Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1986. június 21., szombat Reflektorfényben Gyurkó Henrik és kedvelt bábfigurája Gyurkó Henrik Miskolcon született, munkáscsaládban, s úgy tűnt, ő is folytatja a hagyományt: géplakatos lett a Lenin Kohászati Művekben. Ám a munka mellett élt benne a játék szenvedélye is. A gyár színjátszó csoportjának tagja lett, s volt egy titkos vágya: a színészet. A kohászati művekben kitűnő amatőr bábegyüttes is tevékenykedett, s amikor az egyik szereplő megbetegedett, őt kérték meg, ugorjon be helyette. Bár sosem fogott még bábot a kezébe, kisegítette kollégáit, s maga sem sejtette, hogy ettől kezdve életében meghatározó szerepet fog játszani a bábművészet. — Ogy éreztem, megtaláltam a műfajomat. A bábozáshoz kézügyesség kell, manuális érzék, ez megvolt bennem. Vonzódtam a közösséghez, de ezt a műfajt nem lehet csapat nélkül, egyedül játszani. A világosítók, a díszletmunkások, a hangosítók összehangolt tevékenysége mind bennünket segít, s nekünk akik a paraván mögött dolgozunk, ugyancsak segítenünk kell egymást, különben nincs előadás. A beugrásként vállalt első szerepet — a farkast A három kisgida című bábjátékban — még sok követte, míg 1860-ban Budapestre ment, hogy felvételizzen az Állami Bábszínház első színészképző stúdiójába. — Ismerték miskolci tevékenységemet, így azonnal főszerepet bíztak rám: én lettem Lúdas Matyi. Ezt a bábjátékot többször felújítottuk az év során (legutóbb épp ez év májusában), s én 26 esztendeje játszom a furfangos parasztfiút, aki háromszor teszi csúffá Döbrögi urat. A Lúdas Matyi után jött a többi főszerep: a pagodák hercege, a Petruska, A fából faragott királyfi, a János vitéz; Stravinsky, Bartók, Britten zeneműveinek hősei. Az egykori géplakatosból, aki tizenéves korában elnyerte a „szakma ifjú mestere” kitüntetést, világjáró, ismert (s elismert: Jászai-díjas, 1986 áprilisa óta érdemes művész) bábszínész lett. — Még ma is épp oly örömet okoz a játék, mint amikor elkezdtem a pályát. Nagyszerű érzés lelkes, nevető gyerekeknek játszani. Emlékszem az Óz egyik előadására, amikor a négy vándort: Dorkát, a Gyáva Oroszlánt, a Szalmaembert és a Bádogembert (ez utóbbit játszottam én) fogságba ejtik a szárnyas majmok, és ők segítségért kiáltanak. A gyerekek fel akartak rohanni a színpadra, hogy kiszabadítsák kedvenceiket. A jegyszedők alig tudták útját állni a „rohamozó” csapatnak. A bábozás nemcsak szép, de rendkívül munkaigényes is. A jeleneteket nagyon precízen, sok-sok próbával kell kidolgozni. Bartók, Kodály, Stravinsky és mások műveinek bábadaptációjánál a kottafejek szabják meg a mozdulatokat, s elengedhetetlen a precíz együttműködés, a lazítás nélküli koncentráció. — Éppen olyan sokat kell gyakorolnunk, mint a légtomászoknak. Elég egyetlen hibás mozdulat, oda nem figyelés, s a produkció, a jelenet menthetetlenül szétesik. Sok a szakmai ártalom: gyengül a szemünk, mert ha úgynevezett „fekete színházat” játszunk, sötétben, többszörös tüllrétegen keresztül nézünk. A másik rém: az ízületi bántalom, elhasználódik a nyakcsigolya, a váll, a könyök, a csukló, jönnek a kopások, fáj minden részünk. Ám mindezekért bőven kárpótol a játék, a taps, a gyermekközönség zsivaja, öröme, a külföldön elért sok siker. K. Gy. Számtávirat Borsodnádasdrói a Meteorológiai Intézethez 1986. június 25-én — ha volna ilyen — pirosbetűs számjeltávirat érkezne a Borsodnádasdi Csapadékuk: - rő Állomásról az Országos Meteorológiai Intézethez, közvetítve az időjárás mérhető adatait. Negyven éve annak, hogy az állomás vezetője, Zsakarovszky Róbert a kora reggeli órákiban szemrevételezi a „műszerpark” berendezését, és naponta jelentést küld az országos központnak megfigyeléseiről. Mielőtt beszámolnék az 583. sz. klímaállomás munkájáról, engedtessék meg, hogy visszatekintsek az eget kémlelő örök emberi magatartás néhány mozzanatára. Nem bolygatom a történelem előtti idők emberének hiedelmekkel terhelt tapasztalatait, csak olyan emlékeket szeretnék felidézni, amelyekkel helytörténeti kutatásaim alkalmával találkoztam. Hadd idézzek föl néhány feljegyzést, amely jogelődje is lehet Zsakarovszky Róbert számtáviratainak. * Egy Gömör megyei, Xvá- nyi községben élő paraszt önéletrajzában, Balyó József feljegyzéséiben olyan gazdag adatokra bukkantam,, amelyből szinte megformálható lenne a Balog-völgyének időjárás-térképe 1845-től 1878-ig. Tapasztalati gyűjteményében központi helyet foglal el az időjárás dokumentálása. 1853-ban írja: ,,Az esső és az ebből következő sár oly bőv mértékben uralkodott, hogy a sár és a - víz miatt egész télen által a malmok^ ha vagy az erdőkbe allig tudtunk járni”. 1862- ben óra pontossággal ír a tavaszi olvadásról: „... az ünnep másodnaipján d. után valami 5 óra tájon megindult a nagy dunai szél. melynek ereje más nap a havat mind elseprette földünkről”. 1863- ban is a dunai szél tette, hogy „a hóból ts'aik itt, ott maradt fél meleg len- gedezése miatt; június 1, 2, 3, 4-d!ikén oly száraz éshi- díeg volt, hogy mindenféle elvetett s plántált vetemény szálig mind elfagytak”. 1871-ben „a jég zivatarja pusztított és tette tönkre a határt”. A jégverés szomorú híre juttatja eszembe szülőfalum, Tiszakécske a minap történt szomorú esetét; a félórás jégverés szinte teljesen elpusztította az 1986 évi termést. S ha már otthon járok, az. időjárás ürügyén fellapozom édesapám első világháborús naplóját is. Abból sem hiányozhattak az időjárásra vonatkozó utalások. „1914. november 13. Péntek. Kozluk. Abmars. Reggelre kelvén a hegyek oldalai hóval lettek borítva. Az utakon elolvadt a hó, s esett az eső. Bokáig érő sárban, tócsában indultunk tovább, majd egy kilométerről visz- szazavartak bennünket, és egy másik úton elértünk a Drinához.” Az otthoni tájakról ismét hazai, borsodi tájakra csap át gondolatom; Roób József, diósgyőri mérnök háborús naplóját őrzöm, amely 1915— 1921 közötti időből őrizte meg a hadtörténeti események mellett a hat év fogság alatt tapasztalt szibériai és távol-keleti klíma viszonyait. Mérnökre jellemző pontossággal adott hírt a szélsőséges, embert próbára tevő időjárás viszontagságairól; jegyezgette a hőmérsékleti minimumot, maximumot, japán fogságából való hazatérése idején Szingapúr közelében és az Indiai-óceánon tapasztalt szélerősséget is megörökítette hat hónapos hajóútja során. Löffler József, borsodnádasdi munkás pedig a második világháború után a re- gáti Rimnicu-Sarat fogolytáborában szenvedett a kibírhatatlan hőségtől 1945 nyarán. S hogy miért említem éppen őt. Mert Zsakarovszky Róbert hivatkozott rá: „Előttem, tehát 1946 előtt Bárczy Zoltán, Löffler József és Szucsányi Pál is foglalkozott már a meteorológiai megfigyelésekkel. Igaz, nekem is vannak naplószerű feljegyzéseim Borsodnádasdrói 1938-tól. Bárczy Zoltántól kaptam a tanácsokat, akinek volt egy széliránymérője, és az keltette fel az érdeklődésemet. 1946-ban már napi-jelentő állomás létesült Borsodná- dasdon, amely 1954-ig csak csapadékot jelentett. Különleges helyen fekszik ez a mérőállomás, mert ebben a kelet—nyugati irányú völgyben a beáramló hideg megszorul a katlanban, és itt csak a nyugati szélnek van hatása, mert a völgy három oldalról zárt.” Többször érdeklődtem már a mérőállomáson végzett feladatokról és a mért eredményekről. Erről most Zsakarovszky Róbert így adott rövid összefoglalást: „Mérjük a napi maximum és minimum hőmérsékletet, a szélirányt és szélsebességet, a látástávolságot, a talajállapotot, a felhőzet mennyiségét, a páratartalmat, a csapadék minőségét. A legnagyobb figyelmet a felszíni és mélységi talajhőre fordítunk, ezért mérjük azt 2,5, 10, 20, 50 és 100 cm mélységben.” A szélsőséges esetek ismeretében a nádasdiak és a környékbeliek is tapasztalatból tudják milyen fokon kell eltűrni az időjárás szeszélyeit. A klímaállomás vezetője a rendkívüli adatokat azonnal citálja, ha ez iránt érdeklődünk: „Az elmúlt negyven évben volt egy május 8-i havazás, amely 10 centis havat hozott. Itt a legkorábbak az őszi fagyok, már szeptember elején megjelennek, és csak késő tavaszkor szűnnek meg. A leghidegebbet a hatvanas évek elején mértem: —27,8 C°-ot. A legmelegebbet ugyanabban az évben: 33,6 C°-ot. A legnagyobb csapadék huszonnégy óra alatt 53 mm volt. Akkor öntött ki a Sajó és Hét községet is ki kellett telepíteni. A negyvenes évek elején az átlagos hóvastagság elérte a 35—40 cm-t, az ötvenes években, ez csökkent, majd a hatvanas években 30 cm körül mozgott, az utóbbi évtizedben 20—25 cm-nél nagyobb hó nem esett le egyszerre.” * Intézményesítették tehát az időjárásra vonatkozó feljegyzéseket; műszerpark segíti a dokumentációs munkát. Egyre inkább elhalványul az emberek emlékezetében az a hiedelemvilág, amely olyan elevenen élt még egy-két emberöltővel korábban az ember és az időjárás kapcsolatában. Továbbra is tiszteletben tartom elődeink időjárással kapcsolatos emlékeztetőit, ha még laikusak is azok. Ezek ismeretében tudom értékelni a nádasdi meteorológiai állomás műszeres adatait. Ehhez a munkához, amely ott folytatódik, a következő évtizedekre is jó, a szélsőségektől mentes adatokat kívánok az állomás vezetőjének. Nemesik Pál M ISI cjoi XI M A< :si< CAf (Ö\ /e|i • : -b . Wmm 1 A legutóbbi Miskolci macskakövek felcím alatt megjelent írásomban arra az időre emlékeztettem, amikor a színház átépítése idején a Diósgyőr-vasgyári Művelődési Ház, a „Lovarda” töltötte be a színház szerepét. Legalábbis részben. Ugyanis akkor élt és a prózai színház funkcióját látta el a Déryné utca 5. szám alatti Kamaraszínház. Talán nem oktalan erről az intézményről, illetve épületének egyes korszakairól is szót ejteni. Ez írás címében két intézményt is említek. A kettő kora közé esik a Miskolci Nemzeti Színház Kamara- színházának sok emlékezetes bemutatóval jeleskedő szűk évtizednyi időszaka. Az épületet gyerekkorom . óta ismerem. Noha évtizeddel megelőzött engem, átépítésekor meg már a harmadik elemibe jártam, elég fi- I atalon megtudtam, hogy ez i a Gazdakör és mert akkori ] fogalmaim szerint a gazda I az volt, akinek lova, szeke- | re, tehene, meg földje volt és szántott, vetett, egyéb me- I zőgazdasági munkákat vég- 1 zett, szerfelett csudálkoztam ez elnevezésen. A teljes, hivatalos nevén senki sem emlegette, pedig az már némi magyarázattal szolgált: Kereskedők és Gazdák Körének nevezték, s tulajdonképpen elegáns klub volt, amelynek sok terme, kártyaszobája, előadóterme, egyebe, nem utolsósorban konyhája sokakat vonzott, állítólag a taglétszám elérte az ezret is. Ismertem egy közeli nagy községből egy gyógyszerészt, akinek éveken, vagy talán évtizedeken át az jelentette a vasárnapi kikapcsolódást, hogy. kora reggel beutazott Miskolcra, a gőzfürdőben jól kiáztatta magát, majd elment a Gazdakörbe lapokat olvasni; ott is ebédelt, utána beszállt egy kártyapartiba, estefelé hazautazott és várta a következő vasárnapot. Azt már, hogy egy időben itt működött az egyetlen vidéki árutőzsde, meg hogy 1919-ben rövid ideig ez az épület adott otthont Stromfeld Aurél vezérkarának, természetesen, nem személyes tapasztalásból, hanem olvasmányaimból tudom. A felszabadulás után az épület változatlanul állt, ám a Gazdakör nem létezett. Sajnos, tagjainak jelentős hányada sem, nagyrészt a fasiszta emberirtás áldozatai lettek. Az épületet belülről viszont ezt követően kezdtem megismerni. Itt működött a Magyar—Szovjet Társaság, a mai MSZBT elődje, s mert nagy előadóterme volt, meg kisebb termei is adódtak, gyakran volt itt előadás, konzultáció a pártoktatás vezetőinek, propagandistáknak. Aztán az ötvenes évek derekán itt alakult meg a Kamaraszínház. A Kamaraszínház idején a mai könyvtárhelyiség volt a színészklub. (Zombor néni csodás étkekkel szolgált benne!) Ahol most a Művészklub és a Galéria irodája van, a színház igazgatósági irodái voltak, a Galéria első terme bal oldalán az oszlopsorig volt a nézőtér, az oszlopsoron túl a ruhatár, és az öltözők, a belső terem hely én a színpad, a társalgó, egyéb. Emlékezetem szerint 1963-ban korszerűsítették, valami két és fél száz férőhelyes ragyogó kis színházterem alakult ki benne, majd egy jó év után végleg bezárták, mert egy elhamarkodott és csak húsz év után helyesbített rendelkezés Egert a miskolci színházhoz csatolta és valaki (k) úgy ítélté(k) meg, hogy nincs szükség Miskolcon a Kamaraszínházra. Az idő igazolta, hogy mennyire téves volt ez a döntés; Miskolcnak ma sincs érdemi kamaraszínháza. Pedig nagyon kellene ... Az ötvenes évek derekán nyitott a Kamaraszínház és mindjárt életének elején olyan előadásokat kínálhatott a nézőknek, mint a Warrenné mestersége és a Rombadőlt fellegvár, mindkettő főszerepében az akkor itt működő Titkos Ilonával. Itt láttuk drámai szerepben Galambos Erzsit A személyes ügyben; operettet is láttunk, a Montmartrei ibolyát, s 1956 őszén itt rendezte meg Kazimir Károly a Mandragórát, Orosz György pedig az Ezer évet. Az ellenforradalom után is hamar magához tért ez a kis színház: még 1956-ban bemutatásra került Sásdi Sándor Cseresznyevirág című színműve, meg a Bánk bán, -1957. januárjától pedig sűrűn követték egymást a bemutatók. Molnár Ferenc Li- liomja nyitotta a sort, majd a még akkor élő operatársulat a Szöktetés a szeráj- bólt mutatta be. Lehetetlen lenne felsorolni az itteni bemutatókat. Csak egyet-kettőt mutatóba: Megperzselt lányok, Olympia, Szerelmi házasság (Nyi_ lassy Judit diplomarendezése), Nem vagyunk angyalok és az első miskolci Brecht- bemutató 1958. májusában: a Koldusopera, Horvai István rendezésében. Még ugyanabban az évben a Bu- rian-féle Svejk, a Cattarói matrózok, az ellenforradalomról szóló első dráma, a Bekötött szemmel, Molnár Ferenctől a Doktor úr, majd az akkor szinte forradalmi újításnak számító, színpad- technikai bravúrt jelentő — és kereken száz előadást megért. — Ilyen nagy szerelem. Aztán Heltaitól A Tündérlaki lányok, Eduardo de Filippo fergeteges komédiája, a Vannak még kísértetek, a főszerepekben Molnár Tiborral, Latinovits Zoltánnal és Némethy Ferenccel, A tisztességtudó utcalány, a Lyuk az életrajzon. Kettőt még okvetlenül meg kell említenem: Csehov Vá- nya bácsiját — Ványa bácsi Gáti György, Asztrov doktor Darvas Iván volt —, s az egyetlen olyan bemutatót, amely mindössze egy előadást ért meg itthon, mert annyira sikertelen volt, Az ellopott várost, amit azért Pesten még egyszer bemutatott a társulat, mert az előadás előre le volt kötve. Mindez csak egy töredéke a Kamaraszínház nyújtotta élvezeteknek. Kár, hogy nagyon gyorsan szétrúgták. Helyére került átépítés után a Miskolci Galéria, amely ma is ott van, s azóta nemcsak a tisztességes kamaraszínház hiányzik Miskolcról, hanem a hatvanas évek elején tervezett kiállítási “csarnokról sem esik már szó. (benedek)
