Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-11 / 290. szám

1985. december 11., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Ha az építőipari termelés mérlegét akarjuk megvonni, bármilyen időszakban is, az első helyen mindig a lakás­építés áll. Persze a vállala­tok, szövetkezetek hatósu­gara jóval nagyobb az új lakótelepeknél, mert minden, ami épített környezetünkhöz tartozik, az az építők műve. A társadalom egy rétegé­nek lakáshoz juttatása szo­ciálpolitikai kérdés. Akik ezen a körön kívül vannak — jövedelmi viszonyaik miatt —, azok az építési pia­con juthatnak új, nagyobb lakáshoz, vagy az első ottho­nukhoz. Az építőket azonban szabályozók késztetik a nye­reséges vállalkozásra, és nem nekik, hanem a tanácsoknak van ellátási felelősségük eb­ben, övék a lakáselosztás hálátlan — mindenkinek nyék ellenére is még éveket kell várakozni a lakásra me­gyeszékhelyeken, a lassan, de biztosan zsúfolttá váló kis­városokban. És nem azért, mintha a vidéki építő válla­latok nem győznék a mun­kát. Hanem azért, mert a népgazdaság teherbíró ké­pessége nem enged többet, és itt sem nyújtózkodhatunk tovább annál, mint ameddig a takarónk ér. Jó, jó — mondja erre a meggyőzött olvasó, de ami épül, legalább az' legyen tö­kéletes! És ezzel elérkeztünk a feszültség következő fontos pontjához, a minőséghez. Rémtörténetek keringenek arról, hogy némely kivitele­zők milyen silány munkát végeznek, hogy leesik a ta­péta, feljön a szőnyegpadló, leugrik a falról a csempe. Ezek valódiságát nem meg­Mert minden gond és ne­hézség ellenére ma már úgy látszik, hogy teljesítjük a hatodik ötéves tervidőszak­ra előirányzott számot, öt év alatt felépül az országban 370—375 ezer lakás. Ebben az idei esztendőben körül­belül 70 ezer készül el, és ebből 60 ezer Budapesten kívül. Ennyit adnak át a már egyre szigorúbb mű­szaki ellenőröknek. Ebbe természetesen bele­tartoznak az egyéni építke­zők családi házai is, és egy­re inkább az állami lakás­építők partnereinek kell te­kintenünk a családjukkal, vagy kalákában építkezőket. Az ő komoly erőfeszítéseik is szerepet játszanak abban, hogy a tervidőszak számai teljesülnek, amellett, hogy a házgyárak nagy sorozatú ter­meléséről sem szabad le­mondani. Nemcsak akkor volt szükség az ipari ter­melés és az iparosított épí­tés felfuttatására, amikor gyorsan kellett lakáshoz juttatni az emberek százez­reit, hanem a távlatokban sem lehetünk meg a nagy teljesítményű házgyárak Nehéz elhinni, hogy ez a kombájn másfél évtizede dolgozik a gabonaföldeken. Az adapter bár jóval fiatalabb, viharvertebben néz ki... Fotók: Csákó Gyűlő nem tetszhető — feladata is. A fölborzolt társadalmi közhangulat nehezen nyug­szik bele, hogy az eredmé­kérdőjelezve, azt is sorra kellene már egyszer venni, hányán boldogok és megelé­gedettek az új lakásukkal?! nélkül. Ezeknek az üzemek­nek a léte is garancia arra. hogy tovább gyarapodhat az ország lakásállománya. Mit rakat ki a kirakat? A reklámpszichológiában kimagasló helyet foglal el a kirakatok úgymond „blikk­fangossá” tétele. A jó kira­kat — mint ahogyan az a nagy könyvekben meg va­gyon írva — nem. gyér és nem túlzsúfolt. Az oda kihe­lyezett áruk ízléses szín- és formaharmóniában hívják fel a nézelődő figyelmét léte­zésükre, s az esetleges deko­ratív háttér felhasználásával keltsenek vágyat az áru megvásárlására. A kirakat tehát megragad­ja az előtte elhaladó járó­kelő figyelmét s egyben fel­szólít az áruféleség mielőbbi beszerzésére, amelynek bir­tokában szebb, vagy jobb vagy könnyebb lesz az éle­tünk. Szóval szebb, jobb, illetve hogy könnyebb lesz az életünk. Nem is olyan régen, egy miskolci divatáruüzlet kira­katában néhány hölgybaba vetkőzött éppen a leginti­mebb fehérnemű erejéig. A háttérben pedig íróasztal, írógéppel. Az üzlet vezetői is érezték, hogy itt valami nem stimmel, ezért néhány hét múlva az írógépet az asztalról leszedték. Akkor pedig ez már nem iroda ugyebár. Nemrégiben rendezték át a város középpontjában az egyik cipőbolt kirakatát is. Na, ez csuda érdekes volt. Aki idegen Miskolcra vető­dött, mind szájtátva nézte a kirakatban elhelyezett férfi­fejeket. (Cipőboltról van szó!) De még hogy fejek! A fe­jeken a szemek kendővel be­kötve. A fejeken fémsisa­kok és rémítő kavalkádban a fémhuzalok, drótherken- tyűk, mindama kellékek, melyek a kirakati dekoratőr elképzelései szerint a villa­mosszékre emlékeztethetnek, s hogy még érthetőbb legyen a dolog, cikcakkozó villá­mok sújtanak jobbra is, meg balra is, sugallva a jám­bor vevőnek, hogy aki a ci­pőboltban cipőt vásárol, azt utólag villamosszékben ki- végzik. Szóval nem tudom mit reklámozott ez a kira­kat. Népszerű áruházunk sem akart lemaradni a kirakat- fantázia-játékról. Tökkopasz kockás inges, farmernadrá- gos cowboyok álltak a holly­woodi westernfilmekből koppintott SALON (!) nem Saloon feliratú bejárat előtt lasszóval egy indiánlányt kötöttek gúzsba. Ez a kirakat tehát azt mu­tatta, sugallta nekem ; ha be­megyek az áruházba, vehe­tek kockás inget, tomahaw- kot, vagy Bowie-kést. Ezek a szerszámok is ott voltak ugyanis a kirakatban, igaz, hogy csak papundekliböl. Azután az áruház „SALON” osztályán ártatlan indián- hajadonokon gyakorolha­tom a még melegiben meg­vásárolt sok-sok méteres lasszókötéllel a fehér ember erőszakjátékát a színes bő- rűeken. Éljen kirakataink szocia­lista reklámpolitikája. (thly) Engedményes árú vásárt hirdet a bolt zöldborsóból. Dobozos konzervborsóból, mutatós, szép a doboz, nagy is, félkilónyi is belefér a termékből, és ha mór vala­mi kedvezményes, az bizony csábít, megnézzük, kipróbál­juk. Az ára így kedvezmé­nyesen: 12,80. Elfogadható, ráadásul a szavatossági ide­je valamikor a jövő nyáron jár le. Nosza hát! Ide vele! Az ember persze kíváncsi, csak-csak nézegeti a jókora dobozt, ugyan mennyi is volt korábban az ára... Itt is van: 11,60. Hogyhogy? En­gedményesen drágább? A boltos kislány somolyog. Mi­kori is az a tizenegy forint­nyi ár! Hajdanában-daná- ba, ősrégen írták azt fel a dobozra, van annak már ta­lán fél éve, vagy akár egy éve is! Azóta pedig sokféle ár volt már odaragasztva, legutóbb úgy huszonvala- hány forint, onnan a ked­vezmény. Az sem biztos per­sze, hogy a jelenlegi ár a végleges, néhány hét, vagy nap elteltével ismételten vál­tozhat az ábra. Általában fölfelé változhat. Bizonyos persze, hogy hoz­záértő, a szakmában jártas emberek állapítják meg az árakat. Figyelembe véve, mérlegelve mindent, mi fi­gyelembe veendő, mérlege­lendő. így alakulnak ki a 10 filléres — nemrégiben még 5 filléres — árvégződé­sek, így alakul ki a 9!) fo­rint 80 fillér. A nagy tudá­sú és még nagyobb tudású, sokszoros doktorátusos köz­gazdászok, a piaci viszonyo­kat, mozgástörvényeket, biz­ÁRUK ton várható jelenségeket a kisujjukban hordozó, onnan bármikor kirázni tudó szak­emberek sokadalmát szép hazánkban legföljebb a köl­tők sokadalma múlja fölül, nagy szerencséjére mindahá- nyunknak, kik csupán ugat­juk az árképződést, meg ilyeneket. Nagy kár, hogy a részletes, alapos magyaráza­tok ellenére időnként mél­tatlankodunk, amikor öt-hat felragasztott árat bontoga­tunk le egy ugyanazon ter­mékről, annak ellenére, hogy ezek az árak igenis precí­zek, pontosak, fillérekre vég- ződőek. Sajnálatos az is, amit egy­szer a Fogyasztók Megyei Tanácsának értekezletén mondott egy kiskereskedel­mi vállalat igazgatója. Ne­vezetesen arról beszélt, hogy a boltok női dolgozóinak nagy része — márpedig a boltokban ugye, a dolgozók nagyobb része nő — legin­kább azért lép ki a szak­mából, mert meglehetősen sok szombat éjjelük, vasár­napjuk megy rá az új árak felragasztására. Sajnálatos jelenség bizony ez, hiszen a női dolgozóknak is figye­lembe kéne venniük, misze­rint az árakat nagyon is hoz­záértő emberek állapítják meg, ha szükségét látják a változtatásnak, hát akkor igenis, árazni kell. Szomba­ton éjjel és vasárnap egész nap, amikor nincs forgalom, ami zavarná az árazást. Bi­zonyos szaloncukroknak is megváltozott az áruk, ugye. (Hogyhogy merre?) Mikor változzon meg a szaloncukor ára, ha nem karácsony előtt? Miféle kalkulátor lenne az, aki például pünkösdkor ven­né észre, hogy a szaloncu­kor termelési költsége meg­emelkedett? No ugye! Ugyan­ez a helyzet a pezsgőkkel, borokkal is nem? A nya­kunkon a sok ünnep, hama­rosan itt a szilveszter! Pezs­gő nélkül milyen lenne? Jó, jó, lehet kötekedni például az idei bor miatt. Az még a pincékben erjed, érik, még fejtegetik, pancsikálják, mindez majd csak később, jövőre kerül iható, árusít­ható állapotba, miért kell hát mégis most emelni az árát? Csak. Szóval mindennek meg­van a kellő indoka, de ne bonyolódjunk bele, mert hosszú lenne a lista. Zöld­borsóból egyébként sok ter­mett az idén, a konzerv­ipar sem bírta feldolgozni, jutott belőle szépen a tehén­kéknek is, jóízű ropogtatás- ra. Mi, emberkék — egészen kis emberkék — is szívesen ropogtattuk volna úgy fris­siben is, de akkor olcsón kellett volna árulni ezt a terméket, márpedig a ter­melési költségek, a begyűrű­zés, az OPEC stb., marad­junk csak abban, hogy a 12,80-as borsó megéri. Ennyi volt az ára tegnap. De mennyi ma? Priska Tibor A vénség csodájára járnak A hiteles dokumentum, hogy a legrégebben üzemelő Claas-Do minátor Megyaszón található — Van itt annyi ócska­ság, hátha az is köztük van. Egy levelet csak fel tudsz adni? Ezzel az érvvel kezdte győzködni a műhely vezető­jét a vén kombájn két fia­talabb kombájnosa. Hajdú Dániel és Borbély Bertalan. Ám, Fábián László csak hümmögött. Ma már így emlékszik vissza: — Kezembe került egy le­vél, amit a Claas cég adott közre, s amelyben arra ké­rik a gazdaságok vezetőit, hogy a legrégebbi kombáj­nok adatait küldjék be, mert keresik azt a kom­bájnt, amely a legöregebb Magyarországon. Nos, mi elő­nyös helyzetbe kerültünk. Ugyanis a mi tsz-ünk soha nem engedhette meg magá­nak, hogy új kombájnt vá­sároljon. Megvettük — néha nevetséges áron — a kiszu- perált Claas—Dominátoro- kat, mert egyéni vélemé­nyem szerint ezek a gépek megfelelő karbantartás ese­tén hosszú életűek. Ezen a gépen egy fé­nyesre dörzsölt pont van. A gyártási számot tartalmazó fémtábla. Tóth Károly, a szövetkezet elnöke felneve­tett: — Éppen a búzát arattuk, amikor egy Mercedesszel megjelent a nyugatnémet cég képviselője. Kérte, hogy vi­gyük a roncstelepre, mert szeretné a kombájnt látni. Először nem értettük miről beszél, hiszen rögtön visz- szakérdeztem, hogy hova, mert ha azt a Claas—80-as arató-cséplőgépet akarja lát­ni, amivel beneveztünk erre a vetélkedőre, akkor men­jen ki a gabonatáblára. Elő­ször értetlenkedve nézett rám, majd a tolmácsra, biz­tos azt hitte szegény, hogy rosszul hallotta. Azután fel­ragyogott a szeme, s úgy bevágta magát a kocsiba, hogy még azt a figyelmez­tetést sem hallotta meg, hogy a mi terepviszonyaink talán nem az ő kocsijának valók. Hajdú Dániel kombájnos: — Amikor megállt mellet­tünk, gyanúsan mustrálva a kombájnt, még nem tudtuk, hogy mit akar. Akkor esett le a húsz fillér, amikor ne­kiállt dörzsölni az alvázszá­mot. Utána nem győzött minket fényképezni, elölről, hátulról, állva, forgó mo­tollákkal, s hitetlenkedve rázta a fejét. Azt mondja: nem hisz a szemének. Ez volt Helmut Kinczle úr, a Claas cég megbízott­ja megyaszói látogatásának lényege. Ugyanis a táblán ez a szám állt: 1853 ... Vagyis a nyugatnémet gyárban előállított 1853. kombájn. Az üzletkönyvben visszalapozva, gyorsan bebi­zonyosodott, amit a képvi­selő akkor már tudott; az ország legrégibb Claas—Do- minátora itt található. Az elnök: — Ezen nincs mit dicsekedni. Elvileg ezt a kombájnt már martinke­mencék adalékanyagának kellene tekinteni. Mi mégis üzemeltetjük, s miért ne, hiszen aratni, csépelni tud. Szívesebben vásároltunk volna természetesen mi is vadonatújakat, de a pénz­tárcánk mindig vékonynak bizonyult. Fábián László: — Ami mindenhol, s mindenkor felmerül, ezeknek a matu­zsálemi korú gépeknek a ja­vítási költsége. Egyszerűen nem hiszik el, hogy éves átlagban negyvenezer forint­ba kerül. Pedig négy kom­bájnunk 13 éves, vagy attól idősebb, három pedig tízen felüli. Védekezésbe kény­szerül a szövetkezet, hogy miért nem áldoz a korsze­rűségre, hiába állítom, hogy a téli felkészítés, nagyjaví­tás költsége a kilenc gépnél nem éri el a 400 ezer fo­rintot, miközben egy -új Claas már 2,4 millióba ke­rül. Azt viszont elismerem, hogy több a vesződség ve­lük, s gyakrabban hibásod­nak meg . .. A kombájnos mosolyog. — Évekkel ezelőtt egy dunán­túli gazdaságból vásároltuk meg ezt a gépet. Kétszáz-' ezer forintért. Amikor a Hil­tonban elmondtuk, hogy egy rozzant Trabant feléért is vettünk már kombájnt — ami már több éve kifogás­talanul arat —, nem hittek a fülüknek. Azóta is úgy néznek ránk, mint valami vi­lágcsodára, fehér hollóra. Apropó, Hilton. Állófoga­dásra, jutalomosztásra hívta meg a Claas cég azoknak a gazdaságoknak dolgozóit, akik a gépekkel a legtöb­bet aratták, avagy a legré­gebben üzemeltetik. Borbély Bertalan: — Olyan lámpalázas voltam, mint hajdanán feleltetéskor az is­kolában. Bementünk a pazar szállodába, aminek éttermé­ben talán egy ültő helyemben megehettem volna a fizeté­sem, s fogad bennünket egy úr, aki így mutatkozott be: Helmut Claas. Zavarban vol­tunk, nem nagyon szoktunk mi kiöltözni, de ahogy kör­benéztünk, megnyugodhat­tunk, rögtön tudtuk, ki az aki erre a fogadásra érke­zett. Valahogy nagyon kirít­tunk ebből a környezetből, de olyan kedvesen fogad­tak, hogy a végén már úgy éreztem, hazai pályán, ha­zai környezetben vagyok, így már nevethettünk a ránk csodálkozó, mit-keres- nek-itt tekinteteken. Ráadásul egy videokészü- lék, s a szövetkezet két szakemberének, s két kom- bájnosának nyugat-németor­szági meghívása volt a dí­ja, a Magyarországon legré­gibb Claas—Dominátort üze­meltető gazdaságnak. — Adhattak volna egy új gépet is — a kombájnos fel­sóhajt —, jobban jártunk volna. De hát ne legyen tel­hetetlen az ember, hiszen, ha a művezető nem küldi el ezt a levelet, semmit nem nyertünk volna. De talán a húszéves jubileumkor? Most az újságíró rázza a fejét. Hiszen lehetetlen, hogy ez a gép még öt évet ki­bírjon. A két kombájnos szinte egyszerre mondja: — Miért ne. Idén mind­össze másfél napot álltunk. Arattunk búzát, napraforgót. Eddig ez a kombájn közel nyolcezer hektáron, harminc- millió kilogramm terményt aratott. Még mindig jó kar­ban van. Persze fárad, de ha azt nézzük, hogy eredeti Mercedes-motorja van, s első abroncsait sem cserél­tük, akkor miért ne dolgoz­hatna még öt évet? Hát erre a kérdésre csak a gép válaszolhat. Bocsánat, inkább karbantartói, veze­tői, akik állandóan munka­kész állapotba hozzák. De itt a szerelő, a kombájnos ugyafíaz. Talán ez a tizenöt éves matuzsálemi kor ma­gyarázata is? — kármán —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents