Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. május 24., szombat A hét elején Miskolcon tartotta ülését a Színházi Dolgozók Szakszervezetének Elnöksége, hogy megvitassa egy korábbi felmérés alap­ján a magyar színházak gaz­dasági helyzetét, a színházi munka adott gazdasági kö­rülmények közötti továbbvi­telének, illetve javításának lehetőségeit, különös tekin­tettel a Miskolci Nemzeti Színház művészeti munkájá­nak és gazdasági lehetősé­geinek összefüggéseire. Érdemes néhány adalékot feljegyezni az elnökségi ülés bevezetőjéből. Legelőször azt, hogy a színpadot kiszolgáló műszakiaknak a helyzete igen rossz, ennélfogva körükben nagy a létszámcserélődés, a művészeti feladatokat ellá­tóknál pedig tizenkét eszten­deje nem volt központi bér­rendezés, s míg akkor, 1974- ben az országos bérskála 5. helyén volt a színház, most messze-messze hátrább ke- i’ült. A Miskolci Nemzeti Színház a 12 vidéken műkö­dő színház között az összki­adások tekintetében az 5. helyen van, az egy előadás­ra jutó költségeket tekintve pedig a 9,-en. Itt érdemes megjegyezni, hogy a mis­kolcinál csak a kis bé­késcsabai és nyíregyházi színház, meg a nagyok kö­zül a pécsi dolgozik olcsób­ban, bár e legutóbbinál a nagyszámú, olcsóbb kivitelű bábelőadás jelentősen javít­ja az összképet. A díszletek és jelmezek költségeit te­kintve a 11. helyen van Mis­kolc,. csak Békéscsaba fordít erre kevesebbet. Jó néhány adatot lehetne még sorolni, a miskolci színház gazdasá­gi helyzetét jellemzendő és levonható az a következte­tés, hogy bizonyos kettősség mutatkozik színházunk éle­tében. Az egyik: támogatják a tanácsi, szakszervezeti szervek, művészileg orszá­gosan jó a hírneve, jó a fo­gadtatása. Másrészt e jó eredmények mellett igen sok pénz hiányzik dologi, bér és és egyéb kiadásokra, ami részben a támogatás csök­kenéséből adódik. A szín­háznak kellene növelnie a saját bevételét, de az elő­adások számának a növelé­se a kiadásokat is növelné. Elsősorban az egy előadásra jutó nézőszám növelése le­hetne a kilábalás egyik útja. • A tanácskozás egyik igen gyakran emlegetett témája a színházirányítás decentra­lizáltsága volt. Hazánkban — három budapesti színhá­zat leszámítva — a decent­ralizált irányítás a tanácsok kezébe került. A gyakorlat bebizonyította sajnos, hogy ez a színházi élet egyik ne­uralgikus vonulata lett, ugyanis úgy tűnik, gyengül a minisztériumi irányítás, kevesebb figyelem adódik a főhatóságtól a színházakra, az agyonterhelt tanácsi igaz­gatás pedig nehezebben bir­kózik vele. A gazdasági szer­vek irányításának analóg al­kalmazása a színházak mun­kájában problematikusnak mutatkozik. Fel kellene mér­ni, hogy a mechanizmus re­formja milyen színházi ta­pasztalatokat hozott, mit hozott a szabadabb gazdál­kodási és foglalkoztatási rendszer. Ugyanis bebizo­nyosodott, hogy ez a reform csak a szabadabb gazdálko­dás lehetőségeit biztosította, de hozzá az adottságokat nem. A szakszervezet véle­ménye szerint a vidéki szín­házak részére a reform jó­val kevesebb haszonnal jár, mint a fővárosiak esetében. A szakszervezet célkitűzése az értékcentrikus érdekvé­delem, azaz hogy elsősorban azt a színházi munkát tá­mogassa a lehetőségeken be­lül maximálisan, ahol a mű­vészi munka, a színház össz- tevékenysége ezt megérdem­li; más nyelven: annak az intézménynek az érdekeit jobban védje, ahol több ér­ték születik. Így fordul a fi­gyelem a Miskolci Nemzeti Színház felé, amely jelenleg az ország élvonalában van, egyenletesen felfelé ívelő pályán mozog. A miskolci színház gond­jai természetesen nagy hang­súlyt kaptak. Szóba került a színház immár 163 esztendős múltja és megfogalmazódott a kérdés, elég erős-e a mai Miskolc, hogy a mai felnö­vekvő fiatalok és a mai nagyközönség érdekében fenntartsa a színházát, mint azt múlt századi és e század eleji elődei tették. A válasz természetesen csak igen le­het, ami sok adattal is alá­támasztható. Például, hogy az elmúlt nyaranként össze­sen 57 milliót fordított a vá­ros az épület folyamatos fel­újítására. Ez hatalmas ösz- szeg még akkor is, ha nap­jainkban elavult műhelyek­kel, raktárakkal, rossz vilá­gítóberendezésekkel, egyebek gondjával kell számolni. A színháznak a sokéves de­konjunktúrában is évi 160 ezer látogatója van, de a működéséhez egyre keve­sebb a pénz. Ennek ellenére a színháznak legalapvetőbb kérdése ma is és mindig: mennyire tud megfelelni a társulat a város igényeinek? Ehhez kapcsolódva szóba ke­rült az elmúlt hét év ered­ményeinek sora, amelyekkel fordított arányban állnak a gazdasági lehetőségek. ® Miskolc problémái nem szakíthatok el a vidéki szín­házak általánosabb gondjai­tól, és érdekes jelenség, ha nem is jó, hogy a színhá­zakról folyó beszélgetések egyre inkább a gazdasági gondok felé jtendálnak és nem művészeti problémák­kal foglalkoznak. A vidéki színházak helyzete a jövő­ben még inkább differenciá­lódni. fog és nem a színház­szeretet, hanem az adott te­rület gazdasági lehetőségei­nek a függvényében. Mis­kolc az erején felül is próbál tenni a színházért, de például bérkorrekció csak más terü­letek rovására történhetne. Miskolc színháza nemcsak Miskolcé, hangzott el nem egy felszólalásban, s ebből az is következik, ha nem­csak a városé, hanem! az egész országé, úgy a támo­gatás gondja is az országé legyen, ne csak az otthont adó városé. Mindenképpen országos megoldásokon kelle­ne gondolkodni. Országos összefogás, intézkedés kelle­ne, megyehatárokra való te­kintet nélkül, s ez nemcsak a miskolci színházra vonat­kozó kívánalom. Sajnos mint elhangzott a tanácskozáson, a miskolci színház ázsiója növekszik, működési feltéte­lei romlanak, s ez az ellent­mondás tarthatatlan. Ennek feloldásán a pártszerveknek és a központi szerveknek együttesen kellene munkál­kodni, egy tárgyilagos hely­zetkép alapján megfelelő in­tézkedéseket hozni. Szüksé­ges, hogy a mi színházunkat érő sok elismeréshez az anyagi elismerés is hozzá­tartozzék. A fentiekben csak néhány kiragadott gondolatot je­gyeztem fel az igen gazdag tartalmú, sokrétű szakszer­vezeti elnökségi tanácskozá­son elhangzottakból. E ta­nácskozás semmiféle hatósá­gi jogkörrel nem rendelke­zett, csak látleletet adhatott. A Kritika című lapban hosz- szabb időn át folyt vita színházaink helyzetéről és abban elhangzott a megálla­pítás, hogy színi kultúránk jelenlegi helyzetén szakadat­lan reformokkal lehet és kell javítani. Ez így igaz, de e reformoknak o lehetőségek mellett az adottság biztosí­tását is szem előtt kell tar­tani. hogy mind a szakszer­vezet, minden más szerv, amely a színházi életet pár­tolja, azzal törődik, valóban értékcentrikus érdekvédel­met folytathasson. Benedek Miklós Útközben Mindig van abban valami megejtő, amikor egy ember komolyan keresi helyét e vi­lágban. Antal Attila nem­csak helyét, gyökereit is ku­tatja. Az emberi, mában eredő kötődések mellett fel­sejlenek verseiben a törté­nelmi örökség lerázhatatlan kötelékei is. A dolgát tudó s örökké munkálkodó apa arcéle mögül így sejlik fel az országépítő IV. Béla ki­rály alakja, az örökké úton lévő kalauz mögött a XVI. századi prédikátor. A Sátoraljaújhelyen szüle­tett, s ott nevelkedett, Aba- újszántón kezdő tanárosko- dott fiatal költő-pedagógus kötetét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár jelentette meg a Tiszta szív­vel füzetek sorozat nyolcadik köteteként. Néhány éve ott él, de korábban versei jelen­tek meg a Napjainkban is. Az első önálló kötet mind­össze harmincnyolc verset tartalmaz. Amolyan* ars poe­ticaként — a Múlt idő és a Sorok magunkról fejezetek elé — írja: „Parázslik annak torka, / kinek a szó a dol­ga ...” A Váci Mihály-örök- ség tudatos felvállalása ez — két versével is megidézi a nagy elődöt — a szelídnek született, de keményre pör- kölődött költői attitűddel való azonosulás, az emberi kapcsolatok keresése, mert értelmes emberi lét csak kö­zösségben lehet. Múltunk és jelenünk, emberi örökségünk és hivatásunk vállalása adja a hétköznapok tartását. Aki­nek nincsenek megőrzendő emlékei, öröklött kötelessé­gei, annak jövője is tétova. Tudnunk kell honnan jö­vünk, hogy tudjuk, hová tar­tunk. Ez Antal Attila első verskötetének legigazabb üzenete. De nemcsak a felvállalt költői magatartás teszi szim­patikussá. Az Űtközben ver­sei gazdag formavilágukkal is magukra hívják a figyel­met. A minta, a minták oly­kor még érezhetőek, de így is kisejlik már az egyéni hang. Az idő hozza meg a választ, hogy az ígéretből mit vált valóra. Csutorás Annamária Nem volt e napon ez a nagyváros se rossz, se jó. Szokásos a levegő is: se nem jó, inkább rossz. Az utakon nyüzsgés, zakatolás. A gépek elmaradhatatlan ára­dat-hordaléka. Az emberek közlekedtek, mint máskor. Mentünk egymás mellett, egymással szembe. Épp azt gondoltam — a falusi vers­mondók megyei döntőjének helyszínére igyekezve —, hogy úgy lenne az igazi, ha élhetne az ember itt is, meg ott is. Ügy, hogy ha elege van a gőzös-gázos város­ból, megpihenni hazamenne a falu csend­jébe, a májusi békakuruttyolásos estékbe. Ha meg aztán megunná ez utóbbit, ma­radna a másikban, a nyüzsgő, zakatoló városban, míg meg nem unja újra... Aki pedig ilyen mihaszna gondolatokra képes, nos attól kitelik más mihasznaság is — vélem hallani falusi őseim, ismerő­seim hangját. S van is igazuk: mert én bizony ezt a megyei döntőt — a falusi vers- és prózamondókét — valamely fa­lunkban rendeztem volna meg! Úgy bi­zony ... Fantáziálásaim közepette lábaim már el is vittek a megyei közművelődési mód­szertani központba. És itt már beszélje­nek a tények arról, mi is ez az újmódi versengés. Idézem tehát a Pályázati fel­hívás néhány sorát: „A Termelőszövetke­zetek Országos Tanácsa és a Népműve­lési Intézet országos falusi vers- és próza­mondó versenyt hirdet a Mezőgazdasági Szövetkezetek 1986-ban sorrakerülö V. Kongresszusa tiszteletére. Azoknak a 30. életévüket betöltött mezőgazdasági szö­vetkezeti tagoknak, alkalmazottaknak, családtagoknak, valamint a falvakban, községekben lakó más dolgozóknak, nyug­díjasoknak jelentkezését várjuk, akik sze­retik a magyar népművészetet, a magyar irodalmat és szívesen szólalnak meg kö­zönség előtt is. Hazánkban első ízben kerül sor ilyen versenyre, ahol csak felnőttek és falusi lakosok, illetve a szövetkezethez kötődő dolgozók, azok családtagjai indulhatnak. Azt reméljük ettől a találkozótól, hogy jelentkeznek és megszólalnak mindazok, akik gyermek- és ifjúkorukban szívesen mondtak verset, tagjai voltak a színját­szó együtteseknek és most is megvan bennük a közlés vágya.” Időközben a megyei döntő Miskolcon már véget ért. Az emeleti nagyterem el­csendesedett, már csak a falak „ízlelget­ték” a hallottakat. Az előtérben régi is­merősöm fedezem fel. Első pillanatban hinni sem akarok a szememnek. Imre bá­csi itt?! Pedig hát tudhattam volna. Ha hallott erről a versengésről, verselési alkalomról — akkor őt otthon nem lehet tartani! Igen, igen ... ment is ő hosszú évek so­rán sokfelé az országba, az országhatáron túlra is. Vitte az éneklő vágy, a dalos kedv a taktaszadai többi nagyapakorú fér­fival együtt. És nemcsak dalolt a dalos találkozókon: magam is többször hallhat­tam: ha egy lehetőség, alkalom kínálko­Ez a kép néhány évvel ezelőtt készült. A tak­taszadai Márkus Imre Arany János-verset mondott akkor. zott, akkor verselt is. A rímeket, a soro­kat, a gondolatokat és érzéseket ő terelte össze, vetette papírra. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, mikor erre terelődött a szó, elmesélte, hogy fiatalon már, „megron­tották” a rímek. Imre bácsival ez év januárjában talál­koztam utoljára, otthonában Taktaszadán. Az elmúlt évben alapos „munkát” vég­zett benne a betegség. Kórház és kórház. Mozdulatlanságra ítéltség. Kis kocsijából otthon is csak felemelkedett, mikor ja­nuárban elbúcsúztunk. És most, májusban Márkus Imre bácsi itt ül a miskolci főutca egyik épületének kétemeletnyi magasságában. Várja a se­gítőket, akik elhozták kocsival Taktasza- dáról. Várja őket, hogy segítsék haza, visz- sza a faluba. Itt megtette a kötelességét. Megjelent a falusi versmondók megyei döntőjén. Elmondta, amit kiszabott ma­gának. (És továbbjutott.) Mikor felfedeztem őt itt, percekig nem tudtam igazán mit szólni. Pedig — sze­rinte — ebben nincs semmi különös. „Nem szabad sose feladni!” Ha titok lenne — ennyi lenne. Nem Márkus Imre bácsi volt az egyet­len, aki már ősz fejjel, megélt élettel, nyugdíjkor körüli éveket számlálva vette magának a fáradságot — és jelen volt a falusi vers- és prózamondók versenyén. Mi hajthatta őket? Nevetséges lenne sze­replési vágyról, magamutogatásról beszél­ni, képzelődni. Jelenlétükkel, azt gondo­lom, ha nem tudatosan is, azt akarták kö­zölni mindnyájunkkal: falusi énekmondók pedig mindig is voltak és vannak is! Vajon — ezen töprengek leginkább — meddig lesznek még? És utánuk — a maiak után — lesznek-e? Ténagy József Gazdag és szép ki­0 állítás látható két hete a Miskolci Ga­lériában. A Herman Ottó Múzeum és a Sárospata­ki Képtár gyűjteményei­ből válogatták össze a kétszáznál több rajzot, akvarellt, grafikát. Nehéz egy ilyen sokszínű és több műfajú tárlatról ír­ni, hiszen egy-egy mű­vésztől legfeljebb két-há- rom munka látható. Hogy mekkora értéket jelent ez a gyűjtemény, azt csak a szakember tudja megítél­ni, de valamit megsejthet a laikus tárlatlátogató is. Izgalmas tanulmány ke­rekedhetne arról, hogyan jöttek létre ezek a gyűj­temények, hogyan kerül- - tek ezek a többségükben kisméretű, mappákba, vagy szalonok falára szánt művek a közgyűjtemé­nyekbe. Mint ahogy a könyveknek, úgy a kép­zőművészeti alkotásoknak is megvan a sorsuk. Min­den bizonnyal kalandos útja lehetett annak az Ádám és Évát ábrázoló Dürer-rajznak, amely a gyűjtemény egyik féltett darabja. A katalógus-elő­szóból megtudjuk, hogy mindkét múzeum valójá­ban mecénások ajándé­kaiból gyarapodott. Ez meghatározza a gyűjte­mény jellegét is, hiszen maga a Herman Ottó Mú­zeum sem idős, maga a gyűjtőmunka azonban szakszerűen csak az el­múlt negyedszázadban kezdődött. Érthető így, hogy a Petró-hagyatékból, Gergely Mihály, Dómján József és mások ajándé­kaként a múzeumok bir­tokába került rajzok, ak- varellek, metszeték döntő többsége XIX—XX. szá­zadi alkotók munkája. A Miskolcon megrendezett grafikai biennále, a sal­gótarjáni rajz-, valamint az egri akvarellkiállítá- so.k anyagából is rendsze­resen gyarapodik a mú­zeum. Ilyen értelemben a Miskolci Galériában most látható kiállítás egyfajta művészettörténeti áttekin­tést is nyújt. Ezt azért jegyzem meg, mert a kiállítás vendég­könyve szerint bizony, elég gyér a látogatottság. Igaz, hogy most van a tanév végi hajrá, de az általános iskolai rajztaná­roknak kézenfekvő lenne a kiállítást megmutatni a gyerekeknek. Nemcsak a különböző korok stílusait tanulmányozhatnák, de ezzel együtt az eltérő technikákat is. Különösen a magyar grafikaanyag iz­galmas és változatos. Ez reprezentálja legjobban a kortárs művészetet. horpácsi Szalay Lajos Karamazovok című rajza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents