Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 15 sport Totónyeremények A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság közlése szerint az 51. heti totónyeremények, az illeték levonása után a következők. 13-]-1 találalos szelvény 20 darab akadt, nyereményük egyenként 240 481 forint. 13 találatot 13 fogadó ért el, a szelvények értéke egyenként 155 149 fo­rint. 12 találatos szelvény 1041 darab, nyereményük egyenként 3279 forint. 11 ta­lálatos szelvény 11 4G1 da­rab, ezek értéke egyenként 298 forint. 10 találatot 75 462 darab szelvényen értek el, ezekre egyenként 68 forintot fizetnek. A közölt adatok nem véglegesek. Tol az ót kezdeti szakaszán Ügy gondolom, nem panaszkodhatnak a magyar labdarúgó-válogatott tagjai az 1985-ös esztendőre. Az „erőltetett mene­telés” január végén Hamburgban kezdő­dött egy jótékony célú mérkőzéssel, amelyet a mieink a futballvilág nem kis meglepetésére 1-0-ra nyertek meg. Ápri­lisban a Népstadionban Ciprus volt az el­lenfél, s a mieink 2-0-ás győzelmet arat­tak. Aztán következett a legemlékezete­sebb siker: Becsben, Ausztria legjobbjai ellen VB-selejtezőn pompás 3-0-ás diadal. Ez már a jövő évi mexikói világbajnoki részvételt jelentette, talán ezért is maradt el a sokak által remélt fiesta májusban hazai környezetben. Igen, a Hollandia el­leni 0-1-ről van szó, amely azért kicsikét megkeserítette a sportág barátainak a szájízét. Szerencsére az októberi „leveze­tő” megint sikeres volt. idegenben Wales ellen nyertek legjobbjaink 3-0-ra. S leg­utóbb pedig a Mundial színhelyén két VB-döntős csapatot győztek le (Dél-Kore- áról és Algériáról van szó), majd a finálé­ban idei második vereségét szenvedte el Mexikó ellen a Mezey-legénység. Hat győzelem és két vereség a mérleg, amely önmagáért beszél. Könnyen kiszá­mítható, hogy 75 százalékos teljesítményt produkált válogatottunk. Túl az adatokon, a számszerű eredményeken, érdemes azon meditálni, mitől lett ütőképes együt­tesünk? Mert azt vitatni aligha lehet, hogy újra rendelkezünk egy csapattal. Eszembe jut egy Mezey György szövet­ségi kapitánnyal folytatott beszélgetés. A rokonszenves szakvezető nem tartozik a kitárulkozó típusú emberek közé. Mégis, azon a március végi napon valamicskét lazított a mesterségesen (vagy tudato­san?) maga köré vont jótékony felhőn. Azt kezdte magyarázni, hogy neki olyan emberekre volt szüksége, akik fenntartás nélkül hajlandók követni. Nem okoz szá­mukra gondot, ha le kell mondaniuk idő­leges örömökről, s minden áldozatra haj­landóak a kitűzött cél elérése érdekében. Aligha volt irigylésre méltó helyzetben Mezey, amikor elvállalta tisztét. Ismerve az élvonal erőviszonyait, a magyar labda­rúgók hozzáállását, kemény fába vágta a fejszéjét. Sajnos, a mieinkre is igaz az a megállapítás, amelyet Franz Beckenbauer jegyzett meg. Azt kifogásolta a nyugatné­met új hullámnál, hogy beérik az első, kezdeti sikerekkel. Nem törekednek több­re, azt hiszik, hogy ha megvették első Mercedesüket, már megtelték a magukét, s elég volt a nagy hajtásból. .. Igen. va­lahol itt kell keresni azt a mozgatórugói, amely a korábbi világnagyságokat jelle­mezte. Ök valamennyien pontosan tudták, hogy ha egyszer megelégedett emberekké válnak, akkor alighanem le is húzhatják a redőnyt, befellegzik a fényes karrier­nek. Nos, mára nagyot változott a világ, s benne a mi viszonyaink is. Éppen ezért jár megkülönböztetett tisztelet Mezeynek, akinek volt ereje és bátorsága lemondani azokról a neves sztárokról, akik az utóbbi években sajnálatosan keveset teljesítettek. Felfrissítette a válogatottat, új arcok ke­rültek reflektorfénybe. Legfontosabb szem­pontjai között szerepelt: fizikálisán maxi­málisan terhelhetőek legyenek a kiválasz­tottak. Akadt még jó néhány alapelv, de a lényeg: mire megkezdődtek a világbaj­noki selejtezők, olyan gárda alakult ki, amely sehol sem lépett remegő lábakkal pályára. Akik a sorozaton magukra húz­ták a meggypiros színű mezt, pontosan tisztában voltak erejükkel, képességeikkel. Érezték, hogy az együtt töltött napok, he­tek igazi közösséggé kovácsolták a társa­ságot, olyanná, amelyikben nem azt lesi az egyik, mit rontott el a másik, hanem rohan és megpróbál segíteni, kijavítani a társ hibáját. Az egymásért való küzdenitudás talán az egyik legnagyobb erénye a jelenlegi magyar válogatottnak. Persze, jól tudom, döcögött az a bizonyos gépezet éppen ele­get, s talán az osztrákok elleni 90 percet leszámítva egyik találkozón sem villogott együttesünk. Bizony, akadtak mérkőzé­sek, amikor jó ideig küszködtek a fiúk, s hiába láttuk arcukon az elszántságot, csak nem akart mozgásba lendülni a gé­pezet. Az esetek többségében azonban a mieink kerültek ki győztesen a párharc­ból. Szerencsére, teszem hozzá azonnal, mert nálunk is igaz, hogy csak a győzel­meket nem szükséges magyarázni. Elgon­dolni is rossz, mi történt volna, ha egy­két összecsapás balul sül el. Valószínűleg azonnal kidugta volna fejét a homokból az ellentábor, hogy hallassa hangját... Mezey jól látja, hogy a fáradságos munkával kialakított nemzeti tizenegy még aligha tarthat igényt a „világverő” titulusra. De hogy az út kezdeti, talán legnehezebb szakaszán- túljutottunk, két­ségbevonhatatlan tény. Rokonszenves szá­momra, amit a szövetségi kapitány a kö­zelmúltban mondott a sportsajtó képvise­lőivel folytatott kötetlen beszélgetés so­rán. Azt hangoztatta: nem kell ezeket a játékosokat isteníteni, mert nem biztos abban, hogy valamennyien képesek meg­felelően elviselni a sikert. Végtére is, ed­dig még csak ugyanazt az eredményt mu­lathatják fel, mint elődeik. A négy évvel ezelőtti csapat is kiharcolta a világbaj­noki szereplés jogát, aztán a Mundialon elbukott az igazi nagy eredmény kapujá­ban. Mezeyék nem szeretnének ebbe a hi­bába esni. Felvetődhet a kérdés, mi arra a garancia, hogy tovább jutnak, mint a spanyolországiak? Nos, csalhatatlan vá­laszt képtelenség megfogalmazni, de úgy vélem, a mostani együttes még nem ért fel a képzeletbeli csúcsra. A játékosok zö­me abban a korban van, hogy most kell produkálniuk, s egy esetleges külföldi szerződés megkötésénél sem mindegy, ho­gyan állnak helyt a világbajnokságon. De túl ezen, a jelenlegieknek érzékelhető ter­veik, céljaik vannak, ők is úgy érzik, szép a megtett út, de jövőre lehet igazán na­gyot alkotni! Ez a gondolkodás, az ilyen felfogás bizonyulhat a majdani siker zálo­gának. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy glóriát vonjunk a labdarúgók feje köré. Sőt, kifejezetten zavar az a nagy felhaj­tás, csinnadratta, amit mostanság csapnak egyesek a válogatott körül. Mesterségesen szítják a hangulatot, fokozzák a várako­zást, noha jól tudom, ezt cseppet sem kedveli a szövetségi kapitány. Ö kizáró­lag az elvégzett munkában bízik. Jól pél­dázza ezt az a néhány mondata, amelyet a Mexikóból történt hazaérkezéskor em­lített: — Megmaradt a csapat jó szelleme, lel­kesedése és gyözniakarása, ugyanakkor tovább bővült a válogatható játékosok köre. Célunk egyértelműen az, hogy jól szerepeljünk a VB döntőjében. Kérdezték már, milyen helyezésre számítok. Nem tudok és nem is akarok tippelni. Csopor­tunkon belül óriási harc lesz, a gárda feltétlenül képes a továbbjutásra. A leg­jobb tizenhat között már kieséses rend­szerben folyik a küzdelem, amelyre csak találgatni lehel. A lényeg, hogy az eddigi utat továbbjárva felkészülünk, s ami meg­tehető a siker érdekében, azt megtesszük. Hogy ez mire lesz elegendő, az már az el­lenfeleinken is múlik. Korrekt, lényegre törő megfogalmazás. Akár hitvallásnak is felfogható. Kétségkívül igaz, hogy a válogatott az idei teljesítménye alapján egyre több fo­cibarátnak lopta be magát a szívébe. Tet­szik az embereknek az a közvetlenség, az az egyszerűség, ugyanakkor minden apró részletre kiterjedő figyelmesség, ami vele­járója nemzeti tizenegyünk munkálkodá­sának. Ebben a gárdában valamennyi sportoló hajlandó az alázatos szolgálatra, annak a bizonyos zongorának a cipelésé- re, s nem riadnak meg az előttük álló fel­adatoktól. Olyan nézőpontból közelítik meg a soron következő mérkőzést, hogyan miképpen lehet úrrá lenni a nehézségeken? Persze, mindez nem jelenti azt, hogy jövőre esetleg világbajnoki érmet szerez a társaság. De az biztos, hogy mindent elkövet majd a tisztes helytállás érdeké­ben. S ez, túl immár az út kezdeti sza­kaszán, cseppet sem tűnik kevésnek. Doros László Szakemberek a háromszoros világbajnokról Szavaztak a sportújság- írók ... 1985-ben nyújtott tel­jesítménye alapján Szanyi Andor, az Olefin SC három-1 szoros felnőtt világbajnok súlyemelője a második hely­re került. Ezúttal — talán rendha­gyó módon — nem a kitűnő sportolót kértük arra, hogy valljon önmagáról, idézze vissza az esztendő számára legemlékezetesebb pillanatait. A súlyemelés területén évti­zedek óta tevékenykedő szak­embereket szólaltattunk meg, akik készséggel rajzolták meg Szanyi portréját. ZÖLDI MIHÁLY, az Olefin SC edzője: — Több mint hét esztendeje kísérem figyelem­mel Andor pályafutását, bi­zony szalad az idő, ’78 októ­berében került hozzánk. Szor­galmasan dolgozott, az edzé­sekről sohasem hiányzott. Ti- szatarjánból járt be, a 106-os Szakmunkásképző Intézetben tanult, délutánonként gyako­rolt, rendszeresen esténként ért haza. Már akkoriban lát­ni lehetett, hogy rendkívüli adottságokkal rendelkezik. Nem volt könnyű a nyelvén beszélni, mert az érzékeny alkatúnk táborába tartozott és tartozik talán most is. Ha jól emlékszem, 1979-ben, az­az egy esztendővel azután, hogy a súlyemelésre adta a „fejét”, már korcsoportja leg­jobbjai közé tartozott. Pedig testalkata még messze járt az ideálistól, de fanatizmusa, akaratereje kiemelte társai­nak „szürkeségéből”. A ser­dülők mezőnyében már soro­zatban szállította az országos csúcsokat, melyek közül egy még napjainkban is él. 1981- ben eljutott Kubába, az Ifjú­sági Barátság Versenyre. A 75 kilósok vetélkedésében összetettben a negyedik lett — az volt az első névjegye a nemzetközi porondon. To­vább nem is folytatom, mert „tettei” mindenki előtt is­mertek: kétszeres ifjúsági, háromszoros felnőtt világbaj­nok, EB-győztes és helyezett, többszörös magyar bajnok és csúcstartó. Mint edzője, ter­mészetesen atyai módon ke­zelem. Hatalmas teljesít­ményt követelek tőle, mert tudom, hogy mire képes. Ha a munkáról van szó, nem is­merek pardont, de ha kell — behunyom a szemem. Dönté­seimet elfogadja, majdnem azt mondtam, hogy egysze­rűen rám bízza magát. Akár­hol jár a világban, sohasem felejti el jókívánságait pos­tára adni és kisebb-nagyobb ajándékkal is rendszeresen kedveskedik. Nem akarok nagy szavakat használni, mégis ki kell mondanom: egymás révén jutottunk el a világhírnévig, és büszkeség­gel tölt el, hogy Andor ugyanolyan természetes, egy­szerű és közvetlen, mint a vastárcsákkal való ismerke­dése idején. Véletlenül sem akarom lebecsülni az öttusát, nagyra tartom Mizsér Attila ausztráliai VB-aranyát, csa­lódottságomat azonban kép­telen vagyok leplezni: tanít­ványom megérdemelte volna, hogy kategóriája legjobbja legyen! Három világbajnoki aranyérem ... Produkált már ehhez hasonlót valaki? ORVOS ANDRÁS, a ma­gyar válogatott nyugállo­mányba készülő szövetségi kapitánya: — Szanyihoz ha­sonló alkatú versenyzővel alig találkoztam hosszú tény­kedésem alatt. Egyszerűen nincs hiányossága, szakítás­ban és lökésben is tökéletes gyakorlatokra képes. A mun­kához való affinitása kiváló, terhelhetősége szinte végte­len. Testalkata a súlyemelés­re termett, szervezete jól al­kalmazkodik a megváltozott körülményekhez, gyorsan re­generálódik. Ezek nélkül el­képzelhetetlen egy világklasz- szis> mert nem kétséges: An­dor az! Most, mint a váloga­tottnak búcsút intő mester, azt is megjegyezhetem, hogy versenyzői tulajdonságaiért csodálom. Nem foglalkozik az ellenfelekkel, nem taktikázik, csak magára koncentrál. Amit edzői „bemondanak”, rábó­lint és felemeli. Nyerő típus, aki a fontos viadalokon hoz­za magát, nem fél senkitől, még saját árnyékát is képes átlépni. Óriási értéke a ma­gyar súlyemelésnek, és ne fe­lejtsük: fiatal, fejlődőképes! AMBRUS LÁSZLÓ, az if­júsági válogatott edzője, a szövetségi kapitány segítője, leendő utódja: — Rendkívül jó Andorral dolgozni. Célra­törő, maradéktalanul végre­hajtja a kapott utasításokat, a súlyzóval szemben konok, nem hagyja, hogy legyőzze. Olyan szériát produkált az elmúlt két-három esztendő­ben, hogy lenyűgözte a vilá­got. Értelmes, szeret olvasni, közvetlen, és roppant sze­rény. A vállaira telepedett világhírnév talán a legkomo­lyabb ellenfele, ezért nagyon fogunk rá vigyázni, nem en­gedjük, hogy letérjen a 'he­lyes útról. Egyébként rájött, hogy mindenki figyeli, így magánéletére is jobban vi­gyáz, mint eddig.' NAGY BERTALAN, az Ole­fin SC elnökhelyettese, szak­mai vezetője: —• A hatvan­nyolcszoros korosztályos csúcstartóból lett világbajnok egyesületünk és szakosztá­lyunk „gyémántja”. Edzőjé­vel, Zöldi Imrével egymásra találtak, s ennek eredménye­képpen káprázatba ejtették a sportág híveit. Egy szemé­lyes történet is eszembe ju­tott Szánjával kapcsolatban. Az egyik Euröpa-bajnoksá- gon edzőjével együtt én is jelen voltam. Szakításban harmadik lett, a nézőtérről pedig úgj' láttuk, hogy vala­milyen problémája van. A két fogásnem közötti szünet­ben bementünk hozzá. Üdvö­zöltük, biztattuk. Nem hiába, mert lökésben diadalmasko­dott. Ügj’ vettem észre: sok­kal magabiztosabb, ha érzi a törődést, tudja, hogy ott áll­nak mögötte azok, akik segí­tik. JUHÁSZ ISTVÁN, a DVTK súlyemelő szakosztályának edzője: — Szanyiban páro­sul a fizikai-testi alkalmas­ság és a kiváló versenyzői tulajdonság. Olyan, mint egy pontos óra, azt produkálja, amit tud. Rendkívüli egyéni­ség, aki kor- és súlycsopor­tot váltva is a legjobbak kö­zött tudott maradni. A kör­nyezete példásan formálta, az idő múlásával levetkőzte hi­báit. Üjabb csodálatos ered­ményeket várok tőle! A szakemberek véleményé­hez nincs mit hozzátenni. Szavaik ékesen bizonyítják: Szanyi Andor a honi súly­emelés páratlan egyénisége! Kolodzey Tamás Az év legjobbjai Fórián Éva, Mizsér Attila és a labdarúgó-válogatott A magyar sportújságírók 1958-tól megválasztják az év legjobb sportolóit. Az idén már a 28. szavazásra került sor. A női versenyben a sportlövő Fórián Éva szinte vetélytárs nélkül nyert, ne­héz volt viszont a választás a férfiaknál, ahol világ- és Európa-bajnokok voltak je­löltek az első helyre. 1985. legjobb női sporto­lója, Fórián Éva, a tavalyi szavazáson harmadik lett, most személyében második alkalommal végzett sportlö­vő az élen. A férfiaknál is új győztest avatnak Mizsér Attila személyében. Ő a ne­gyedik öttusázóként lett az év legjobbja. Előtte éppen másfél évtizede választottak a büszke címre a nehéz sportágból. A csapatoknál 21 évvel ezelőtt nyert a lab­darúgó-válogatott, azaz az 1964-ben, Tokióban győztes olimpiai együttes. A sport- újságírók eddig 11 csapatot jelöltek. A labdarúgó-váloga­tott Fóriánhoz hasonlóan ta- valyi harmadik helyéről ug­rott az idén az élre. Az idén első ízben került sor az Év edzője választásra. Az első­séget Mezey György labda­rúgó szövetségi kapitány ér­demelte ki. A sportújságíró-szavazás alapján 1985. legjobb magyar sportolói. Nők: 1. Fórián Éva sportlövő, 2. Rakusz Éva és Kőbán Rita kajakozok, 3. Siska Xénia atléta. FÉRFIAK: 1. Mizsér At­tila öttusázó, 2. Szanyi Andor súlyemelő, 3. Nébald György kardvfvó. CSAPAT: 1. Labdarúgó­válogatott, 2. öttusa-váloga­tott, 3. Férfi kajaknégyes. AZ ÉV EDZŐJE: 1. Mezey György labdarúgó szövetségi kapitány, 2. Mizsér Jenő öt­tusa, 3. Garafrni József lab­darúgás. Eddig a szavazásokon 84 első hely talált gazdára. A sportágak közül a vívás ve­zet 15 győzelemmel, de szo­rosan ott van a második he­lyen az öttusa 14 elsőséggel. A harmadik az atlétika 10 győzelemmel. S egy-egy rövid nyilatko­zat az első helyezettektől. Fórián Éva: — Nem ért vá­ratlanul, hogy én nyertem el az Év sportolója címet. Fi­gyelemmel követtem mások eredményeit, s ezek alapján' gondoltam, hogy a Caracas- ban győztes Balogh Pálma után, másodikként a sportlö­vők közül győzhetek. Mizsér Attila: — Az iga­zat megvallva, nem is mer­tem arra gondolni, hogy egy­szer majd a nagy elődök nyomdokaiba léphetek. Mezey György: — A siker közös munkálkodás eredmé­nye, valamennyiünk erőfe­szítése tette lehetővé.

Next

/
Thumbnails
Contents