Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-05 / 285. szám
1985. december 5., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Mit lát a munkavédelmi felügyelő? avagy: lesz-e háttere a magyar gépiparnak? Sokféle szemmel, kíváncsisággal lehet végigmenni egy gyáron, üzemcsarnokon. Mást lát az ott dolgozó munkás, az üzemvezető, az igazgató, és megint másra lesz figyelmes a munkavédelmi felügyelő. A minap abban a sajátságos helyzetben lehettem, hogy egyszerre figyelhettem meg: mire kíváncsi az igazgató, a műszakvezető és a munkavédelmi felügyelő a diósgyőri kohászatban ? Természetesen egyetlen nap kevés ahhoz, hogy minden lényeges dologra jusson idő, de a megye különböző intézményeiből, más vállalataitól érkezett munkavédelmisek részletes ösz- szegzést kaphattak a kezükbe, aminek másik jellegzetessége, hogy egy csöppet sem igyekeztek elkendőzni, szebbre festeni a helyzetet az LKM vezetői, mint amiről meggyőződhettek a különböző üzemekben is a vendégek. Nem is lehet a gondokon szépítgetni, hiszen azzal a legelemibb szempontot: a munkásember védelmét, a munkakörülmények biztonságának megteremtését sértenék meg. S az LKM-ben — miként más gyárakban is' — igyekeznek minden munkahelyen megszüntetni a veszélyeket, kialakítani a biztonságos munkavégzés feltételeit. Mégis, ennek ellenére, vagy az erőfeszítésekkel együtt is sok még a balesetforrás. Tavaly négy munkás, az idén kettő lelte halálát a gyárban. Nem a most összejött munkavédelmi szakgárdának és ennek az írásnak a feladata mérlegelni: mennyiben voltak hibásak a szerencsétlenül járt emberek, és mennyire motiválta balesetüket a munkahely ... , de bármi volt is az ok, nagy árat kellett fizetni a mulasztásért. Az nyilvánvaló volt a gyárlátogatás során is. hogy a modernebb, korszerű technikájú üzemek áttekinthetőbbek, világosabban észlelhetők a veszélyforrások és nagyobb terek biztosítják az esetleg szükséges menekülés útvonalát. Ezt láthatták a kombinált acélműben, vagy a közelmúltban felavatott új húzó-tekercselő üzemben. De elidőztek a munkavédelmi szakemberek a durva- hengerműben is, ahol az idegennek az az érzése támadhat, hogy szükség lenne a kettőnél több szemre. Nem véletlen, hogy az ott dolgozók szinte a hátukkal is érzékelni tudják, mi történik mögöttük, hogyan kell helyezkedni, amikor meglódul az izzó acél a görgőkön, vagy a daru pofájában. Hasonló benyomásokat szerezhettek azok is, akik a kovácsüzemben vagy az öntödében néztek körül. Ezek az üzemek végtelenül zsúfoltak, a berendezések régiek, elavultak, a baleseti források gyakoribbak. Ezeknek az üzemeknek a jövője több szempontból is gondot okoz napjainkban a kohászat vezetőinek és az olt dolgozó munkásoknak. Már ahhoz a gondolathoz is eljutottak, hogy az elmúlt években elkezdődött spontán leépülést nem akadályozzák meg. Mivel a korszerűsítésre és ezzel együtt a munkavégzés körülményeinek javítására olyan összegekre lenne szükség, melyekkel nem rendelkezik a gyár, komoly fontolgatás zajlik az öntöde, a kovácsmű, a gerendasor és a csavargyár teljes visszafejlesztésére. „Nem kockáztathatjuk tovább dolgozóink biztonságát, ha korszerűsi iésre nincs pénz” — mondják a kohászat vezetői. Eléggé ultimátum ízű ez a gondolat, hiszen öntvények, kovácsolt termékek nélkül elképzelhetetlen korszerű gépipar, megfeneklik a szerszámgépgyártás, aminek tá- gabb és komoly hatásokat kiváltó következménye is lehet. Tömören fogalmazva: a hazai gépgyártás jövője, az ebből tervezett népgazdasági bevétel sorsa igen nagy mértékben múlik az LKM említett üzemeinek lehetséges korszerűsítésén. A munkavédelmi szakemberek természetesen közgazdasági számításokat is végeznek, ők is pontosan látják, hogy nem csupán a diósgyőri kohászat bevételei, termelékenységi mutatói múlnak ezen üzemek jö- vőjén, hanem egy egész iparág versenyképessége, ám a termelési szempontokat sohasem lehet az emberi követelmények elé helyezni. Termelni ugyanis csak biztonságosan lehet. Talán ezért is hallgatták megkülönböztetett figyelemmel az üzemi orvost és tanulmányozták a leépülés állapotába került üzemekről készített összegzést. Ezekből kiderült, hogy az acélöntöde fő technológiai berendezései 30—50 évesek, az infrastrukturális létesítmények erősen elhasználódtak, gyakoriak az üzemzavarok. Az acélöntődében tíz éve alig javultak a munkakörülmények, a legnagyobb egészségkárosító tényezők: a hallatlanul magas zaj és a különböző munkafolyamatokban jelentkező vibráció, rázkódás. Ennél is rosszabb körülmények uralkodnak a testvérüzemben, a vasöntödében. A csarnokban csak elavult, korszerűtlen berendezések találhatók, ami megszabja a technológiai lehetőségeket is. A por, a zaj, a rázkódás, a gázok együttesen számos betegség forrásává váltak, aminek következtében növekvő tendenciát mutatnak a foglalkozási ártalmaktól szerzett károsodások. A nagykovácsműhelyben és a csavargyárban sem jobb a helyzet. A pöröly, a kalapács ütései nyomán keletkezett zaj túllépi az engedélyezett és elviselhető szintet, az olajedzö párája a levegő szennyezettségét növeli, telíti, fulladást, légúti megbetegedéseket okoz. A csavargyárban a zaj mellett még gondjuk a dolgozóknak a munka monotonitása is, ami egy idő után lankaszt- ja a figyelmet, lassítja a reflexeket, csökkenti a védekezési készséget... és ilyenkor jön a baleset. Megérthető tehát, hogy a vállalat vezetői és a munkavédelmi szakemberek egy ■ ségre jutottak, közösen látták és megfogalmazták a vészjelzésnek is felfogható állásfoglalásukat, miszerint: „az elavult, egészségre ártalmas munkahelyek közül a nagykovácsmű és nemes- acél-kovácsmű, az acél- és vasöntöde, a durvahengermű gerendasora és a melegcsavargyártó üzem további fennmaradása érdekében sürgősen dönteni szükséges”. Olyan méretű fejlesztési költségek szükségesek ezekhez, melyek előteremtésére egyedül képtelen az LKM. Ám, ha a jelenlegi állapotokon nem változtatnak, akkor nemcsak a munkások száma csökken tovább, nemcsak a baleseti források megszüntetése lesz egyre nehezebb, hanem háttér nélkül marad a magyar gépipar. Szendrei Lőrinc Az utóbbi hetekben lehullott csapadék hatása egyelőre még nem mutatkozik meg a bükki karsztforrások hozamának alakulásában. Az ugyanis egy hosszabb folyamat, amíg a hegyekben hullott eső forrásvízként megjelenik valahol. A kiszáradt föld alatti üregek, járatok csak nehezen telítődnek és a hozamok emelkedése igen mérsékelten jelentkezik majd. Ahhoz pedig újra, meg újra nagyobb mennyiségű csapadékutánpótlásra lenne szükség, hogy a források „áradása” megkezdődjön. Erre pedig egyelőre azért, sem számíthatunk, mert a decemberi csapadék többnyire szilárd halmazállapotban érkezik, ami egyúttal azt jelenti, hogy legfeljebb tartalékként számíthatunk rá. A meteorológusok a hét végére enyhébb időt, havazást, illetve olvadást ígérnek, és ez az olvadás olyan mérvű is lehet, amitől már megcsordulnának a lanyha források. De miért is emlegetjük mindig elsőként a karsztvizeket Miskolc vízellátása kapcsán, amikor az utóbbi évek, évtizedek fejlesztései nyomán nagyhozamú vízművek, víznyerőhelyek épültek a megyeszékhely biztonságos ellátása érdekében? Miért ilyen fontos akkor nekünk, hogy mit várhatunk a hegyek felől, ha a Sajó, a Hennád környékéről több tízezer köbméter vízhez juthatunk naponta? Az imént emlegetett fejgyen, hiszen a források is csak úgy adnak bőségesen, ha karbantartásukról, a fáradságos és nem veszélytelen búvármunkálatokról nem feledkeznek meg a szakemberek. A forrásvíz, amelyik magától értetődően elsősorban Víztartalék leszlések valóban csak a megyeszékhely vízellátásának biztonsági csapjai, hiszen az egyre növekvő igények kielégítéséhez további fejlesztésekre lesz szükség, távlatokban pedig még a Tisza vizének Miskolcig vezetése (kezelése, tisztítása) is felvetődik. Most a megyeszékhely ivóvízigényeinek 40 százalékát fedezik a bükki karsztforrások és ez a több, mint százezer köbméteres fogyasztás mellett meghatározó mennyiség. Ráadásul ez az olcsóbb víz, hiszen egy része gravitációs úton jut el a fogyasztóig, nem terhelik az árát különböző gépi berendezések működtetési költségei. Persze ez sincs ina nyugati városrészé, jobb minőségű a keleti irányból érkező vasas-mangános vizeknél. Már csak azért sem közömbös, mennyire számíthatunk rá. Minél több érkezik a hegyekből, annál jobban keletre tolódik az a határ, ahová a jobb minőségű víz eljut. (A vas- és mangántalanító jövőre tervezett átadásával kedvezőbb lesz ez az arány a mostanitól.) Az utóbbi hetekben lehullott csapadéknak köszönhetően az elkövetkező hónaVállalati jövedelemszabályozás Hogyan támogatjuk a szelektív fejlesztést? A Minisztertanács október végén fogadta el a jövő évi vállalati jövedelem- és keresetszabályozást. A határozat érthetően nagy érdeklődést keltett, hiszen a vállalati vezetők ennek alapján számíthatják ki, hogyan is gazdálkodhatnak az 1986-os esztendőben. A szabályozómódosítás olyan helyzetben ment végbe, amikor a gazdálkodás eredményei elmaradtak a várakozástól. A konvertibilis elszámolású export a tervezettnél rosszabbul alakult, az ipartól is többet várt a vezetés, és bizony, rosszabbodott a költségvetés pozíciója is. Mindez érthetően rányomja a bélyegét a mostani módosításokra, amelyeknek egyetlen részletével foglalkozunk: miként segíti elő a fejlesztést? Természetesen, a pókban már nem csökken a bükki források hozama, így a téli vízellátás megnyugtatónak ígérkezik, előrelátna- tóan nem lesz szükség korlátozásokra. Tavasszal, az olvadás után pedig még kevésbé, hiszen a viztartalék ott van a hóban. Olvadás Után a megyeszékhely vízigényének csaknem a felét fedezik a karsztok. A várható bőség heteiben az eddiginél is több víz kerül majd a tárolómedencékbe, amelyek a fogyasztás ingadozását egyenlítik ki. Most épül ugyanis a Göröghegyen az újabb, ötezer köbméteres medence, hogy a nyugati irányból érkező vizet a csúcs- fogyasztás óráira tartalékolja. A feltöltődési, leürulési különbségek az ott levő tárolóknál a legnagyobbak. A reggelre színültig teli medencék a nappali, főként a késő délutáni órákban csaknem teljesen kiürülnek. A tartalék ily módon csak akkor számít igazán tartaléknak, ha azt tárolni is tudjuk, minél nagyobb mennyiségben, akkor és ott, ahol arra a leginkább szükség van. N. .1. 70-es évek nagy beruházási hullámainak visszatérésére nem lehet számítani, hiszen ennek nincsenek meg a feltételei. Viszont a gazdasági fejlődés meggyorsítása megköveteli, hogy bizonyos területek az átlagosnál jobban fejlődhessenek. Éppen ezért az exportfejlesztő beruházások, valamint a kiemelt központi fejlesztési programok zöld utat kapnak a jövőben, utánuk csak 8 százalékos felhalmozási adót kell majd fizetni. Miután idén a beruházásokat 18 százalékos adó terhelte, ez mindenképpen jelentős kedvezménynek számít. S a tervek szerint 1986 második felétől a vállalati beruházások ösztönzése érdekében a felhalmozási adó 3 százalékkal, vagyis 15 százalékra mérséklődik. Persze, mondhatnánk, kevés lesz az immáron elengedhetetlenül szükséges fejlesztések beindításához ez a kedvezmény, különösen, ha emellett más csatornákon nő az elvonás. Mint például a nyereségadónál, ahol 35-ről 40-re emelkedik az adó. A szelektív fejlesztést — csak erre ad lehetőséget a gazdaság jelenlegi helyzete — a már meglévő tőke gyorsabb áramlása is segítheti. E koncepcióba illik bele, hogy jövőre nem kell felhalmozási adót fizetni a használt állóeszközök vásárlása után, és ha valaki bérbeadásra szánt gépet vásárol, akkor csak 8 százalék felhalmozási adót fizet. E néhány és nem teljes körű módosítás felvázolásából is — valószínűleg — világosan körvonalazódik, hogy a szabályozás mozgásterét erőteljesen behatárolja a gazdaság állapota, a külső és a belső piac helyzete. Mindenképpen szükség lenne — mondják a vállalatok és az irányítás szakemberei — például arra, hogy végre csökkenjen a jövedelem központosítása a vállalati szférában. Ehhez azonban először az elvonásokat kellene mérsékelni, mert ennek fenntartása követeli meg az erőteljes elvonást. Bár az elvekét már régen megfogalmazta a kormányzat, még mindig rendkívül lassú az előrehaladás — nem sikerült a támogatásokat leépíteni. S a költségvetés rosszabbodó pozíciója is az elvonás növelésére kényszeríti az irányítást. Vagyis a vállalatoknak jövőre sem lesz könnyebb a helyzetük. A hatékonyság növelésével, megfontolt foglalkoztatáspolitikával maradhatnak versenyben a hazai és külföldi piacokon egyaránt. A szabályozás csak a nép- gazdaságilag is kiemelt célok megvalósításához ad kedvezményeket. Valószínűleg a szelektív fejlesztés sokáig meghatározza majd a gazdaság helyzetét, csak a leghatékonyabban termelő, exportjukat növelni képes vállalatok előtt nyílik meg a dinamikus fejlődéshez az út hosszabb távon is. E fejlesztéspolitika csak akkor váltja be a hozzáfűzött reményeket, ha a struktúraátalakulás is meggyorsul, és a versenyben végleg lemaradó, a korszerűtlen termékeket alacsony hatékonysággal gyártó cégek kiszorulnak a piacról, és az így felszabaduló tőkét, munkaerőt más fejlődő ágazatban hasznosítják. Ennek elérésének egyik eszköze a szabályozás, amely a kijelölt út mellé állítja a korlátokat: ha ezt rossz helyre teszi, akadályozza a fejlődést. A körülmények változása — az alapelvek stabilitása mellett — időről időre szükségessé teszi a módosításokat. Az már a gazdaság eredményeitől függ, hogy szélesedik-e vagy kes- kenvedik-e az út. L. M. Alkotó kezek
