Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1986. január 4„ szombat A De la Motte-kastély Műemléki címjegyzékünk száz kastélyt, védelemre érdemes kúriát tart nyilván. Ezek egy része — tanú rá a sok méltatlankodó levél, a közfigyelemre apelláló újságcikk — sajnos, cserepeit vesztve, vakolatát hullatva romlik, pusztul. Más részük viszont megifjodva mutatja szép formáit. Ez utóbbiak közé leginkább azok az épületek tartoznak, amelyek egy- egy hivatalnak adnak otthont, illetőleg múzeumi jellegű gyűjteményt fogadtak be. Noszvajnak — az Egertől északkeletre fekvő községnek — a kastélya a magyar- országi barokk művészet megannyi szép tárgyi emlékét őrzi, és egész megjelenése a XVIII. század végének könnyed, játékos hangulatát tükrözi, igaz, a következő korszak, a klasszicizmus fegyelmével ötvözve. Még a kis palota neve így úgy muzsikál, mintha egy spinét elefántcsont billentyűi játszanak le. Így hívják ugyanis: De la Motte-kastély. Hogy ki volt ez a dallamos nevű illető, akitől jó kétszáz éven át senki nem vitatta el a keresztapaságot? Nos, egy francia hadfit kell tisztelnünk benne, aki miután emigrálni kényszerült, belépett az osztrák—magyar hadseregbe. Nemcsak a laktanyákat és a harctereket járta azonban, hanem a tánc- mulatságokat is, amelyek egyikén megismerkedett egy szép özveggyel, nevezetesen gróf Almáss.y Antalnéval. Noha a hölgynek nem kevesebb, mint öt gyermeke volt, mégis feleségül vette, s vele együtt költözött be a nászút idején még csak félig-meddig kész noszvaji kastélyba. Ö fejeztette be tehát a késő barokk stílusban megtervezett épületei. Azt a palotácskát, amelyet eredetileg báró Sze- pessy Sámuel helybéli föld- birtokos szánt magának, s amelynek plánumát föltehe- tőleg a hires Fellner Jakab vetette papírra. (Az építé- szettörténészek közül ezt a szerzőséget azonban többen vitatják. Az ellentábor véleménye szerint az egri illetőségű Povolni János volt a tervező.) A noszvaji kastély 1780 táján készült el. Mégpedig úgy, hogy De la Motte úr francia eredetét is nyilvánvalóan tükrözte. Ha a vendég ugyanis belép a földszinti előtérbe, a festett lugasa mögül jellegzetesen francia építmények rajzolatai tűnnek elő. A földszintről a barokk építészetre olyannyira jellemző kétkarú lépcsősor visz fel az emeletre. A fenti előtér mennyezetét egy freskó díszíti. Apollón diadalmenetét mutatja ez; azt a pillanatot, amikor a görög mitológia eme főistene lehozza a fényt a földre. (E kompozíció szerzőségét sem tisztázták még megnyugtatóan. Állítólag az osztrák Kracker Lukács János festette.) Az előtér oldalfalain megint csak görög istenek sorakoznak, de ezek már nem eszményítve, hanem — megörökitőjük, Zách János jóvoltából — kissé kariki- rozva. A középső ajtón át jutunk be a díszterembe. Természetesen ennek mennyezetét is freskó ékesíti, mégpedig egy mitológiai alakoktól népes bachanália. Az oldalfalakon megint csak a francia szellem mutatja meg magát a XVI. Lajos korát idéző vázák képében. A díszteremtől balra nyílik a szalon, vagy más néven a római szoba. Ennek mennyezetén is eg.y mitológiai tárgyú freskó: Ámor, Zeusz és Héra játszik egy kecskével. A római szobából juthatunk át a telis-tele festett madaras szobába. Ennek a helyiségnek ugyanis mind a falait, mind a mennyezetét tarka tollazatú madarak, valamint egzotikus növények — gránátalmák, kókuszdiók stb., stb. — borítják. Láthatni aztán mindemellett Noszvajon még egy kétszáz éves — különben Győrött mintázott, égetett — remekmívű cserépkályhát, s még több olyan berendezési tárgyat, ami máig dicséri a hajdan élt kézműves mestereket. Építészeti különlegesség is a De la Motte-kastély, mert elöl egyemeletes, hátul földszintes. Mindez az ottani — különben 25 holdas — őspark terepviszonyai miatt alakult így: a barokk palotát csak ekképpen tudta jól beilleszteni a tájba Fellner Jakab, avagy — ha így igaz — Povolni János. Noszvajhoz egyébként a sikfőkúti hegyi ló is csak egy ugrásnyira van, meg a híres kaptárkövek sem valami. messze meredeznek onnan. Így hát igazán érdemes úticélként kijelölni Heves megyének ezt a kastély ko- szorúzta ékességét. A. L. Határforgalom... A MÁV záhonyi üzemigazgatóságán egy különösen nehéz, de igen jól sikerült esztendő tapasztalatait összegezik ezekben a napokban. Az első fél év behozhatatlannak tűnt elmaradása ellenére — az eredeti költségkereten belül maradva — több területen jelentősen túlteljesítették a tervet. Az import- és tranzitforgalomban csaknem 3 százalékkal szárnyalták túl a kitűzött célt. Több mint tízmillió tonna árut fogadtak a Szovjetunióból, és továbbítottak rendeltetési helyére. Az exportforgalomban a tavalyi, csúcsnak vélt mennyiségnél 600 000 tonnával több áru hagyta el a határt Záhonynál, s ennek ellenére érezhetően enyhült a korábbi vagonhiány. Az egyre nagyobb határ- forgalmi feladatok teljesítésében nagy szerepe volt a napi követelményekhez alkalmazkodó munkaszervezésnek. Az üzemigazgatóság területén ugyanis 24 óra alatt átlagosan 28 000 tonna árut fogadnak és 12 000 tonna exportárut továbbítanak, ezen belül azonban igen nagy a szóródás. Az év végén például az egy nap alatt bejövő rakomány gyakran eléri az 50 000 tonnát is, a kiszállítandó mennyiség pedig csaknem háromszorosa a szokásosnak. A napi munkaszervezéssel a mindenkori feladatokhoz igazították a létszámot és a szükséges eszközöket. A dolgozókra az átcsoportosítás, illetve a rugalmas munkaidő-beosztás igen nagy terhet rótt, de az új bérezési rendszer kellően ösztönözte az így végzett munkát. Mindennek eredményeként a záhonyi üzemigazgatóság 110 millió forinttal teljesítette túl éves bevételi tervét, s ebből a tavalyinál összesen 9,5 millió forinttal több jövedelemhez jutottak a vasutasok. „Egy pillanatra azt hittem, elvesztünk” Naponta olvassuk a közlekedési baleseteket az újságban, kik, hol, milyen okok miatt szenvedtek könnyű, vagy súlyos sérülést. Másnap, harmadnap újabb és újabb esetekkel, újabb nevekkel találkozunk. Ha meg is állunk eg.y pillanatra, legfeljebb az életveszélyes sérültek nevénél, ismeretlenül is azt remélve: útjuk a kórházi ágyról visszafelé vezet majd az életbe. Aztán továbblapozunk. Az újabb balesetek hírei feledtetik a régieket, miközben valahogy úgy érezzük, az ilyesmi mindig másokkal történik. A temérdek közúti baleset olvastán aligha gondoljuk végig, milyen tengernyi fájdalom, kín és aggódás, sok-sok türelem az ára az újbóli talpraállásnak, amit egyébként, sokszor akár szó szerint is kell érteni. A csattanást már egyikük sem hallotta, mindent elnyomott bennük a halál- félelem rémülete. Sikoltás sem tört lel a torkukból. Aztán hatalmas lett a csend körülöttük. Először a hátsó ülésen mozdult valaki, aki erős benzinszagot érzett, majd megtapogatta arcát, karjait, zsibbadó lábát, s mintha veszedelemből szabadult volna, nagyot sóhajtott. Tüdejét szúrta a decemberi levegő, kezén a vér hidegre hűlt. Balogh Jóska igazodni kezdett a feje tetején álló világban, kikászálódott a kocsiból. Elborzadva nézett a fára csapódott Wartburgra. De hát a barátai még benne vannak valahol az első ülésen. Kocsik érkeztek, többen is igyekeztek segíteni, kötelekkel, feszítővasakkal. TÁVIRAT ÉRKEZETT December 15-én, az ezüst- vasárnapon, táviratot vitt a postás Pesterzsébetre, a Zrínyi utcába, idős Tóth István címére. Az esti tennivalókba feledkezett idős ember hirtelen nem tudta mire vélni a postás érkeztél. Csak az első szavakat tudta kiböngészni, és egészen elhomályosult a szeme: „Fiukat baleset érte”. Táviratot kézbesítettek aznap este Pestlőrincen, a Napfürdő utcába Dobrovics Anna szüleinek és Balogh Jóskáéknak is Tokajba. A Szentpéteri Kapui Kórház baleseti sebészetén dr. Bárány István, a traumatológia főorvosa mondja: — Amit tudunk, az a következő. A három fiatal Tokajból indult Tóth István kocsijával vissza Budapestre, és a 37-es úton előzésbe kezdtek. Elmondásuk alapján az előzés valamennyi feltétele adott volt, ám mégsem tudták befejezni. Előbb az út menti árokba, majd egy fának hajtottak. A kocsi vezetője comb-, lábszárcsont- és bordatörést szenvedett, ujjai is megsérültek. Súlyos állapotban hozták be Dobro- vics Annát is, aki úgyszintén hasonló töréseket szenvedett, míg a hátsó ülésen utazó Balogh József zúzó- dásokkal, horzsolásokkal került az osztályra. Ö rövidesen hazamehet. „NEM HAGYOTT ELŐZNI” ... A hármas kórterem betegei a késő esti órákban tévét néznek, csak Tóth István bámulja meredten a plafont, mintha ott elevenednének meg a vasárnap este történtek. — Tokajban szeretett vendégként fogadtak minket a barátom, Jóska szülei, mint mindig, elkényeztettek bennünket a figyelmességükkel. Másnap délutánig maradtunk, akkor indultunk vissza. Jó hangulat töltötte be a kocsit, rockzenét hallgattunk, beszélgettünk. Ak- koí tűnt fel előttünk egy lassan haladó autó, mehetett úgy hatvan kilométeres sebességgel. Mint aki előtt hosszú út áll, nem maradtam mögötte, előzni kezdtem. Csak amikor visz- sza akartam térni a jobb oldalra, akkor tűnt fel, hogy akit előzök, nem enged el, rágyorsított. Szembejövő nem mutatkozott a közelben, én mégis hagytam elmenni, nem erőltettem tovább az előzést. De a kocsi, a miénk már húzott is le balra. Egy pillanat, és úgy éreztem elvesztünk . . . — Mi itt töltjük a karácsonyt, még a szilvesztert is, míg valaki, aki nem hagyta, hogy szabályosan megelőzzük az úton, talán már el is felejtette az egészet. Gyorsított és továbbment. Azt azonban még aggastyán koromban sem értem meg. hogyan tudott elhajtani, hiszen látnia kellett, hogy az autó, amelyik az előbb még előzni akarta, eltűnt az útról. Hátha egyszer a családja unszolására jelentkezik. Vagy nagyon naiv vagyok? Ha tudnám, ki volt, üzennék neki. Nagy, kék szemeit elfordítja a szinte gyerekarcú fiatalember, könnyekkel küszködik. Törött végtagját nehéz súlyokkal húzatják, a kar, a kéz pedig csupa zúzódás, frissen varrott seb, és az egyik ujj már csak a rajta lévő kötéssel akkora, mint amekkora a baleset előtt volt. ESZMÉLÉS AZ INTENZÍV SZOBÁBAN Nincs alvás a félig leengedett műanyag redőny mögött az intenzív szobában, ahol Dobrovics Anna fekszik. Nem volt tegnap sem, mert minden apró mozdulatra ezernyi szúró, égő fájdalom a válasz. Napok óta és még hosszú napokig teljes tehetetlenségben, ami nehezen elviselhető egy 18 éves lány számára. Anni, ahogy a barátai szólítják, kórházban dolgozik, és a balesetet követően itt tért magához, az intenzív szobában. — Nem rémültem meg, de tudatában voltam egy pillanat alatt, hogy válságos helyzetben lehelek. A rövid, barna hajú kislány szép arcáról fokozatosan fogy a feszültség, helyére a bizakodás, a nyugalom lágysága ül. — Én még táncolni szeretnék, moziba járni, kirándulni. És várnak a betegeim is a kerepestarcsai kórházban. Ugye, csak néhány hét és . . . — Nem okoz fájdalmat a beszéd? — Ha suttogok, akkor nem annyira. Szépen haladtunk hazafelé, semmi sem zavarta az utunkat, amikor Pista előzni kezdett. Sajnálom, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni, milyen kocsit akartunk előzni. Wartburg volt, vagy Skoda, nem tudom. Elmentünk mellette, és egyszer csak újra ott láttam a mi szélvédőnknél. Talán szóltam is Tóth Pistának, hogy vigyázzon. NEM VOLT KIHEZ SZÓLNI Az éjszakás nővér finoman tudtunkra adja, hogv u betegnek pihenés kell, neki pedig dolga van a szobában . . . Másnap műtétek mindkét fiatalnál. Balogh Jóska pedig aznap hagyhatja el a kórházat. De nem megy haza, megvárja a műtétek befejezlét A frissen opeVált fiatalok az intenzív szobába kerültek vissza. Balogh Jóskának nem volt kihez szólni, letette Pisla és Anni asztalára is a citromleves palackot, aztán hazautazott Tokajba. A fájdalmaktól mentesítő mély álom eltartott még egy jó ideig, amit kábult- ság követett, étvágytalanság, rossz közérzet. A törött, frissen operált végtagokról átlátszó vezetékek csüngtek, de megszűnt a húzatás, a négy napig tartó áldatlan testtartás kényszere. Az intenzív szoba csend-fogságában Tóth István egy napig tartózkodott, míg újra „sima kórterembe” vitték. A gyógyulást segítő leszívó vezetékektől azonban még napokig ott sem szabadult meg. Anni maradt másnap, harmadnap is az intenzív részlegen, fájdalmai a gyógyszerek ellenére is kitartóan kínozták még. KI MENJEN A MANKÓÉRT? Üjabb négy nap, és itt van a karácsony. Ányu és apu jön, a rokonok, ismerősök, Tóth Pista barátjai a brigádból, Anni munkatársai a kórházból, orvosok. nővérek. — Tegnap egy kutyanyelvet nyomtak a kezembe — mutatja Tóth István a mankóra szóló vényt! Amikor este odaállítottuk mindkettőt az ágya végébe, igencsak nagyra kerekedett a szeme: — Nekem újból meg kell tanulnom járni. Nem lesz majd egyik lábam rövi- debb, meddig sántítok? A sérülj de már gyógyuló kislány orvosai megbeszélték miskolci kollégáikkal, Kerepestarcsán fogadják a két fiatalt, mihelyt szállíthatók lesznek, ott náluk, a rehabilitációs osztályon majd gondoskodnak a mielőbbi lábraállítá- sukról. — Márciusban már dolgozhatok! — fogad derűs mosollyal Anni. — Azt mondta az orvos, addigra felépülök. Csak ez a hatalmas seb — mutat a takaró alatt végig a combján — ez megmarad, a két helyen törött láb, a törött, gyógyuló medencecsont sokáig fáj még. MASFAJTA IDŐSZÁMÍTÁS Színes fényekkel viliódzó hatalmas karácsonyfa áll a kórház udvarán, a baleseti sebészet folyosóján pedig akkora, mint otthon, az intenzív részleg nővérszobájában még kisebb. Feldíszített fenyők itt is, ott is, de a két ágyhoz kötött fiatal egyiket sem látta. Nekik és betegtársaiknak „fehér” volt az idei karácsony és csendes beszélgetéssel múló a szilveszter. Jóska jött be hozzájuk Tokajból kis csomaggal, aggódó szívvel. Éjfélkor nem volt kivel koccintani, elaludtak. Számukra így fordult az év. Itt bent, ahol lelassul minden mozgás, másként számítják az idő múlását is, az éjjeleket, nappalokat egybeolvasztó intenzív részleg félhomályában, a kórtermekben eltöltött hetekkel. Továbbá fontos dátum az első nap, amikor man-i kóval segíti újbóli talpra- állásút a beteg. Tétova, bizonytalan lépések ezek, ám mégis minden lépés közelebb viszi őket a még távoli, teljes felgyógyuláshoz. Nagy József
