Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

1986. január 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Tódor János: ..Veszélyesen élni. de ho­gyan?" — kérdezte magától Bogosi. aki kél hónapja a Magyar Államvasutaknál (veszélyes üzem), mint bér­szám lejtő-segéd tényke­dett. Havonta kétszer, vagyis a bérfizetéskor szin­te körülkerítették a méter­nél is hosszabb számfejtő ivek. „Ilyenkor magam va­gyok egy Laokoón-szobor- csoport’' — szokta volt ba­rátainak mesélni. Ültek szemközt kolléga­nőjével. s diktálták egy­másnak Pécstől Pusztasza- bolcsig a mozdonyvezetők, kalauzok, sarusok és egyéb vasúti lények illetményeit. Az első időben képtelen volt normális számokat ka- nyarítani. mivel mai- fél óra elteltével begörcsöltek ujjperecéi. — Vagy meg­szokja vagy megszökik — viháncolt Bogosi küszködé­sét látva Aladár, a hat­vanéves irodafőnök, akinek csontkeretes szemüvege vastag ezüstláncon lógott a nyakában. Aladár és Frédi bácsi, a nyugdíj előtt álló könyvelő folyton cukkol- ták-marták egymást, mint­ha csak egymáson igye­keztek volna megtorolni, hogy annak Idején mind­ketten megrekedlek a hi­vatal gyomrában. Bogosi hamarosan Frédi bá’ leg­főbb bizalmasává lépett elő. hiszen volt gusztusa az orrát, fülét vakarászó öregúrral szalonnázni. Frédi bá' az egyik leg­eredetibb díszpéldánya volt az ifjú bérsegéd em­ber-rezervátumának. Ki­méit lajhárságához szőrös arc. csipákat sejtető kial- vatlan tekintet társult . . . gyűrött, zsírpetlyes kosz­szürke öltönye orra végé­re buktatott szemüvege va­lami hallatlan pimaszságot kölcsönzött megjelenésé­nek. Normál, panel-családi élete mellett, amelynek talpköve a több évtizedes könyvelői munka volt. vá­rosszéli tanyáján disznót hizlalt, libát tömött, sara- boll (hogy ez utóbbi mi­csoda, arról Bogosinak fo­galma sem volt. de illet­lennek tartotta megkérdez­ni) Frédi, a könyvelőmü- vész maga volt a megtes­tesült anakronizmus, ma is a bérsegéd előtt a kép: ko­pott csinovnyik-farmer. amint az asztalon eltehén- kedve szalonnázik. Bogosi szülei, rokonai és egyéb jóakarói tanácsára került a MÁV-hoz. Mivel megnősült, hangzott az ukáz, ideje, hát megkomo­lyodnia, s feladni lézengő hivatalait. (Az elmúlt évek­ben többek között újság­kihordóként. színi díszítő­ként tejüzemi éjszakai ra­kodóként múlatia a drága időt.) Kezdetben talán ö bí­zott benne, hogy megkomo­lyodik. sőt akarta is ezt — ma már csak röhög. akkori magán —. no meg egy kicsit el is hitte, hogy a HIVATAL szent és tisz­teletet érdemlő dolog. „Ál­lampolgár akartam lenni" — fogalmazta meg egykori énjének motivációit, egy későbbi önéletrajzában. Mindeközben (ludat alatt) bevallatlanul reménykedett, hogy házassága hamarosan összeomlik. („Ez egy kár­tyavár. néhány hónap és elválnak" — kedélyeskedett alkoholista sógora Bogosi atyjának az esküvői asz­talnál.) De hát erről egye­lőié szó sem volt. „Az idő nekünk dolgozik — elle­nem — mondhatta volna asszonyának ihleteit pilla­natában. ha az ilyen, és ehhez hasonló kifinomult megállapításokra a pergő évek időt hagynak. „Veszélyesen élni" — só­hajtott fel Bogosi, és (lát­szólag) kiegyensúlyozott nyugalommal, süllyedt visz- sza aktái rengetegébe. Hivatali kukacoskodása közben hívták egy alka­lommal telefonhoz: fekete női hang a helyi lap szer­kesztőségéből foglalkozása riporter . . . Óh. veszélye­sen élni. átváltozni valaki mássá, én-nélkül, szabadon. Iw lehetne, óh. ha lehet­ne.. . dudolászta önfeled­ten a bérsegéd. Bogosi. mint költő lenne érdekes a költészet napi számban, szóval interjú arról, hogy mi is a költészet célja Bo­gosi felfogásában, meg ilyesmi. Bogosinak' bizser- getű volt megtudnia hízel­gőén hízelgő, hogy őrá, mint költőre kíváncsiak. „Én mint költő..., merő­ben új. de nem kellemet­len, végtére is egy újszü­löttnek minden költő új..." — zárta le magában a morfondírozást. „Ha azt vesszük, költő vagyok, vagy mi a fene!” és valóban: Bogosi versei olykor helyet kaptak itt-ott-amott, de eddig sem őt nem vették túl komolyan, sem ő nem vette komolyan a hivatást. De most már nincs mese! „Élezd magad kinevezve, költőként” — ütögette kép­zeletben egymáshoz hirte­len kinőtt Pegazus-szár­nyait. „Leadjuk azt az in­terjút, mint a pinty!” — És miről fogom felis­merni? — kérdezte a tele­fonban a riporternő, mi­után sikerült, megállapod­niuk a találka helyében és időpontjában. — Majd viszek magam­mal valamit... — mond­juk egy József Attila ösz- szest — szólt Bogosi a le­hető legnagyobb komoly­ságot színlelve. A szupermarketben be­szerezte a szükségesnek vélt „kétdekás” barackpá­linkái („hátha szereti a piát...”), és várakozó ál­lásba helyezkedett, kezében a papírkötésű Attilával. Lassan besötétedett, de a nő csak nem akart jönni. ..Átvert a bestia” — szi­szegte a költő, és elindult: hazafelé. Bedobott egy de­cit a barackból („már úgy­sem jön"), bekapcsolta a magnót, majd ledobta ma­gát a nyikorgó he verőre, amely egy század eleji le- génybútor kiérdemesült re­likviájaként szolgálta a bérsegéd és asszonya éji nyugalmát. Pink Floyd uralta a szobát, s Bogosi szemei mögé. hasonlókép­pen a platóni barlang fa­lának árnyaihoz, lassan be­úsztak a veszélyes élet kel­temmel borzongató képso­rai: SZÖKÉS IF VÁRÁ­BÓL. VÉGELÁTHATAT­LAN AUTÓÜT A GRAND CANONBAN, a ZÖLDES­KÉK TENGER MÉG MIN­DIG ÉS ÜJRA, AZTÁN A VÖRÖSESSZÖKE KÉK REKLÁMFEJ. DE MOST FURÁN, GOLYÖSTOLL- BAJUSSZAL, KILYU­KASZTOTT PAPÍRSZE­MEKKEL ------------„Még a fantáziám is röghöz kötött — gondolta a bérsegédi tollnok kétségbeesve — mindenem másé". Csöngetés riasztotta. A Kleopátra-fejű nő, „Zs, aki a főiskolán maga volt a megtestesült jelentéktelen­ség. újságíró lett?!...” — húzta el a száját Bogosi nője. — Bogosi Bélát, a fiatal költőt kereste. — Már azt hittem, átvert — hebegte zavarában az újdonsült titán. — Ó, de­hogy. csak közbejött a fér­jem — nyugtatta meg a ri­porternő. Miután Bogosi ei- szavalta, mit is jelent szá­mára az írás, a vers „Csu­pán csak eszköz, út a to­tális kiteljesedéshez, lehe­tőség, amely talán elvisz a filozófiához” (hazudta), el­fogyott a kevéske pálinka is. A tollnoknő viselkedé­séből érződött, hogy elége­dett az anyaggal. B. B. nyomta a sódert esztétika és morál elengedhetetlen átfedéseiről, miközben (hát­só) gondolatai pajzán, már- már erotikus hipotézisek felé csapongtak. Apához. férjhez méltatlan „felkava­ró és illetlen” ötletek ci­káztak agyában: „Hátha félreérti, különben is asz- szony. én meg fiatal férj vagyok. Béla észnél légy. mert luccsba megy a cikk!" — Béluskám, hát maga költő? — kérdezte Mariska néni. a számviteli osztály küldönc-mindenese. — Mi­ért nem mondta ezt ed­dig, hiszen én imádom a szép verseket. Mondjon el egyet ... — kérlelte a le­leplezett Bogosit. A költő először megilletődött, majd gondolkodóba esett, de mindhiába: egyetlen verse- niényét sem tudta kívülről. Elmondta hát Mariska né­ninek a Hortobágy poétá­ját. — Bogosikám, gyerekem, az újságból kell megtud­nom hogy verselsz! — köpködte méltatlanságát szotyolával tárgyiasítva Bo­gosi felé Frédi bá', a helyi vasutascsapat MNK-mecs- csének szünetében. — Va­lamikor én is írtam, meg is jelentek műveim a Nap­lóban. — És milyen mű­fajban garázdálkodtál, Fré­di bátyám? — jópofásko- dott a költői bérnök. — Elbeszéléseket, lírai kis életképeket firkáltam — merengett a könyvelő. — Aztán ahogy megnősültem, abba is maradt az egész. Nem való az írás családos embernek. Az asszony nem hagyott sohasem nyugton, nemhogy írni, de újságot olvasni sem nagyon enge­dett .. . „Te jó isten, én is így végzem ...” — gondolt be­le az elkerülhetetlennek lát­szó sorsba Bogosi. Nehéz volt elképzelni az öregről, hogy valaha önálló gondo­latai lehettek. — Hagyd itt ezt a kóce- rájt, Bélus! — mondta a költő szemébe nézve a most is borostás könyvelő. — Nem neked való ez — tet­te még halkan hozzá. „De mi való nekem?” — motyogta maga elé Bogosi, s látni vélte veszélyes éle­tének szürkére satírozott, egyhangúan zakatoló mozi­ját. — Mondd meg, Frédi bá’ hogy mi a kórság való ne­kem ! ? — kérdezte az öre­get, de a kifutó csapatokat üdvözlő tömeg morajában elveszett a hangja. Bukarest leglíatalabli szíriliázi nielye Thália legfiatalabb. s újabban legnépszerűbb bu­karesti hajléka a Nagyon Kis Színház. Társulata 1979 novemberében alakult a Kis Színház művészeiből. A miniatűr színház a Republicii sugárút egyik bérpalotájának emeletén kapott otthont. A százötven személyes színházteremben úgyszólván minden rend­hagyó; nincs függöny, sú­gólyuk és voltaképpen ha­gyományos értelemben vett színpad sincsen. A játék­tér az előadás jellegének megfelelően alakítható, a mozgatható széksorok pe­dig ennek függvényében helyezhetők el. Ebben a szokványostól szembetű­nően eltérő környezetben izgalmas, nagy visszhangot kiváltó kamaradrámák ke­rülnek színre. A hat évadban tizenhét produkció született, közü­lük tizenhárom ősbemuta­tó volt. A Nagyon Kis Szín­ház igazi kísérleti műhely. A társulat következetessé­get és rugalmasságot páro­sító programjának megfele­lően az új román dráma és a rendezői, színészi mun­ka figyelemre méltó fóru­ma. Itt találkozott első íz­ben a közönséggel Paul Everac „Egy pohár szóda­víz”, Ion Brad „Nem tu­dok elaludni”, Radu F. Alexandru „Mindenkinek van esélye” című műve. s Theodor Manescu vitadrá- ma-sorozatának két része: a „Politika” és „A gondol­kodó nádszál”. Ezek az előadások elsősorban a publicisztikai hangvételű, politikai színház lehetősé­geit aknázzák ki. A Nagyon Kis Színház aránylag rövid idő alatt a kortárs román drámairoda­lom kezdeményező erejű megszólaltatójának bizo­nyult, Ugyanakkor megér­demelt tekintélyt vívott ki azzal is, hogy előadásaiban tág teret nyújt az újító, kísérletező rendezői lele­ménynek, és kedvező lehe­tőségeket teremt a színészi egyéniség érvényesüléséhez. A színház legfiatalabb, s egyben sokat ígérőén te­hetséges rendezője Ljudmi- la Székely-Anton, aki né­hány éve végezte el a Bu­karesti Színművészeti Fő­iskolát, s már diákként is bizonyított. A Nagyon Kis Színházban az 1981/82-es évadban mutatkozott be William Gibson két évti­zeddel ezelőtt világsikert aratott „Libikóka” című kétszemélyes darabjának felújításával az idei évad­ban ismét kétszemélyes da­rabhoz nyúlt. Gennagyij Mamiin szovjet drámaíró „Figyelem, felvétel!” című művét vitte sikerre a bu­karesti miniatűr színpadon. gerészek lennének. De eh­hez tenger kell. vagy leg­alábbis egy kikötő. Az angyal nem volt rest. és kikötőt varázsolt a Gömö- ri pályaudvar mellé. A Sa­jót kimélyítette és kiszéle­sítette, így Miskolc be­kapcsolódhatott a New York — Hamburg — Al- sózsolca menetrendszerű tengeri hajóforgalomba. Éjjel-nappal hajókürtök hangjával volt tele a vá­ros, s a környékbeliek úgy megszokták a vízmelléki életet, hogy csirke helyett sirályt rántottak ebédre, s rozmárt alkalmaztak ház­őrzőnek kutya helyett. A kisfiúk tapsoltak örömük­ben. s büszkén feszítettek a tengerész-uniformisban. Béla, a jó tündér már éppen szabadságra készült, amikor rendkívüli kérés­táviratot kézbesített címé­re a postás. Így szólt a távirat. „Kedves Béla! Tündér bátyám! Stop. Kellene ne­kem egy földalatti. Stop. Apukám mondta, hogy van metrója a Pesti Pistinek, meg a Moszkvai Ivánnak is. Nekem is kell. Nem baj. ha nem olyan nagy. és nem baj. ha nem is annyira mélyen megy a föld alatt, de igazi legyen. Stop. Aláírás: Miskolci Mi­si." A jó tündér fölgyűrte a pulajkája ujját, s nekilá­tott. Csinálta. Bizony. Ezért fizették. Szerződtetett száz­ezer vakondot. Azok kiás­ták a lyuikat. A mozgólép­csőt a Centrum Áruházból kölcsönözte, merthogy ott már bevált. Minek mindig varázsolná? — gondolta. Miskolci Misi egész nap csak metrózott. Oda-vissza. Oda-vissza. Szirmától Ómassáig. De a jó tündér még ez­után sem térhetett nyugo­vóra. Egy dús fantáziájú, pöttöm legény nagy oko­san kifundálta, hogy a fő­utcáról ki kellene tiltani a járműveket. Ha már van metró, minek foglalják el a keskeny utcát az autó­buszok, villamosok, autók... Béla fogta a varázspálcá­ját, s nekilátott. Attól kezdve csak a gyalogosoké volt a Széchenyi út. Bi­zony. A főutcái üzleteket csővezetéken látták el áru­val. Béla pillanatok alatt megépítette a Kinizsi II. Körvezetékei, amely a Sör­gödör nevű leánynevelő intézetet kötötte össze a Bocsi Sörgyárral. Sőt, a fő­csőből alcsövek ágaztak le, s csakúgy, mint a telefont és a vizet, Béla a sört is bevezette az új bérházak­ba. Telt, múlt az idő. Volt már metró, volt már vá­rosi szálloda, a gyalogoso­ké lett a főutca, a Gömöri teherpályaudvar tengeri ki­kötő lett, de a gyerekek csak nyaggatták a jó tün­dért. — Béla, pisztrángot aka­rok fogni a Szinvában. — Fogjál — mondta Bé­la. s varázskezével pattin­tott egyet. — Béla, vidámpark kel­lene! — Béla csak bólin­tott, s még olyan feltételt sem szabott, hogy minden gyerek gyűjtsön öt kiló pa­pírt és tíz kiló vasat. — Béla, legyen Centrum- hétfő a piacon is. Béla csák megforgatta a feje fölött a népi ellenőrök zöldséges kosarát, s a ga­vallériájáról ismert Búza téri kofák menten olcsób­ban mérték a görögdiny- nyét és a csicsókát. Hanem akkor a jó tün­dérnek már fogytán volt a türelme. A gyerekek újabb és újabb ötleteken törték a fejüket. Végül egyikük előállt, s harsány cérnahangon azt mondta: — Kedves Béla, főállású jó tündérünk. Ha szeretsz bennünket, akkor három jó kívánságunkat még tel­jesíted. — Mi legyen az? —kér­dezte remegő bajusszal a tündér. — Az első kívánságunk — harsogta a cérnahang —, hogy a villanyrendőrt nyilvánítsd a világ köze­pévé. Béla nyelt egyet, de nem szólt. — A második kívánsá­gunk — folytatta a cérna —. hogy minden fiatal há­zaspár ingyen kapjon la­kást. Béla nyelt kettőt, és még mindig nem szólt. — A harmadik kívánsá­gunk. hogy minden lakást féláron bútorozzanak be. Béla nyelt hármat, de a szája csukva maradt. — A negyedik kívánsá­gunk — folytatta zavarta­lanul a cérnametélt —. hogy... — Elég! — kiáltotta an­gyali mivoltából kivetkőz­ve Béla. — Csupa lehe­tetlen dolgot kívántak, rá­adásul még a három utol­só kérést is meg akartátok toldani eggyel! Kilépek. És Béla, a város bajszos jó tündére, kilépett. Az ál­lásából is és a szolgálati cipőjéből is. Ezzel vége a mesének gyerekek. Aludjatok jól. Legalább ti! Béla, a jó tündér elhagyta a várost, s eltűntek azok a varázs­latok is, amelyeket Béla a szeszélyes gyerekek ked­véért csinált. Egy pillanat alatt ködbe veszett a hajó­kikötő, a metró, a vidám­park. A vízesésnek elapadt a vize. a szállodát hiába keresték a gyerekek a te­mető mellett, vagy az Avas alatt, a sör-főcsőből még üdítőital sem csordogált, a Búza téri kofák gyorsan átírták az árcédulákat, a Szinvából kipusztultak a pisztrángok. Bizony gyere­kek. Béla, a jó tündér más várost keresett... Aludja­tok jól! De az isten szerel­mére ne álmodjatok sem­mit ! Brackó István Azerbajdzsáni szőnyegek Szőnyegszövéssel ősidők óta foglalkoznak Azerbajd­zsánban. Ezek a szövött és kézi csomózású, tiszta gyapjúból készült szőnye­gek ámulatba ejtik a szem- lélődőt a sokféle, bonyo­lult és ugyanakkor tömör díszítőelemekkel. A csodá­latos klasszikus azerbajd- zsáni szőnyegek a Szovjet­unió, Anglia, az USA, Franciaország, Ausztria, Olaszország, Törökország és több más ország múzeu­mainak díszei. Napjaink­ban az Azercsahla (azer- bajdzsáni szőnyegegyesü­lés) tapasztalt szövőasszo­nyaitól a fiatalok százai tanulják a szakmát. Az j alapvető ismereteket a s szakmunkásképzőben sa­játítják el. A szépséges azerbajdzsáni szőnyegeket ismerik az egész világon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents