Észak-Magyarország, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. február 8., szombat Az SZKP KB főtitkára munkásokkal beszélget Gondolatok egy kiállításról „A béke és alkotás” jegyében címmel március 15-ig nagyszabású szovjet fotókiállítás tekinthető meg Budapesten. Meghatározó jelentőségű, az elkövetkezendő időszak nyomvonalát kijelölő esemény előtt áll az egész szovjet társadalom; ismeretes, hogy február 25-én ismét benépesülnek a Kongresszusi Palota széksorai Moszkvában, s- megkezdi munkáját a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresz- szusa. A tanácskozáson elsősorban a jövő feladatait vitatják meg, de természetesen visszatekintést is tesznek: mit s hogyan sikerült megvalósítani az előző kongresszus óta eltelt periódusban. Valami hasonlóra vállalkozott a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában most megnyílt tárlat, amely a TASZSZ fotóriporterei segítségével megpróbál bepillantást adni a Szovjetunió mai életébe, a gazdasági-tudományos fejlődés eredményeibe, a szovjet köztársaságok mindennapjaiba. A béke és az alkotás jegyében — utal a kiállítás címe arra a fontos momentumra, amely a képek többségén fellelhető, s egyben jellemző tényezőjévé vált a szovjet társadalmi fejlődésnek. Fiatal kovács A szeplős Boldog diákévek Szabadtéri színpadok Februárban tulajdonképpen nem szokott olyasmi történni, ami szabadtéri szórakozásokat juttathat eszünkbe, én mostanában mégis gyakran gondolok a csodás szépségű és nagyszerű akusztikájú perecesi szabadtéri színpadra. A Miskolci Nemzeti Színház színpadán nagy sikerrel megy a Három a kislány című daljáték, felcsendülnek Schubert dallamai, énekel a három kislány, meg elhangzik az Árva a ház, nincs kacagás, s nekem mindig eszembe jutnak régebbi találkozások ezzel a daljátékkal; például, amikor ugyanezen a színpadon több, mint harminc évvel ezelőtt Márffy Vera és Takács Őszi bácsi adta férjhez a három közül két lányát és énekelte az elnyűhetetlen kettőst. Vagy még régebben, még Földessy Géza társulatánál Bánhidy Jóska bácsi, meg Kováts Terus. S eszembe jut egy további Három a kislány. Ezt nem színházban, hanem erdőszélen láttam, talán 1959- ben. Igen, erdőszélen, mert a perecesi bányászok szabadtéri színpada úgy épült, hogy annak természetes háttere a hirtelen emelkedő, sűrű erdős domboldal volt. iNagy élmény volt kimenni Perecesre. A város» zaj után az erdőszéli csend, a jó levegő, a hegyoldalba simuló kis színpad és nagyszerű nézőterének látványa is megérte volna a kiutazást, azonban ezen a színpadon mindig történt is valami érdekes, valami, amit máshol nem lehetett elérni. Nem feladata ennek az emlékező írásnak a nagy múltú perecesi bányász munkáskultúra emlékeit feltárni. Megtették ezt már mások. (Csak példaként emlékeztetek a perecesi Bányamécs című füzetre.) Én most csak ezt a Három a kislányt idézem fel magamban. Ügy emlékszem. Zudla Pál rendezte, főbb szerepeiben meg ott voltak a kiváló amatőr színjátszó együttes legjobbjai. (Talán nem is szabadna itt az amatőr szót használnom, hiszen, amit a perecesi bányász színjátszók csináltak, több volt annál. Nem véletlen. hogy már a felszabadulás előtti múltjuk ismeretében, őket hívták meg 1944 decemberében, hogy segítsenek a frissen felszabadult Miskolc színházi életének újraindításában. S ők jöttek, és a fellelhető kevés színésszel együtt újraindították a színház életét.) Mint említettem, kitűnő volt a perecesi színpad akusztikája és a rendező úgy oldotta meg Schubert belépőjét, hogy a színjátszó valóban távolról indult, a hegyoldalból hallottuk először a hangját, s ahogy közeledett, úgy erősödött fel a nagyon szépen tolmácsolt dal, hogy végül a színpadra érve, a reflektorok fényében érjen el a csúcshoz. Játszott hát az erdő, játszott a környezet és a nagyszerű helyi bányászzenekar, a jól képzett énekesek, a remek statisztéria olyan előadást produkált, hogy mindmáig emlékszem arra a szombat estére, amelyen láttam. Emlékszem és töprengek, hová lett a perecesi szabadtéri színpad, mivé lett a perecesi színjátszás, egyáltalán a perecesi kulturális örökség?!... Régen jártam arra. Talán már nyoma sincs a színpadnak, mint ahogyan a bányatelep művelődési házát is csak egy kis klubmozi próbálja pótolni. Sokszor eszembe jut a diósgyőr-vasgyári Szabadság-kertben volt szabadtéri színpad is. Ennek — tudtommal — nem volt olyan nagy múltja, mint a perecesinek, élete sem volt annyira hírneves, de fel- szabadulásunk utáni életünkhöz tartozott ez is. Sok emlékezetes estét tölthettünk el itt is, sok siker született itt. Restellem, de mai életéről — ha van — nem tudok. A népkerti szabadtéri színpadot — azt hiszem — sokakkal együtt siratom. Nem vigasztal, hogy mű- korcsolyapálya van a helyén. Sokszor leírtam már. hogy óriási lelkesedéssel, társadalmi összefogással, őszinte hittel végzett társadalmi munkával készült el 1948-ban és a maga 2400 férőhelyével, egymást, érő nagyszerű programjaival a szó legnemesebb értelmében vett tömegszórakoztató hellyé lett. Az Állami Népi Együttes, az Állami Operaház, nagyszerű hazai és külföldi együttesek szerepeltek itt rendszeresen, 1958 nyarán itt lépett fel Josephine Baker. És sorolhatnám sokáig. Amikor meg nem volt élő műsor, mozi működött itt. Olyanokról tudok, százakról, akik csak itt jártak moziba. Még esőben is vetítettek és a nézők ernyő alól figyeltek a vászonra. A hatvanas évek elején egy soha meg nem valósult másik létesítmény tervéért pusztulásra ítéltetett.. . Kár .... Egyetlen alkalommal volt szabadtéri színpad a drótgyár — akkor Deichsel A. F. Rt. — mögötti Sajó- parton. (Valahol egykor erről is írtam már.) József Ferenc kir. herceg. József főherceg fia, nemcsak a Habsburg família fejlesztésén fáradozott — nyolc gyermeket szült neki Anna főhercegasszony —, hanem irodalmi ambíciói is voltak. (Miért is ne? Ha apja lehetett akkoriban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke! .. .) Boross Elemér író hathatós segítségével összebarkácsolt egy Columbus című színpadi játékot és Miskolcot is az a „megtiszteltetés” érte, hogy itt is bemutatta egy társulat a harmincas évek dereka körül. Most nagy ritkán történelmi emlékek, a diósgyőri vár falai között juthatunk a szabadtéri művészetek élvezetéhez. Kicsit hu.- zatos ez a várudvar, de akusztikája ragyogó. Viszont az értékes műemlék és a korszerű szabadtéri színjátszás technikai fel- szereltségi kívánalmai között — úgy tűnik — an- tagonisztikus ellentét mutatkozik. Még élőbbé lehetne tenni a tapolcai Ak- ropoliszt, a mozihoz tartozó szabadtéri színpadot. Technikailag és tartalmilag egyaránt. A miskolci nyári programok mind több szabadtéri szórakozással kecsegtetnek. örülök neki. De Perecest, a Szabadság-kertet és a népkerti színpadot — aligha csak én — sajnálom nagyon ... (benedek) A tengerek kincsei A kirakatokban lampionok, konfettik, kígyózó szerpentinek: színes, látványos jelei annak, hogy itt a farsang, s áll a bál falun, városon. Ahogy az európai kultúrának a gyökerei a klasszikus görög-római időkbe vezethetők vissza, ugyanúgy vannak ma is gyakorolt szokásaink, népi hagyományaink, amelyek az ókorból Öröklődtek át századokon át, s ezt falfestmények, vázák rajzai, domborművek jelenetei, költők és prózaírók sorai tanúsítják. Ezek közé tartoznak a különféle téli mulatságok, köztük a mai farsangi szórakozások, bolondozások eredetének tartott Saturnalia, amelyet ősi istenük, Satur- nus tiszteletére rendeztek a rómaiak. Saturnus az ég urának, Uranusnak volt a fia és Jupiternek az atyja. A téli napforduló alkalmával kezdődtek és több napig is eltartottak az ünnepek. Ezeket a latin költők által oly gyakran megénekelt aranykor emlékére rendezték, amelyet Saturnus uralkodása teremtett a földön, s amelyben teljes boldogságban, gondtalanul éltek az emberek. Ilyenkor ünnepi játékokon, lakomákon szórakoztak, s a gazdagok még a rabszolgáikat is megvendégelték, megajándékozták. A Saturnalia szokásait a rómaiak magukkal vitték és gyakorolták az általuk meghódított tartományokban is. A provinciák lakosai a római szokásokat nemcsak „elfogadták”, hanem sötétséget űző tűzrakásokkal, télkergető maskarázásokkal, lármázásokkal, vigadozásokkal még színesebbé is tették. A farsangi karneválnak valamelyes vonásai megtalálhatók a rómaiak egy másik „népszerű” téli szokásában, a február közepén rendezett Lupercalia eseményeiben is. Lupercus a nyájak ősi itáliai védelmező istene volt, külön papi testülettel. A tiszteletére rendezett ünnepeken a papok kecskebakokat áldoztak. A véres késsel két ifjúnak a homlokát végigsimították, majd a vért tejbe mártott gyapjúival onnan letörölték. Ezután következett a papok „karneváli” menete. A levágott állatok bőréből kötényt formáltak, azzal mezítelen alsó testüket betakarták, a többi bőrből szíjat hasítottak, korbácsot fontak, s bejárták Róma utcáit. Akikkel csak találkoztak, alaposan megcsapkodták őket. A kíváncsi tömegből különösen a férjes asszonyok siettek a „korbácsos” papok elé, és szívesen verették meg magukat, mert hitük szerint ezáltal megtisztultak minden bajtól, és házasságukra elnyerték az istenek áldását. Farsang idején manapság is több a lakodalom, mintáz esztendő más heteiben, hónapjaiban. Így volt ez a rómaiaknál is. A házasságok náluk is főképp télen köttettek. A fiatalok bizonyos ideig „jegyben” jártak, a vőlegény ilyenkor ajándékokkal kedveskedett választottjának. Maga a lakodalom a. menyasszony szüleinek házában kezdődött, ahol a rokonok, barátok népes tábora gyűlt össze. A menyasz- szony hófehér tunikában, hosszú, tűzpiros fátyollal jelent meg. Áldozat bemutatása után lakoma következett, amely sötétedésig tartott. Ekkor a vendégsereg felkerekedett, mindenki fáklyát gyújtott, s elkísérték a menyasszonyt férje házába. Ütközben fuvola szólt, a násznép vidám dalokat énekelt. Megérkezve az új otthon elé, a menyasszony illatos kenőccsel megkente a kapufélfát, hogy a ház védőisteneinek kegyét elnyerje. Ezután átemelték a küszöbön, mivel rossz előjelnek tartották, ha abban megbotlott volna. Az ifjú férj a ház díszes szobájában, az átriumban várta az új asz- szonyt, aki az oltáron meggyújtotta a tüzet, amely a családi élet folytonosságát, a házasság boldogságát jelképezte. Ezzel a házasság vallási és családjogi felavatása végérvényesen megtörtént. Lakodalom, házasság, szórakozás, téli mulatságok: 2000 esztendővel ezelőtt is éppoly kedves, színes eseményei voltak az emberek életének, mint a rómaiakat követő századokon át — napjainkig. Hegyi József A ma ismert szárazföldi aranylelőhelyek teljes készletét mintegy 20 ezer tonnára becsülik a kutatók. Csakhogy az iparnak, a tudománynak is egyre nagyobb mennyiségekre van szüksége ebből a kiválóan alakítható, jó hő- és áramvezető, nem rozsdásodó nemesfémből. A szakemberek remélik, hogy a jövőben az óceánok és a tengerek vizéből, illetve aljazatának kőzetéből is hozzájuthatnak az értékes aranyhoz. Szovjet tudósok megállapították, hogy a tengerek és óceánok part menti vizeiben általában töményebben található meg az arany, mint távolabb. Ezt azzal magyarázták, hogy elsősorban oda jut el a folyók vizének aranyhordaléka. A tengervízben oldott arany mennyisége a mélységtől függően is változik. A felszínhez közelebb több, mélyebben kevesebb van belőle. Az óceánfenék laza üledéke alatt sokszor sziklakeménységű kőzet húzódik. Ez a feltevések szerint — egyben aranylelőhely is lehet. Az oceanológusok és a geológusok megállapították, hogy a Balti- és a Földközi-tenger homokos, agyagos iszapjában az arany mennyisége tonnánként. 0,1 —0,9 milligramm, sőt a Földközi-tenger biológiai eredetű üledékeiben eléri a tonnánkénti 3,1 milligrammot is. A legtöbb aranyat — tonnánként átlagosan 4,6—150 milligrammot; — az elpusztult kagylók héjából képződő fekete-tengeri üledékben találták. Ez a viszonylagos aranygazdagság kizárólag a fekete-tengeri szerves üledékekre jellemző, de hogy miért, arra eddig még nem találtak helytálló magyarázatot.
