Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. január 25., szombat Yehudi Menuhin és a Kánya-hegeik Kónya mester a Szerencsi Művelődési Központ vonósnégyese körében. (Balról jobbra: Gergely Péter, Bakonyi Béla, Kónya István, Gergelyné Barna Katalin és dr. Szántó J. Endre.) „Magyarország” hetilapunk ez évi első számában, rangos cikkben foglalkozott Kónya István tatai hegedűkészítő mesterrel. A világhírt elért tatai mester Abaúj- szántón élt 1960—65 között. Sokszor beszélgettünk, elmondta élete történetét, behívott lakásába, s megmutatta kész hegedűit. Minden vágya volt: kijutni Cremonába állami ösztöndíjjal a négyéves mesteriskolába. A cél érdekében kidolgoztam egy „haditervet”. A mestert népszerűsíteni kellett a megyében, az országban. Az Észak-Ma- gyarországon kívül a Nép- szabadság is segített. A hangszerei bemutatására is sor került. Szívesen segített Gál Károly és Hegy- megi Ernő hegedűművész, partnereik segítségével a megyei művelődési központ klubtermében vonósnégyesműsort adtak. Ilyen bemutatókat máshol is rendeztünk a megyében. .. A megyei művelődési osztály szervezési támogatásával, valamint a sajtón keresztül széles körben megismerték Kónya István művészetét. így lassan-lassan a túl szigorú önbírálattal élő ember magára talált, megbátorodott, szárnyakat kapott. 1962-ben történt. Határozott javaslatot adtam elő: „Yehudi Menuhin Pestre érkezett, holnap délelőtt 10 órakor tartja főpróbáját, fel kell mennünk éjszaka, viszünk 3—4 hegedűt, s bemutatjuk neki.” Kónya István barátom bizonytalankodott: — Mit gondolsz te, — a világ legnagyobb hegedűművésze fog az én hegedűimmel foglalkozni? — Jók a te hegedűid, bízzál magadban és remek munkádban. — Ha jók is, annyira nem jók, hogy ezt .az értelmetlen kalandot végigjárjuk. Én azonban tovább érveltem; Tátrai Vilmos hegedű- művész már ismeri hangszereit, ő lesz a zenekar koncertmestere, mely Menuhint a Budapesti Zenei Heteken kíséri. Ez megtörte a jeget. Egy órán belül előkészítette az autót, s négy hegedűt: s szép csendesen elindultunk. Reggel 9 órakor már az Erkel Színház előtt voltunk, de a szédülés környékezett, amikor elolvastam a pénztárablaknál a feliratot: „A főpróbára minden jegy elkelt!” A szerencse és a véletlen segített, fél tízkor megérkezett Tátrai Vilmos, ő rokonszenvesnek . találta tervünket. „Itt a bejáraton nem tudnak bejutni — mondta —, de becsempészem magukat. A hegedűkkel jöjjenek utánam.” Mi engedelmesen követtük a koncertmestert, aki a négy hegedűt elhelyezte a művészszobában, majd megkért egy rendezőt, hogy a zenekari árkon át kísérjen bennünket a nézőtérre. Amikor helyet is kaptunk, rendkívül kimelegedve az események izgalmától — csak annyit mondtam: „ez egy krimivel felér!” „Semmi nem számít, csak Menuhin lássa a hangszereket” — így készítőjük. A csodálatos élményt jelentő hangverseny szünetében Tátrai lejött hozzánk és közölte: „Menuhin megnézte a hangszereket, nagyon meg volt elégedve, 1 órakor fogadja magukat a Gellért Szállóban.” Fellélegeztünk. Hangverseny végén Tátrai jóvoltából kaptunk egy angol—német tolmácsot (vonósnégyese másodhegedűsét, Kern Istvánt), s felmentünk a világművész Gellért szállóbeli lakosztályába. Megmutatta két Stradivá- riját, kezünkbe vettük a világ legjobb hangszereit, melyek rendőrkocsi kísérettel érkeztek a művésszel az Erkel Színházhoz. Yehudi Menuhin mindenre kíváncsi volt. — Honnan szerzi a faanyagot, kinél tanult —kérdezte Kónya Istvántól. — Senki nem tanított hegedűkészítésre, saját magam faragom ki gyerekkorom óta a hegedűket, még a szerszámokat is magam készítettem — válaszolta ő. — Különös, talán azért ilyen jók. Járom a világot, sok mesterhegedűt láttam. Mindenki ,a tanítómesterével hozakodik elő, de a hangszerek szólásaiban nagy a fogyatékosság. „Impresszárió” minőségemben olvadoztam Menuhin megállapításaitól. A különleges miliőjű lakosztály másik szobájából átjött testvére, az őt kísérő zongoraművésznő, kávéval és gyümölccsel kínált minket. Az idő lassan telt. Mindig csak beszélgettünk, s addig nem húzta meg a művész a hangszereket. Arra gondoltam, hogy a színházban már biztosan ismerkedett velük. Menuhin nagyon sejtelmes volt — lemondta a beütemezett programját, s velünk foglalkozott. Mindenre kitért, Kónya István barátom terveire is rákérdezett. Ügy éreztem, én következem. Előadtam, hogy Borsod megye vezető szervei mindent elkövettek már, hogy állami ösztöndíjjal kikerüljön a cremonai négyéves mesteriskolába, de nagyon nehezen megy. — Ebben tudok segíteni. Holnap bemegyek a minisztériumba és elmondom véleményemet. Ekkor már biztos voltam, hogy játszott a hangszereken, de a sors kegyes volt hozzánk, felállt, s kezébe vette az első hegedűt. Csodálatos volt hallani a Bee- thoven-művek részleteit (D-dúr verseny, F-dúr románc), Bartók Menuhinnak írt szólószonátáját. Életem legnagyobb élménye volt, hogy hallottam a Kónya-hegedűk hangzását a világhírű mestertől. Másfél órát töltöttünk „Menuhin-atmoszférában”, s közben született egy kedves, anekdotába illő kiszólás: „Most már nem tudom, melyek a jobb hegedűk: a magáé, vagy az én Stradi- várijaim?” Azután leült a művész, s megkérte Kónya Istvánt, hogy készítsen neki öt hegedűt londoni mesteriskolája művészeinek. Csak ámultunk a gyönyörűségtől: valóság ez? — Öin már akkor Cremo- nában lesz, s a hangszereket Rómában veszem át.” Szeretettel megható érzéssel búcsúztunk a művésztől és testvérétől. A Gellért lépcsőin lépdelve úgy éreztem: elindult egy magyar hegedűkészítő-mester a világhírnév felé. * Az idő órája pergett, barátom négy évet töltött el a cremonai mesteriskolában, ahol kétszer szerzett aranyérmet. Puritán életvitellel egy magyar családnál lakott a padlásszobában, szívét-lel- két beledolgozta a Menuhin által rendelt öt hangszerbe, s a művész iránti tisztelettel részére készített egy külön mesterhegedűt. Valamennyit átadta Rómában •— igen rangos csekk ellenében. 1982-ben kedves barátom meghívott egy másfél hónapos külföldi „csavargásra”. Utolsó állomásunk és célunk Cremoma volt, ahol fiánál, a szintén hírneves hegedűkészítőnél, ifj. Kónya Istvánnál tíz napot töltöttünk. Ekkor rendezték a mesterhangszerek világkiállítását. Felemelő érzés volt látni Kónya István és fia gyönyörű munkáit az üvegvitrinekben. A nagy kavalkádban figyelmes lettem, amint volt osztálytársai „Stradivari” megszólítással üdvözölték barátomat. — Te Pista, miért hívnak téged Stradi varinak? — kérdeztem. — Mert, amikor itt tanultam a mesteriskolán, szárnyra kelt a hír, hogy én tudom a „Stradivari-titkot”. — Van titka? — Van, s tudom is, mi az. — Mi? — Egyetlen titok van, a tökéletes munka! Bakonyi Béla Sárospatakról - Srijdia A megyei tanács építő- anyiagiipari vállalatának sárospataki üzeméből elindították az év első export- szállítmányát ia külföldi megrendelőknek. Svájcba szállították az ottani megrendelő kívánságai alapján készített kerámiákat, közte apró mintás készleteket, különböző ételek tálalására szolgáló tálakat, továbbá modern vonalú, úgynevezett ki ön tő edényeket. Az első küldeményt most már folyamatosan követik a további szállítmányok, a vevő kívánságának megfelelő időpontokban. A külföldi megrendelők igényei alapján az idén elsősorban és nagyobb mennyiségben használati tárgyakat, úgynevezett tálalási, étkezési készleteket küldenek. Ezek között kézi formázású és úgynevezett öntött technológiával készült darabok egyformán megta- láihatók. Változás a korábbi éveiéhez képest, hogy ezeket a készletéket a hagyományos, sárospataki népművészeti motívumokkal ellentétben, modern, apró mintás kivitelben rendelték meg. Ezenkívül természetesen továbbra is szerepel a szállítmányok között a népművészeti motívumokkal, kézi festéssel díszített díszkerámia is. A vállalat sárospataki és hejőszalontai üzemében készített cikkek iránti figyelmet kívánják felhívni azzal, hogy részt vesznek nemzetközi rendezvényeken is. Így az ARTEX közreműködésével bemutatják áruikat a frankfurti vásáron. Ez a kerámiagyártók nagy nemzetközi találkozója, ahol az Európából és a világ különböző tájairól összegyűlt kereskedők szemlélik meg a kínálatot, s tesznek megrendelést. Az ide szánt kollekciót már összeállították, a rendeltetési helyére juttatják. Lap-szem-lélek Öreg ír - ifjú olvas? Tíz hazai település tizenhat megkérdezettje — a legfiatalabb 11 éves általános iskolás, a legidősebb 37 éves népművelő, többségük azonban tinédzser — vall Győrffy Miklós mikrofonja előtt, az ifjúsági és gyermeksajtóról. A nyilatkozatokat „Magyar valóság” rovatcím alatt, a Kortárs januári száma közli. Megtudjuk, hogy a riportmontázst a folyóirat felkérésére készítette a Magyar Rádió főmunkatársa, s azt is, hogy a közöltnél jóval több „interjúféléből” válogatta össze — „nagy keservesen” — a közlésre egyáltalán érdemeseket. Magyarán: „A megkérdezettek többsége — ahogyan Győrffy Miklós bevezetőjében írja — nem adott értékelhető válaszokat.” A riporter maga sem akart hinni a fülének, mert ezeket a sorokat vetette papírra: „Szeretném hinni, hogy magam voltam a hibás, vagy a szerencse pártolt el tőlem, és ezért hozott össze a sors ennyi nehezen megnyilatkozó, közhelyeket hajtogató és egyáltalán nem szavakész fiatallal ... A megkérdezettek közül háromból kettő semmilyen újságot nem olvas (gyanítom könyvet se igen) a lapoknak csak a címét ismeri, számos tévé- és rádióműsornak még a címét sem.” Magam is szeretném hinni, hogy ebben a szondázásban volt valami szerepe a véletlennek, de hát ne áltassuk magunkat. A riporter módszere mindenben megfelelt a reprezentatív felmérés követelményeinek. Mit kezdjünk a magyar valóságnak ezzel a dokumentumával? Gondolom, először is figyelmesen — és akár többször is — el kell olvasni, aztán bele kell nézni az ifjúsági és gyermeksajtóba. Információinkat, - élményeinket pedig semmiképpen sem szabad elfelejteni. Akár „csak” szülők vagyunk, akár pedagógusok, akár ifjúsági vagy közéleti vezetők, lap-, vagy műsorszerkesztők. A riportmontázs nagy értéke, hogy a megkérdezettek őszintén és szabadon nyilatkoztak. A riporter következetesen és célratörően kérdezte, de nem manipulálta beszélgetőpartnereit. Szembetűnő, hogy alapos, meghatározó ismereteik azoknak sincsenek (a megkérdezett pedagógusok és népművelők sem kivételek), akik olvasnak, vagy inkább olvasgatnak. Ügy- annyira, hogy akár azt is mondhatnánk: ezeket a feleleteket, a kalapja mellé tűzheti az ember. De ne engedjünk első indulatainknak. (Még akkor sem, ha valamely ifjúsági orgánum szerkesztői vagyunk.) Mert kétségtelen, hogy mindegyik if júsági és gyermeklap, folyóirat, vagy műsor, sokkal jobb, mint ahogyan a riportmontázs szereplői minősítik, de azért elhangzik néhány dolog amire érdemes figyelni. Részlet az első interjúból. A kérdezett 16 éves gimnazista. „— Tehát nagyon felnőttesnek találod a Magyar Ifjúságot? — Felnőttesnek, túlzottan felnőttesnek. — Mit kerestél volna benne, amit, ha megtalálnál akkor jobban vennéd és olvasnád ? — Olyan dolgokat, amik jobban érdeklik a fiatalokat. Hogy ezek mik, azt nem tudom, de hogy nem a magas politika, az biztos ...” A 17 éves Zita is kihagyja a politikát lapozgatás közben, mert az neki magas. Később így vélekedik, a Magyar Ifjúságról beszélgetve: „Minket nem nagyon érdekel mondjuk hazánk gazdasága, az alapjaitól a felépítményig, végig, ... ha a politikát valóban be akarják hozni a mi életünkbe, akkor valahogy nem elég az újság. A terhek túl nagyok, amelyek rajtunk vannak az iskolában, sokat követelnek tőlünk és ilyen dögfáradtan az ember nem tud ezekre a dolgokra odafigyelni.” Ákos, a 20 éves népművelő: „Túlságosan a politika oldaláról akarnak mindent megfogni...” Györgyitől, a 17 éves gimnazistától kérdezi a riporter: — Miből van túl sok ezekben a lapokban meg műsorokban? Miből kellene több? „— Inkább a lelki problémákra, vagy a különböző bajok orvoslására fektethetnének nagyobb súlyt, szerintem. (A kérdezett ezután a Világ Ifjúságát dicséri, majd így folytatja:) Ami legkevésbé tetszik, az talán a Magyar Ifjúság. Nem nagyon szeretem. Az orvos válaszol című rovaton kívül nem nagyon szoktam olvasgatni. A politika nagyon sok benne ...” Nem tudok a zsurnalisztikái csábításnak ellent állni, így hát leírom: a magyar ifjúság nem szereti a Magyar Ifjúságot. De hát nem ez itt a legnagyobb baj, hanem az, hogy vi- szolyognak gyermekeink a politikai publikációktól. Vagy magától a politikától is, illetve a közéleti gondolkodástól, a társadalmi cselekvéstől? Ki mer itt kategorikus választ adni? Egy azonban bizonyosnak látszik. Valahol valamit elrontottunk, vagy nem csináltunk elég jól. Eszembe jut Fekete Gyula — nem is olyan régi — publikációja, melyben ha jól emlékszem, egy esztendő ifjúsági sajtójának felmérése után megállapította, hogy milyen kevés a nemzeti múltunkkal, a hazafias neveléssel foglalkozó írás, a példaképeket megjelenítő riport, vagy elbeszélés. Illetve, hogy a valódi példaképek helyett rock- és popsztárok, kaszkadőrök, vagy más hírességek kerülnek a címlapokra. (Győrffy riportmontázsából is egyértelműen kiderül, hogy a Pajtást például kizárólag a lapközép sztár-portréjáért vásárolják a gyerekek, mert ezeket a képeket kitűzhetik a szobájuk falára.) De milyen kép él a szívükben? A hazáról, a szomszédos és baráti népekről. a szabadságról, a munkáról, a kötelességről, az öregekről, egymás megbecsüléséről és szeretetéről, és a szerelemről? Egy 17 éves játszberényi kislány mondja: „— Az Ifjúsági Magazint nagyon szeretjük, főleg a leveleket és az orvosi rovatot. Ezt közösen böngésszük.” A magazin nincs a kezem ügyében, ezért az Miből idézem „Az orvos válaszol” egyik tanácsát. A kérdező méreten alulinak tartja hímvesszőiét. A sommás válasz: "Olyan méretű „zsákot” keressen, amelyiknek a maga kis „foltja” megfelel.-« (1986. január 17.) Hát igen, szexuális tanácsok, „válogatott magánügyek” már vannak, a személyiséget igazán gazdagító írások azonban mintha hiányoznának. Vagy inkább egyszerre csak elapadnak. Mert a kisgyerekek esztétikai nevelését igényesen kezdjük. A Dörmögő Dömötör és a Kincskereső alkalmas az óvodások és a kisiskolások szellemiségének, egyéniségének gazdagítására. (Még akkor is, ha például a Dörmögő múlt év decemberi számában a fenyőről, a karácsonyfadíszekről szó esik ugyan, sőt Zelk Zoltán: A boldogság című versét is közli a lap, de a családról, a szeretet ünnepéről, az ajándékozásról. s arról, hogy egy kisgyerek miként szerezhet örömet hozzátartozóinak, semmit sem láthatunk, olvashatunk.) Mikor azonban a gyerek tízéves lesz, van-e jól és jóra vezető kalauza? A Pajtás sok mindenhez ad tanácsot, példázatai bizonyára orientálóak, de kevés olvasmányélményt nyújt, s publikációi egyébként sem tükröznek izgalmas személyiségeket. Nekem a Pajtás olvasása közben jutott eszembe a 16 évesi szakmunkástanuló véleménye, aki így nyilatkozott a gyermek- és ifjúsági sajtóról: „Ezeket az újságokat nagyrészt öregek írják”. Persze, az újságokat könnyebb bírálni, mint a fiatalokat. Egyáltalán: bírálni mindig könnyebb, mint nevelni, tanítani. Megmutatni a világot, melyben élünk, s rávezetni, hogy mi dolgunk a világban, ha tíz-, húsz-, vagy akárhány évesek vagyunk. ,„ .. hát, szerintem fontos hogy megoldják az embernek a problémáit” — mondja Györgyi, a 17 éves budapesti gimnazista. Bocsáss meg Györgyike még a Magyar Ifjúságtól sem várhatjuk, hogy megoldja a magyar ifjúság problémáit. Gyarmati Béla t e \ s e í j b
