Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1986. január 11., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Beszélgetés egy jó kezdeményezésről Idestova két évszázadra tekinthet vissza a miskolci színháztörténet. A múlt század első éveiben már játszottak Miskolcon különböző vándortársulatok, 1823-ban pedig felépült az ország első állandó kö- színháza. E hosszú színészet—város kapcsolatnak jócskán vannak feltárt emlékei és minden bizonnyal még igen sok emlék kerülhet elő szervezett kutató-gyűjtő munkával. Ez a hosszú múlt, ez a hosszú kapcsolat feltétlenül megérdemli, hogy emlékeit mindenki által elérhető, látogatható gyűjteményben mutassák be. Ehhez pedig egy színészettörténeti, illetve színháztörténeti emlékház kellene Miskolcon. Ezt a gondolatot szőtte tovább Gyarmathy Ferenc színművész, a miskolci színház tagja, a város szülötte. Sok mindenkivel beszélt és mintegy „saját szakállára” hozzákezdett egy majdani emlékház megszervezéséhez. Mi adta az ötletet, hogyan képzeli cl az emlékházat? Erről beszélgettünk a napokban. — Három évvel ezelőtt jártam Budapesten a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Nagyon tetszett, meg- hatottan jártam körül többször is, s miközben nézegettem, egyszer be- lémdöbbent: ez valami csodás dolog, minden tiszteletet megérdemel érte Gobbi Hilda, aki létrehozta, de ez csak Budapest! Ez a nagyszerű múzeum csak a budapesti színházi élet múltját, a budapesti színművészeket örökíti meg. Miért nem lehet egy ilyen vidéken is, miért nem lehet az ország második városában, a nagy színházi múlttal rendelkező Miskolcon is? Nagyjából ebben az időben kapta meg a Miskolci Nemzeti Színház a szomszédságban lévő, Déryné utca 3. szám alatti műemlék jellegű épük « t, amely a hajdani első miskolci színházi épület alapjaira épült és igen sokféle célt szolgált, elsősorban oktatási és közművelődési célokat. Jelenleg a színház egy kis részét hasznosítja különböző célokra. Azt is csak ideiglenesen. Még 1984 utolsó napjaiban megkérdeztem Gyarmati Bélától, a színház igazgatójától, mik a színház tervei ezzel az épülettel, és mit szólna a színház vezetése egy színháztörténeti emlékház tervéhez. Lelkesedéssel fogadta a tervet, és javasolta, hogy forduljak felettes szervünkhöz, a városi tanácshoz. Ekkor kerestem fel Gápelné Tóth Rózsa tanácselnök-helyettest, akinek szintén elmondtam a tervemet. Ideje lenne valamit szólnunk a tervekről! — Elképzelésem szerint az emlékház gyűjteményi anyaga két nagyobb részre oszlana. Az egyikben az 1945 óta Miskolcon működött és itt, miskolci színészként vagy miskolci színházi nyugdíjasként elhunyt színművészek relikviái kerülnének bemutatásra, a másik rész pedig a színháztörténet lenne a kezdetektől, azaz a múlt század elejétől. Ehhez az utóbbihoz szeretném kérni a Herman Ottó Múzeum segítségét is. S vajon miként fogadja a városi tanács ezt az elgondolást?, — Határozott örömmel. Az elnökhelyettes asszony minden támogatást megígért, s javasolta, hogy mindaddig, amíg a Déryné utca 3-as számú épület sorsáról, jövőjéről véglegesen döntenek — ugyanis az Országos Műemléki Felügyelőség hozzájárulása is szükséges sok mindenhez —, az emlékház anyagának gyűjtőmunkája induljon meg és folyjék. mert bármi is legyen az épület sorsa, ennek az emlékháznak ott helyet kellene kapnia. Dr. Kovács László, a városi tanács elnöke is biztosította támogatásáról a tervet, mondván. ezt mindenképpen meg kell valósítani, s ha netán ebben az épületben nem menne, akkor máshol, de kell ilyen Miskolcra. A városi pártbizottság részéről Kovács József pártbizottsági titkár, a Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsa részéről Szűcs Fe- rencné SZMT-titkár, a Hazafias Népfront részéről Zödi Imre megyei titkár adott ígéretet az emlékház létrehozásának társadalmi támogatásához, az ezzel kapcsolatos mozgósításhoz, különböző ipari munkák végzéséhez. De kaptunk ígéretet ,az Avas Bútorgyár, meg a 101-es Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet részéről is. Ez az udvar, illetve ez a ház látszana a legalkalmasabbnak. Műemlék jellege, udvarának zártsága, a szomszédos Galéria-udvarral való összekapcsolhatósága sokféle nyári kulturális rendezvény lehetőségét is biztosítaná. A gyűjtemény céljára az épület emeleti utcai frontja és néhány más kisebb helyiség lenne szükséges, a földszint más színházi célokat szolgálhatna. Ha a színház megkapja az épületet végre, illetve az OMF ehhez hozzájárul, úgy a színházi rekonstrukció utolsó fázisánál. körülbelül 1988-ban kerülhet sor az épület megfelelő átalakítására, a földszinten csendes színházi műhelyek, raktárak elhelyezésére. Az anyaggyűjtést egyelőre egy személyben Gyarmathy Ferenc végzi. Harminckét éve tagja a színháznak, „történelmi időszakot’' élt végig benne. Hol tart a gyűjtés? — Az igaz, hogy egyedül csinálom, de a színház több rági dolgozója segi- letl. Többen jelentkeztek tárgyakkal, különböző relikviákkal; Siklósi László művészeti főtitkár például Bánhidi József színművész nagyon sok értékes emléktárgyát adta át. 1954-től rendelkezésre állnak Klein József, a színház volt fotósának anyagai, de azon kívül több évtizede érintetlen csomagokban, mindenféle lomokban nagyon sok értékre bukkantam eddig is. Például előkerültek Ütő Endre díszlettervei egy hatalmas rajzmappá- ban. A felszabadulás óta napjainkig 32 színész hunyt el színházunkban. Közülük hét színész teljes múzeumi kiállításra kerülhető anyaga már rendelkezésre áll, fotók, relikviák, kitüntetések, ruházati darabok, egyebek és igen sok más színészről is vannak már részleges anyagaink. A majdan rendelkezésünkre bocsátandó helyiségek nagyságától függ, hogy mit, mennyit tudunk kiállítani. Ehhez járulna a másik része a kiállításnak, a színháztörténeti anyag, amelyhez, mint említettem, a múzeum segítségét kérjük. Gondolom, azért elkelne valami szélesebb körű társadalmi segítés. — Igen. Szeretnék kérni és várok mindenfajta segítséget, ami ezt. előbbre viheti. Fotókat, dokumentumokat, használati tárgyakat, különböző relikviákat, képkereteket, tanácsot arra vonatkozóan, hol lehet fellelni valamit. Kérem, hogy az esetleges felajánlásokat a színházhoz vagy ott közvetlenül hozzám juttassák el azok, akik segíteni akarnak és tudnak. Én bízom az emlékház létrejöttében. Igaz, a helyiségre konkrét ígéret nem hangzott el, de nem is zárkózott el előle senki. Hiszem, hogy az eddig felajánlott segítséggel mindenképpen megvalósul — ha nem a Déryné utca 3- ban, úgy máshol. De ott lenne a legjobb. Benedek Miklós len ráhibázás? Vaktában védekezik. Meggyőződés nélkül. — Ezt meg honnan veszed, nagyokos? Megbuktam. teszerinted. De hál. miért cirkuszolsz, ha kútba esett a próbálkozás? — Kísérleteztél. A csalás nem rajtad múlott. Mellednek szegezték a kérdést; széna Ivagy szalma. Gyáva voltál\ te akkor is. Nem ugrottál ismeretlen vízbe. Az a nő belátta, hogy nem számíthat rád. Lelécelt. Felejteni akartál. Ezért javasoltad Dubrov- nikot. De ezek már feltevések voltak. Elkeseredése hajtotta túlzásokba. Lestyán fékezte magát. Biztatóbb fedezékbe vonult. — Nyakatokért észjárás. Visszájára fordítod békítő gesztusomat. Hosszú hónapokon át kínlódtunk. Te elhúzódtál. Azt hittem, a külföldi utazás segít. — Tévedtél. Elég lett volna két hét erre a luxusnyaralásra. Erősítget- ted, négy hét kell, vagy hat, hogy egyenesbe jöjjön minden. Gyűjtötted rá a pénzt. Csalódtál mégis. Nem találtad meg, amit eldobtál, elvesztegettél. Megtépázott férfihiúságod ösztönzött, hogy ne veszíts el, legalább engem, és visszatérjek hozzád. Lestyán föl-alá imbolygót! a keskeny szobában, hangosan gondolkodott. — Nem azért jöttem ide, hogy kibékítselek. Fejgörcsökre panaszkodtál, álmatlanságra. Nem árultad el, hogy sértett vagy, gyötrődsz. Én régen leírtam ezt a jelentéktelen ügyet, apró félrelépést. Nem volt nehéz. Túl vagyok rajta. Az asszony fölült az ágyán. Indulatos volt. Ösz- szerántotta mellén a hálókabátot. — Hazudsz! Vergődtél, mint egy sebesült állat. Láttam. Ne próbálj félrevezetni ! Egészen kis alkalom kellett, emlékeztető jelzés, hogy visszazuhanj rossz közérzetedbe. Nem tudod lerázni. re célzói? — Mint tegnap a Rektor-palota kiállítótermében. — A festményeket nézegettük, neked is tetszettek a képek. — Igen. De te nem tudtál elszakadni az egyik Franz I-Ialz-kép látványától. Elfeledkezve magadról bámultad azt a leányportrét. Megérintettem többször is a karod, de te nem tudtad otthagyni, kitartottál. Visszatértél oda, újból és újból. Egy nevet is firkáltál a blokkfüzetbe. Türelmetlen mozdulatot lett a férfi. — A nevet is elolvastad? Gyanakodtál, persze. — Egészen véletlenül pillantottam oda. .Egy női nevet írtál: Angelika. A naptárodban is ez a név állt, telefonszámmal együtt. Találtam egy dedikált könyvet is, amit neked szánt: Geraldy verseskönyvét. — Kurtán fölnevetett: — Jelentéktelen, apró epizód volt, ugye ezt mondtad? Önuralmát elveszítve kiáltott az asszonyra: — Megzavarodlál! Őrültséget mondasz! Elviszlek egy idegorvoshoz. — Ne fáradj vele. Endre. Sohase tudtad elviselni az igazságot. Lekezeltél. Pedig vagyok annyi, mint te, embernek is. Most már én akarom végét vetni ennek a kettős játékodnak. Holnap elutazok, és beadom a válókeresetet. Ne, ne mondj semmit. így határoztam. A férfi bizonytalanul nyúlt az asszony karja után. De lefejtette kezét az asszony, és elhúzódott. Látni se akarta. A tapéta blikkfangos mintáit nézegette. Lestyán az ablakhoz lépett. Nehéz köd ereszkedett a lapadi hegyhátra. Kúszott alább és alább. Végül betakarta a közeli tárgyakat is. Az asszony mór fölkelt, mélyen belehajolt az ovális tükörbe. Lukács Sándor versei Valaha a Földes Gimnázium diákja volt. Régen, amikor még én is ott tanítottam. Ha jól emlékszem, Polányi Imre latinos osztályába járt. Ezeknek az osztályoknak legendájuk volt, alapja: a minőség. Polányitól valami nagyon fontosat lehetett megtanulni, egy életre: az eleganciát. Nem a külső csillogást, hanem a munkavégzés könnyed pontosságát. Munkavégzés? Írhatnám : feladatteljesítés. Még patetikusabban: az élet vitele. Egyszerűbben: minden, amihez hozzákezdünk. Mondjuk: a versírás. Lukács Sándorral, a színésszel gyakran találkozom a rádió Pagodájában. Néhány éve, titokzatos arccal félrehív, valamikor szeretne pár percre beszélni velem. Épp akkor rá is, énrám is vártak, mennünk kellett. Valahogy — ahogy mondani szokták: — „Nem jött össze.” Amikor később rákérdeztem, már dicsekedve mondta: versei az Üj Írásnál Juhász Ferencnél vannak. Majd láttam, az És is bemutatta. Avatott mester. Kálnoky Lázló fedezte fel. Az ő óvó keze vezette a nyilvánosságig. Aztán, nem is régen, az ifjú tanítvány versével — igen szép versével — búcsúztatta mesterét a Farkasréti temetőben. És most megjelent a Magvető Kiadónál első kötete. Fülszöveg ritkán sikerül, ez esetben a kritikus se tudná pontosabban leírni a kötetet: „A biztos mesterségbeli tudással megformált versek színvonalasak és érzékletesek, erkölcsileg igényesek, tematikailag változatosak és érzékeny, kulturált poétára vallanak. Hangulatok, lelkiállapotok és képzelgések, életképek, élethelyzetek és érzelmi kapcsolatok, gyerekkori emlékek, álmok, létértelmezések és oelső történések, reflexiók, kultúrélmények és úti benyomások kavarognak, fogalmazódnak meg bennük. Ám sosem erőszakoltan, inkább szemérmes természetességgel, mintegy köd- fát.yolon át derengve, opá- los sugárzásban.” Elegáns versek a kötet darabjai. A formai-kil'ejezési kísérletek szélsőséges korszakában ő a vers „nyu- gatos” hagyományaihoz kapcsolódik. Mondatai a retorikus építkezés ívén fejlődnek a verset záró poénig. Ezt a racionális, kifejtő magyarázatot az állandóan érzett és megéreztetett ritmus szabályos hullámzása ringatja. Jó megfigyelő és leíró: tárgyak, tájak, jelenetek pontosan épülnek versébe. Ez versének egyik oldala. A másik: az éjszaka, a félelem, a veszendöség és esendőség tudata. Egy-egy szokatlanul vágó jelző, becsúsztatott megjegyzés, kulturált utalás figyelmeztet: a nyugalom a nyugtalanság álorcája. Táj és tárgy, helyzet és jelenet sohasem csak az, amit leír — benne él negatív képe is. A derű antivilága: a tépettség. Az egész most még nem megy vérre: a kettős kép szépen egybesimul. Mintha dicsekedve mondaná: én ezt is tudom. Fiatalosan eljátszik évezredek megválaszolhatatlan kérdéseivel vagy épp legaktuálisabb félelmeinkkel. Gyönyörködteti magát, olvasóit. És ha sikerül elkapni a lényeget, figyeljük, szinte Pilinszky szomszédságába jut: Ha már ajtód mellett is kiléphetsz éjszakádba, fuss el az utcák végéig, kuporodj szerényen a köre és szólítgasd reggelig hátha megjelenő őrangyalod — Ez már igazi vers a legjavából. Aki ezt írta, tud versben élni. Talán még nem tudja, mennyi szenvedéssel is jár az élet a versben. Majd megtanulja. Én legalábbis fejet hajtok leendő versbéli szenvedései előtt. Ma még a vers csak gyönyörködteti. A cím szójátékát átvéve: a versihez szökött — gondosabban: szökkent —, gondolom, nem azért, hogy továbbszökjön. Remélem, vállalja költői jövőjét. Mert most még elegánsan hátat is fordíthat neki. lvabtlcbó Lóránt BIHARI SÁNDOR: Felelet Megszoktad már, hogy élsz?, kérdezte B. I. ahogy a folyosón a kezemet kézfogásra nyújtottam oda, s ahogy meglékelt koponyámat vittem tovább a szerkesztőségi szobából a szerkesztőségi szobába, közben azt gondoltam, van, hogy már legalább el tudom felejteni testemmel is a halált. Olyan ez, mint az éppen megrepedt ablaküveg, melyet, ahogy kinéz, ki is cserél az emlékezet, és úgy hordozhatom a világban újra magamat, vagyok, mint egy magam által is elgondolt gondolat. Régen azt gondoltam, a versnek meg kell történnie bennem, mint lepkének a bábban, hogy pillangó szárnyat növesszen a dolgoknak. Most ahogy gyürődött, megmoccant a zsebemben, s telítődött felelettel, kérdésen túl, kérdésen innen.
