaltam mindig, hogy ha nem kiok­tatjuk, hanem partnerként A gyakorló pedagógusnak kevés ideje van arra, hogy elmélyedjen a választott tu­dományágában, lépést tart­son a szakirodalommal. Már­pedig csak az tud biztonság­gal kiállni a gyerekek elé, aki naprakészen tájékozott. A megyei tanács művelődési osztálya, valamint a Peda­gógus Továbbképző Intézet minden évben pályázatot hirdet tanároknak, tanítók­nak, óvónőknek, amellyel arra ösztönöz, hogy dolgoz­zák fel tapasztalataikat, va­lamint a vonatkozó szakiro­kezeljük a szülőket, ha ők azt érzik, hogy én szere­tem a gyerekét, akkor nem­csak hajlandó, akar is együttműködni. Talán, ha konkrétabban mondom, érthetőbb lesz. Én a szülői értekezleteken mindig me­séltem a gyerekekről. Ar­ról, hogy mit csinálnak. És kértem, hogy segítsenek nekem, gyakoroljunk együtt. A róka és a gólya meséből a bemutatkozást. Elmondtam, hogy mi ho­gyan csináljuk. Azt hiszem, a szülők közül sokan ek­kor hallották először, hogy milyen szabályai vannak a bemutatkozásnak, hogy a gyerek sohasem nyújt pél­dául előre kezet, vagy nem megy ki egy felnőtt előtt az ajtón. De én ezt csak meséltem, nem oktattam ki őket a magatartás szabá­lyairól. Nem ők tehetnek róla, ha nem tudják, ha nem volt kitől megtanul­niuk. — Volt idő, amikor a ne­velést az iskolától akar­tuk. Csak az iskolától. Most újra a családok fele­lősségéről beszélünk. Az az érzésem, hogy amikor jo­gosan beszélünk erről, az iskola szerepe egy pi^it háttérbe szorul. — Én is néha így érzem, pedig badarság azt hinni, hogy oktatni lehet nevelés nélkül. Ez a kettő szétvá- laszthatatlan. Ha én, a taní­tó nem nevelem kitartásra a gyereket, ha nem sarkal­lom újabb és újabb erőfe­szítésekre, akkor megtaní­tani sem tudom arra, ami­re pedig meg kell taníta­nom. Nevelés nélkül nincs iskola, mint ahogy derű nélkül sincs. És azt hiszem, ma ez a legnagyobb hiány­cikk az iskolákban. — Mit gondol, miért? — Nagyon sok oka van ennek. Azt hiszem, na­gyon igaz, hogy a pedagó-1 gusok rettenetesen leter­heltek. Nemcsak azért, mert elnőiesedett ez a pá­lya, ami önmagában is baj, hiszen a férfimodell hiány­zik, s a nőkre a családi terhekből is sok hárul, Túl sok változás volt, és túl sokszor nem kérdezték meg a gyakorló pedagógusokat. Ez az egyik. És úgy gon­dolom, nem tett jót az ok­tatásügynek az sem, hogy dalmat. A pályadíjakat min­den évben a pedagógusna­pon adják át. Az idén nem adták ki az első díjat. Második díjat kapott: Lempochner Györgyné (Ka­zincbarcika), Daragó Ferenc­né (Sátoraljaújhely), Kovács Lajosné (Kazincbarcika), Szabó Miklósné (Mezőke­resztes), Fónagy Istvánná (Putnok). Harmadik díjban részesültek: Kovács József (Mezőkövesd), Kiss József (Mezőkövesd), Bánhegyi Fe­renc (Kazincbarcika), Gre­gor Endréné (Putnok), dr. elvesztette ez a pálya a presztízsét. Túl sok min­denre veszik rá ugyanak­kor a pedagógust — a bé­lyeggyűjtéstől a tankönyv-1 árusításig — csak azért, mert rávehető. Ha valaki azt hiszi, hogy a pénzért, az téved. Fillérek a díjak. Rávehető, mert azt mond­ják neki, hogy ez a gye­rek érdeke. Valami igaz­ság van ebben, persze, hogy van! De közben arra ma­rad kevés ideje és keve­sebb energiája, ami az iga­zi dolga, hogy tanítsa a gyerekeket, nevelje őket. Pedig ez a legfontosabb, és talán ezért hiányzik ma a derű is az iskolából. — Nem hiányoznak a gyerekek? — Minden hétfőn beme­gyek, és akkor végigdübö­rögnek a folyosón, körül­vesznek. Olyankor érzem, hogy szerettek és szeret­nek. Ez a fizetség. Meg ta­lán az, hogy szerettek a” kartársaim, és hogy az igazgató azt mondta a bú­csúztatáskor: „Köszönöm, hogy együtt dolgozhat­tunk.” Ennél többet nem kérhet és nem kaphat a pedagógus. De ezzel kike­rültem a választ. Lehet, hogy jövőre úgy találko­zunk, hogy én rohanok nyolc órakor, és a táskám! ban a lakásomon kívül minden benne van. Most úgy éreztem, el kell menni nyugdíjba. Ügy gondolom, hogy nem jó, legfeljebb szükségmegoldás, ha a nyugdíjkorban katedrán maradnak a tanítók. Ez egy kegyetlen, de gyönyörűsé­gesen szép hivatás. Kegyet­len, mert ha jól akarja vé-* gezni az ember, akkor iszo­nyatosan elfárad benne. És gyönyörű, mert csodálato­sak a gyerekek. Mindent el lehet érni velük, ha nem gügyögünk nekik, hanem lehajolunk hozzájuk és be­szélgetünk velük. Én bol­dog vagyok, hogy tanító voltam, mert már gyerek­koromban az akartam len­ni. Verseket is többnyire miattuk írtam. És most úgy érzem, hogy miattuk, és csakis miattuk írni kell. Arról, hogy előre kell néz­ni, és minden mögött, amit teszünk, csinálunk, látni kell a gyerekeket. Csutorás Annamária Kozaróczy Gyuláné (Tisza- keszi), Iván Tibor (Miskolc), Magyari István (Miskolc), Mohácsi Gábor (Felsőva­dász). A KISZ Borsod Me­gyei Bizottságának különdí- ját kapta: Bánhegyi Ferenc (Kazincbarcika), Bazsó Ber­talanná (Kazincbarcika), Du­dás László (Kazincbarcika). A Pedagógusok Szakszerve­zete Borsod Megyei Bizott­sága különdíját Polgárnő Kádár Irén (Miskolc) és Berta József (Fancsal) nyer­te el. Tizenhat dolgozat di­cséretet kapott. horpácsi A 20. századi magyar festészet és szobrászat Á pedagóguspályázat nyertesei

Next

/
Thumbnails
Contents