Észak-Magyarország, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-03 / 28. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. február 3., hétfő Ülésezett a Kazinczy Társaság A sátoraljaújhelyi levéltárban, Kazinczy egykori dolgozószobája helyén tartotta e napokban első negyedévi elnökségi ülését a Kazinczy Ferenc Társaság. A március 22-re tervezett közgyűlés előkészítéseként áttekintették a társaság múlt évi tevékenységét, amelyről majd számot kell adni a százhúsz fős tagságnak. Igen rendszeres munka kezdődött. Tokajba, Encs- re és Sárospatakra jutott el a vezető testület, hogy egy- egy érdekes téma megvitatásával összekötve találkoz- hassék a városok környékén élő tagtársakkal. Megjelent a Kazinczy Könyvtár első kötete a megyei levéltárral való együttműködés első eredményeként. A Tövisek és virágok hasonmás-kiadását hetek alatt elkapkodták az érdeklődők. Maradandó emléket állítottak Kántor Mihály etnográfus-néptanítónak Cigándon, s ünnepi formában adták át az első tiszteletbeli tagoknak, Péchy Blanka érdemes művésznek és dr. Üjszászy Kálmán professzornak a társaság Pécsik István által tervezett emlékérmét. Az elnökségi ülés résztvevői előre is tekintettek; körvonalazták az 1986. évi munkaprogramot. Szerkesztik már a társaság „Széphalom” címen kiadandó első évkönyvét, amely Kazinczy életművével, Abaúj és Zemplén helytörténeti-néprajzi jellemzőivel foglalkozó írásokat tartalmaz. A nyelvújítási harc, a Tövisek és virágok című Kazin- czy-kötet és Bessenyei György halálának 175. évfordulója alkalmából Sárospatakon kívánnak konferenciát rendezni, de aktívan vesznek részt a társaság tagjai a magyar nyelv hete márciusi rendezvényein is. Kováts Dániel Bővíteni a kishatárforgalmat Jószomszédi kapcsolatok A szomszédos országokkal (Magyarországgal és Romániával) fenntartott baráti kapcsolatok elmélyítése mellett foglalt állást a Vajdasági Szocialista Autonóm Tartomány nemzetközi kapcsolatainak társadalmi tanácsa. Hangsúlyozta, hogy e viszonyban fontos szerepet töltenek be a nemzetiségek. Újvidéki ülésén a tanács megállapította, hogy a Vajdaságnak a szomszédos országokkal folytatott együttműködése egészében sikeres, de még akadnak kihasználatlan lehetőségek. így egyebek között bővíteni lehet a kishatárforgalmat, a határ menti városok és községek közvetlen kapcsolatait. „A szomszédos országok irányában megvalósított eddigi politikánk eredményesnek bizonyult. Éppen ezért ezt a politikát kell folytatnunk a jövőben is” — mondotta a tanács ülésén zárszavában Major Nándor, a Vajdasági Szocialista Autonóm Tartomány elnökségének tagja. A februári Napjaink Együtt a Hetek A karácsony előtti napok irodalmi ínyencsége volt a Hetek néven ismert költőcsoport — Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Serfőző Simon és Ratkó József — antológiájának megjelenése és bemutatása Miskolcon, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban. Az egy — beteg — Raffai Sarolta kivételével valamennyien eljöttek a miskolci találkozóra (az antológia a Borsod Megyei Tanács gondozásában jelent meg), s így igazán nem mindennapi élményben lehetett részük a költészet, a líra barátainak; ritka alkalomban, nemcsak azért, mert hat rangos költő „kínálta fel” magát. „Radnóti- és SZOT-díjak mellett eddig hat József Attila-díj ismerte el munkásságukat. S reméljük, hogy friss vers- gyűjteménye e díjat kivívja a Holddal világítottunk szerzőjének is (Serfőző Simonnak is. A szerk. megjegyzése).” Az alkalom egyediségét jelentette az is, hogy ellentétben más csoportosulásokkal, a Hetek nem az induláskor, hanem most, a beérkezés után jelentkeztek először együtt. Fordított sorrendben történt meg az, ami az ilyen jellegű „társulásokat” jellemzi! Kérdés lehet persze, hogy miért éppen Miskolcon adatott ki közös antológiájuk, s miért szálunk most erről a Napjaink februári száma kapcsán. A válasz egyszerű, a költészet barátai tudják is. A Napjaink vállalta fel őket indulásukkor, ha úgy tetszik, innen indultak el első publikációikkal. Vala- mennyiőjüknek ringató bölcsője volt e lap, de mily furcsa fintora is a sorsnak, mindannyiukat csak most sikerült összehozni egyetlen lapszámban! Sajátos értékét nyilván ez adja majd meg a későbbi időben az 1986-os esztendő második — februári — lapszámának. Két-két verset adtak valamennyien. Pontosabban: Ratkó József nem verseit, hanem készülő gyermekkönyvének, a „Rákóczi föld- jén”-nek egy részletét, gyönyörűségesen szép. himni- kus vallomást a szülőföldről. Radnóti „Nem tudha- tom”-ja ez prózában, a szat- márcsekei temetőtől a pe- nészleki földkunyhóig ível e részlet mondandója. „Mit szerethet az ember két falu között?” — kérdi Ratkó, s gyötri is magát azonmód. „Az utat? A földet? Az erdőt? Mind szeretnivaló, de ahhoz lassítani kell, megállni és figyelni. Mert a föld csupa nyom. A réten át ment a lány, aki virágot lépik. Szolgál fűvel a föld, s szűri ,a vizet, mint jó vincellér a bort, hogy mire magad elé tartod, tiszta legyen, iható ...” A hazához, szülőföldhöz való hűséges kötődés az éltető forrás, erő, megtartó vonzalom és kibontakozás, amely tartást ad az embernek. Számomra ezt sugallja Ratkó József írása. Ha a személyes találkozást nem is pótolja teljesen, de valamelyest feledteti hiányát a Napjaink nagyszerű összeállítása, amelyet mintegy kiegészít az antológia szerkesztőjének, Zimo- nyi Zoltánnak a könyvtárbeli találkozón elmondott bevezetője. A februári szám első számú meglepetése a Hetek költőinek együttes jelentkezése, de nem az egyedüli értéke. Kamarás István: Két- fülűek című groteszkje (inkább ez a műfaji megjelölés illik rá, mintsem a komédia) napjaink társadalmi visszásságait pellengérezi, hallatlanul szellemesen. A gmk-zó lakótársakat nem az anyagi érdekek tartják össze (innen nem szokványos az írói közelítés!), hanem a különféle érdeklődések. A spontán közösség (a Kétfülűek) létrejöttéről és hányattatásairól szól a darab, arról a társadalmi értetlenségről, amely mindenáron valami hagyományos formába, járt sémába szeretné begyömöszölni az emberi kapcsolatokat, s ezzel mintegy „megfojtja”. Tulajdonképpen kényelemből és butaságból, mert szeretünk sémákban gondolkodni, holott a sémák éppen a közösségek, a természetes emberi állapot ellenségei. Friss, jó szellemű groteszk Kamarás Istváné, így a lapban olvastatja magát. (csutorás) Rádió mellett Hangsúly, hangvétel Vannak esetek — írja (tévé)kritikus kolleginám az egyik vezető fővárosi lapban —, amikor a bírálatot éppen az jelenti, hogy hallgatunk a produkcióról. A mindennapi életben is előfordul ez, mert bölcsebb- nek tartjuk, ha „elengedjük a fülünk mellett” az élet-, munka-, lakó-, azaz embertársunk ilyen-olyan megjegyzését. Nem azért, mert nincs véleményünk róla, hanem mert a fölösleges, fárasztó szócsépléstől akarjuk így megkímélni magunkat. Valljuk be, hogy sokszor éppen ez a kényelmesebb megoldás. Úgy tűnik, hogy most én is ezt választom, amikor nem egyetlen rádióműsorról írok, hanem általában a dobozból áramló hangokról. Kezdjük hát — bármilyen nehezünkre is esik — a hajnali műsorokkal. Sokáig nem tudtam, hogy miért is viselem el olyan nehezen (üdítő kivétel a Falurádió), a híg zenével elmosott, hadarva, kedélyeskedve elmondott „információkat”. Szilágyi János fejtette ki a kollégájának adott izgalmas interjújában, hogy a féléber állapotban, amikor amúgy is rohan az ember, csak a valóban praktikus, a mindennapokhoz szükséges információkra tudunk figyelni. Pontosan azért, mert nem figyelünk igazán, hiszen csak „háttérrádiózunk”. Sajnálatosan félreérti ezt néhány rádióbemondó, illetve rádiós kolléga, amikor azt hiszi, hogy gügyögni, prüntyögni, in- timkednie, kedélyeskedni, körülményeskednie kell. Értem a szándékot: a) ki kell tölteni a műsoridőt; b) el kell adni a témát. Csakhogy a legjobb szándék is a visszájára fordulhat, mert a felbosszantott hallgató legközelebb be se kapcsolja a készüléket. Azt a példát emelem ki, amely egy bizonyos korosztályban a legnagyobb ellenkezést-ellen- állást fogja kiváltani (a tinikre gondolok), de vállalom. Sose fogom megérteni, hogy egy könnyűzenei produkció értékét, „tetszésindexét” mennyiben határozza meg az, hogy holmi manipulált listákon hányadikok a sorban? Kimondom a nevét: B. Tóth László hadarva, raccsolva, a magyar nyelvet kificamítva, megcsúfolva elhabratyolt „információira” gondolok. A leg- közhelyesebb közhelyeket darálja, miközben azt akarja belém, a hallgatóba szug- gerálni, hogy ezeknek a percemberkéknek (énekesek, együttesek stb.) az ismerete, egyáltalán ezeknek a sorsolásoknak az állása fontos része a műveltségnek. Holott — éppen a hangnem miatt —, ha akarnám, se tudnám megjegyezni. Szót sem érdemelne a dolog, ha nem éppen a legfogékonyabb korosztályt „céloznák meg” ezek a műsorok. Igazságtalanság lenne persze, ha csupán a köny- nyűzenénél keresnék negatív példát. Volt eset, amikor klasszikus zene közvetítése közben „elnémítottam” a bemondót, konferálót, mert nem érdekelt, mit suttogott, búgott, lehelt a fülembe Beethovenről, Brahmsról stb. Van néhány nagy tekintélyű szakember, aki — noha valóban felkészült és okos dolgokat is mond — olyannyira modoros már, any- nyira el van bűvölve a saját hangjától, hogy egyszerűen mórikálja magát. Másoknál maga a hangszín édeskés. Olyannyira meg van hatódva az interjú- alanytól, a témától, hogy — érzem — a könnyzacskóimat vette célba. Rendben van, hasson meg, de ne legyen édeskés, szentimentális, mert — akarva-akarat- lan — humorossá válik. Márpedig vannak dolgok, amikkel nem illik, nem is szabad viccelni. Az emberi nyomorúságra gondolok, az öregekre, elesettekre, betegekre, sérültekre. Sose fogom megérteni, hogy a lelki sérültek sorsa, a pszichológia-pszichoterápia pl. miért szorul az éjfél utáni órákba? A minap például izgalmas interjúkat hallottam szakemberekkel a neurózisról, a lelkibetegség gyógyításáról. De ebben az órában (fél 2-kor) éppen azok nem hallhatták, akik rászorulnának, mert 1—2 altatóval szedálták magukat. Ez, az éjszakai rádiózás meg „külön műsort”, cikket érdemelne. Éppen a hangvétele miatt, de nem vesztegetem rá a szót. Aki teheti, aludjon éjszaka ..., aki pedig dolgozik, ne hallgassa a rádiót, ha .nem tetszik. horpácsl A december 3-a utáni napokban megindult a nép- vándorlás a párthelyiség felé. Ránk zúdult a lakosság minden gondja-baja. A hatósági szervek még nem működtek, csupán dr. Gálffy Imre polgármester foglalta el hivatalát és - szervezte apparátusát. A pártiroda volt tehát az első „hivatal”, amely megkezdte a félfogadást. Az emberek a Kommunista Párthoz, a MOKAN-hoz jöttek segítségért, tanácsért. Az iránt érdeklődtek, mikor lesz kenyér, víz, villany. Sokan „csak” azt kérdezték, hogy mikor indul meg a villamosjárat... A lakosság kérdései, panaszai érthetőek és fájóak voltak. A városban már hetek óta nem működött a közszolgáltatás (víz, gáz, villany), nem jártak a villamosok stb. A vízszolgáltatás november közepén szűnt meg. Az emberek felbontott kutakból szereztek vizet, sőt egyesek már a Szinva vízéből is ittak. A pártiroda apparátusa csupa kezdőkből állt. Az akkor még if júmunkás Hegyi Kató, Hricz Zsófia, az elmaradhatatlan Szepesik József, a végtelen türelmű Knébel Ferenc s nem utolsósorban Kaunitz Béla és Fülöp József nagy buzgalommal dolgoztak. Esetenként nem volt „záróra”, senki sem akart hazamenni. A szomorú állapotok gyors megváltoztatása nem állt módunkban. Még határidőt sem mondhattunk, mert a közszolgáltatások megindításának nem voltak meg a technikai feltételei. A diósgyőri vasgyár villamos energiát termelő gépei, a keleti és nyugati erőmű turbinái megbénítva vagy elrejtve várták a helyreállítást, a Tapolcai Vízművek pedig a működésükhöz szükséges energiát. A kesznyéteni erőmű állapotát még csak nem is ismertük. A kulcskérdés tehát a villamos energia termelése volt. Ettől függött az ipari üzemek, a közszolgáltatások megindítása. A polgármester december 4-én utasította a Miskolci Elektromos Művek vezetőit az energiaszolgáltató üzemek működtetésére, de annak előfeltételét, az energiatermelést nem volt módjában biztosítani. Ez a feladat a diósgyőri vasgyár műszaki gárdájára és munkásaira várt, akik már november első felében készültek erre a feladatra. Például a keleti erőmű (ógyár, magasolvasztó) műszaki gárdája és munkásai azzal kezdték a felkészülést, hogy nem mentek el nyugatra a németbarát vezetőkkel. A műszakiak szí- ne-java a munkásokkal összefogva tiszteletre méltó bátorsággal és leleményességgel igyekezett biztonságba helyezni az energiatermelő gépeket. Két turbina vezérlőművét Perecesre szállították, és a Baross-akna térségében rejtették el. A felvonó motorokat és más gépi berendezéseket pedig, ahelyett, hogy nyugatra indították volna, bf:vagoníro- zás után a Kereskedelmi Bank közeli, mintegy 60— 70 000 tonnányi ócskavasat tároló telepére tolatták, majd ócskavassal álcázták. Amikor a német tisztek a szállítmány sorsa iránt érdeklődtek, felmutatták a „hivatalos” szállítólevelet... Mihelyt a fasiszták kitakarodtak, visszaállították az elrejtett géprészeket, és az áramfejlesztő gépegységeket üzemképessé tették. Ekkor „került elő” az a 10 000 lóerős turbina is, amelyik Budapestről érkezett haza generáljavításból. Ezt a nagy teljesítményű gépet egy csonka vágányon vesztegeltették. Üzembe helyezéséről „elfeledkeztek”, nehogy áldozatul essen a németek dühöngő bosszúvágyának. Céljaikat elérték, később ezt a turbinát is beállították az energia- termelésbe. E kockázatos, szinte regényes akciókban számosán részt vettek, többek között Andrássi Gyula. Fricz Ferenc, Ádám Zoltán, Müller József, Werner Antal, Nyilas István műszaki vezetők, illetve munkások, Kovács Sándor mozdonyvezető, és mindkét erőmű megindításában részt vett Rásztóczky Ernő. Elsősorban az ő érdemük, hogy a keleti villamos erőmű december 16-án megindult, és áramot adott a városnak, a gyárnak; természetesen még nem a szükségleteknek megfelelő meny- nyiségben, ahhoz még üzembe kellett helyezni a nyugati erőművet is. Tisztázni kellett a harmadik energiaforrás, a kesznyéteni erőmű állapotát is. Erre a felderítő tevékenységre Urbancsok Mihály vállalkozott. Láttam az arcán, hogy tetszik neki a feladat, s már a végrehajtás módján gondolkodik. Szinte hallhatóan mormogta a lehetőségeket: gépkocsi nincs, a vonat nem közlekedik stb. — Ha egyetértesz velem — szólalt meg elszántan —. akár gyalog is nekivágok az útnak. Én is a várható veszélyeket latolgattam. Arra gondoltam, hogy Kesznyé- ten messze van, az utak járhatatlanok, a közbiztonság még kezdetleges, viszont Urbancsok tud szlovákul, s ez nagy szó .. . Másnap elindultak. Nem tudom, kik voltak kísérői, bizonyára bátor, derék emberek. Már nem emlékszem, hogy Urbancsok mikor jött meg a felderítésből, arra azonban igen, hogy milyen állapotban. A manapság szinte elképzelhetetlen rossz úton oda- vissza, kb. 70 kilométert gyalogolt, miközben lábait megerőltette, és ínhüvelygyulladást kapott. Alig tudott besántikálni a pártszervezetbe, de meghozta a jó hírt: a németek nem robbantották fel az erőművet. Urbancsok útja tehát eredményes volt. A gyár vezetősége az ő felderítése alapján szervezte meg az erőmű gépeinek és a vasgyárból odavezető felső vezeték felülvizsgálását, illetve kijavítását. * Fekete Mihály annak a nemzedéknek tagja, amely a fő terheket vállalta a Horthy-rendszer és a német megszállás elleni küzdelemben. A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt nagymiskolci szervezetének volt első titkára, majd Borsod megye alispánjaként, illetve tanácselnökeként tevékenykedett. Fekete Mihály 1986. február 3-án 80 éves. Ellenállók az Avas alján (Kossuth Könyvkiadó, 1974) című könyvéből — a felszabadult Miskolc első napjait felidéző — közölt részlettel köszöntjük születésnapján.
