Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-12 / 265. szám

1985. november 12., kedd

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Ellátás és vendéglátás

A pult belső oldalán

Soha annyi kritika, elmarasztalás nem érte még a kereskedelmet és a vendéglátást, mint napjainkban. Az ellátás és a vendéglátás a közérdeklődés középpontjába, nemegyszer éles támadások kereszttüzébe került. Nem csoda, hiszen gazdaságunk gyenge pontjait elsősorban a boltokban, üzletekben tapinthatja ki a vásárló, a lakosság. A tüzelőhiány miatt például nem az igényeket elmérő illetékesekre, vagy a bányászokra dühöng a hoppon maradt vásárló, hanem a szemében tehetetlennek bizonyuló tü- zépest tartja a bűnbaknak. Az pedig csak olaj a tűzre, ha az érintett kereskedelmi dolgozók a maguk hasznára fordítják a hiány- helyzet nyújtotta lehetőségeket, s megkívánják, esetenként kikényszerítik a borravalót, a csúszópénzt. Pénztárcánk soványodásával

mind érzékenyebbek lettünk a felszolgált ételek és italok minőségére és mennyiségére, egyre nehezebben tűrjük el, ha a vendéglőben, presszóban, kocsmában megkárosítanak bennünket.

E kérdések, gondok, problémák természetszerűen szóba kerültek a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete november eleji tanácskozásán. A megyei küldöttértekezleten — a tanácskozás jellegéből fakadóan — a megszokottól alapvetően eltérő szempontból került reflektorfény a kereskedelem és a vendéglátás mai helyzetére. A pult másik, a belső oldalán lévők számoltak be nehézségeikről, s beszéltek a munkájukat gátló jelenségekről, tennivalóikról.

Mint a mostanában zajló szakszervezeti választások mindegyikén, a KPVDSZ küldöttértekezletén is a legtöbb szó a jövedelmekkel és a bérezéssel kapcsolatban hangzott el. A pult belső oldalán dolgozók elmondták, mi több, nem egy felszólaló erőteljesen hangsúlyozta: a szakma dolgozói kifejezetten elégedetlenek fizetésükkel. A szakszervezet , megyénkben megközelítően 31 ezer tagot számlál. Közülük majdnem ezren 2200, kétezerháromszá- zan 2700, három és félezren pedig 3200 forint alatt keresnek. Egyharmaduk havi jövedelme tehát 3000 forint körül mozog. Ez az összeg mai viszonyaink között nagyon alacsonynak számít. Nem véletlen tehát, hogy a megyei tanácskozást megelőző választói értekezleteken szinte minden alkalommal erőteljesen szorgalmazták a bérek felülvizsgálatát, s kérték növelését. Persze, ha az alacsony keresetekről keseregnek, senki se gondoljon egy-egy nagyobb forgalmú élelmiszerbolt, vagy szerződéses vendéglátóhely vezetőire, dolgozóira. A vékonyabb boríték elsősorban a kisegítőknek, a szakképzetleneknek és a kistelepüléseken dolgozóknak jut. Az aprófalvak lakói tehát ebből a szempontból is hátrányos helyzetbe kerültek ...

Az alacsony jövedelmek és a szigorúan behatárolt nyitvatartási idők nem teszik vonzóvá sem a kereskedelmi, sem a vendéglátóipari szakmákat. Az általános iskolák leggyengébb tanulóit lehet csak beiskolázni szakmunkástanuló intézeteikbe. A felvett diákok egy része nehezen olvas és csapnivalóan számol. Az már más kérdés — hangzott el a küldöttértekezleten —, hogy mire befejezik a középiskolát, megtanulnak összeadni és

szorozni, de úgy, hogy többnyi! e a vásárló, vagy a vendég kárára tévednek.

Gyógyír: a szerződés?

Csekély kivételtől eltekintve tehát nem a „hivatástudat", hanem a véletlen, vagy a kényszerűség vezérli erre a pályára a fiatalokat — ennek összes következményével együtt. A kereskedelem és a vendéglátás nem dicsekedhet azzal sem, hogy kedvező munkakörülményeket biztosítana dolgozóinak. Ellhető, hogy miért korszerűtlenek, kényelmetlenek a miskolci belváros elöregedett, szűk üzletei. Az viszont már kevésbé, hogy az újonnan épített boltokban sem alakítanak ki megfelelő nagyságú raktárakat, s miért olyan fülledtek, levegőtlenek a miskolci, Korvin Ottó utcai, az avasi üzletek, az ózdi „Gyújtó” úi boltjai, miért kapkod eladó és vásárló levegő után a közelmúltban átadott mezőkövesdi Matyótáj Áruházban.

Három évvel ezelőtt sokan úgy vélték, hogy a szerződéses üzemelési forma „megváltja” a vendéglátást. Nos, kedvező és kedvezőtlen tapasztalatokat magunk is szerezhettünk e kérdést illetően. (Miskolcon például már több mint száz borozó, presszó, talponálló dolgozik szerződéses formában, vagy van magánkézben. Szkeptikus vélekedések szerint másik száz vezetője és tulajdonosa is jól megélne még az a 1 le oh ol f orga 1 mazás jövedelméből . ..) A szerződéses, majd később a jövedelemérdekeltségű forma a szakszervezetnek viszont inkább gondot okoz, semmint örömle adna okot. E boltok, üzletek dolgozói, a vendéglátó- helyek alkalmazottai ugyanis már-már az egészségükre káros mértékben terhelik meg önmagukat. A napi nyolc óránál jóval többet dolgoznak, szinte nem ismerik a pihenőnapot. A szocialista verseny mozgalomban, a tömegszervezeti, társadalmi munkában csak nagyon ritkán, elvétve hajlandók részt venni. A szakképzett, jó munkaerő mégis a szerződéses üzletekben kíván, vagy szeretne munkát vállalni. Á Miskolci Vendéglátóipari Vállalatnál például az elmúlt esztendőben 8 százalékkal csökkent a fizikai dolgozók száma. Hiába, a pénz nagy úr . . .

Figyelmeztető jelek

Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak az árnyoldalakról számolnánk be. Az állami kereskedelemben viszonylag még élj, de máris bevált formának tekinthető az úgynevezett jövedelemérdekeltségű rendszer. A Borsodi Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat küldötte elmondta, hogy náluk 1983- ban vezették be kísérleti jelleggel a jövedelemérdekeltségű elszámolási módszert. Az ott dolgozók állagkeresete (nem alapbére!) azóta negyven százalékkal emelkedett, s a legkisebb, egy-két fős boltokban megszűnt a szakképzetlenek alkalmazása.

Beszédes, figyelmeztető jelek árulkodnak azonban róla, hogy mielőbb változtatni kell a kereskedelem különböző szabályozóin. A jelenlegi árrés, haszonkulcs több esetben már nem fedezi a bolt költségeit. Ráfizetni pedig senki sem akar, sőt mindenki a tisztes nyereség megszerzésére törekedik, ami természetesen méltányolandó szándék. De csak akkor, ha ez a törekvés nem a vásárlók megkárosítására irányul.

Udvardy József

A magasbon

Fojtán L. felvétele

Őszi veszélyek a közutakon

Az ősz, a tél a közlekedésben nem csupán új évszakot, de új veszélyeket is jelent. Alaposan megváltoznak a közlekedési körülmények, amelyek próbára teszik a járművezetőket és a gyalogosokat egyaránt. A megszokottól eltérő út-, látási és időjárási viszonyokhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladat. Különösen igy van ez, ha ezek a viszonyok hirtelen változnak. A készség hiányát jól szemléltetik az ilyenkor bekövetkező tömeges, vagy sorozatos közúti balesetek, halottakkal, sérültekkel és tetemes anyagi károkkal.

Mindezek a veszteségek bizonyos mértékben mérsékelhetők, amennyiben a közlekedők felkészülnek és kellően alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. A gépjármű-tulajdonosok és -vezetők felelőssége meghatározó e tekintetben, de a gyalogosok és utasok is sokat tehetnek a biztonság érdekében alapos helyzetfelismerő, körültekintő magatartásukkal. A gépjárművek biztonsági berendezéseinek átvizsgálása, a szükséges javítások, beállítások elvégzése elodázhatatlan teendő. A fékek, a gumiabroncsok és a világítás állapota a biztonság egyik legfontosabb ösz- szetevője. Gondoljuk csak el, hogy síkos úttesten mi történik azzal a gépjárművel, amelyiknél a kerekek fékerőhatása eltérő. Hasonlót „eredményezhet” a lekopott gumiabroncs is. A tompított fényszórónál gyakori hiba az elállítódás, vagy az izzó elfordulása. Emiatt az nem világítja meg kellően az úttestet, illetve zavarja — vakítja — a szembe jövő járművek vezetőit.

A veszélyek közül feltétlenül meg kell említeni az úttestre történő sárfelhordást, a szakaszos jegesedést és a ködöt, mint alattomos veszélyforrást. A síkos, nedves, havas, jeges úttesten való közlekedés, az alkalmazott vezetéstechnika bizonyos gyakorlatot igényel. Ennek megszerzéséig a sebesség megválasztása, a követési távolság, az előzések végrehajtása különösen ködben és rossz látási viszonyok esetén rendkívüli nagy odafigyelést és óvatosságot igényel. Az óvatosság, körültekintés persze a sokéves gyakorlat után sem árt. A gyalogosokat saját és közlekedő társaik érdekében kérjük a figyelmes és körültekintő közlekedésre. Mielőtt a síkos úttestre lépnek, alaposan mérjék fel a közeledő jármű távolságát, sebességét, számítsanak arra, hogy a nyári viszonyokhoz képest a járművekkel nehezebb a lassítás, a megállás. Korlátozott látási viszonyok esetén és éjjel gyalogjárda híján az úttest szélén közlekedjenek a járműforgalommal szemben.

Még nem késő. Aki eddig nem tette volna meg, végeztesse el járművén a szükséges karbantartást, javításokat, ugyanakkor arra is kérjük a közlekedőket, hogy az őszi-téli évszakokban fokozottabb figyelemmel, óvatossággal vegyenek részt a forgalomban, alkalmazkodva a mindenkori látási, időjárási és útviszonyokhoz, mert csak így érhetjük el, hogy kevesebb legyen a közúti tragédia útjainkon, ami mindannyiunk érdeke.

Pónns Ferenc

rendőr őrnagy, a megyei közlekedési alosztály vezetője

Amikor az örömbe sok öröm vegyül...

Új lakások „boldog” tulajdonosait látogattuk meg Miskolcon, a Komlóstetőn. Bár a tapasztaltakból úgy gondolom, hogyha városunk bármely új lakótelepén átadott lakásokba ellátogattunk volna, ugyanezeket a hibákat sorolják az ott lakók.

Vozár Lászlóék a Szeder u. 18. alatt vásároltak egy kétszobás OTP-lakást 630 000 forintért. E nem kis összeg kifizetése után joggal várhatták volna, hogy a júniusban átadott lakásban valóban örömüket leljék, de sajnos nem így volt. A fiatal tanár házaspárból ömlik a panasz: „Júniusban beköltöztünk és az egyhónapos garanciális javítás még a mai napig sem fejeződött be.

Hogy a nyílászárók nem zárnak rendesen, és hogy a szigetelés nem tökéletes, az még csak hagyján, de amikor a nagy esőzések voltak és beázott a konyha, a nagyszoba, és ezt az éppen ott dolgozó munkások azzal indokolták, hogy »az eső függőlegesen esik«, azért ázunk be, ez már sok volt.

A szobában a tapétán letisztíthatatlan festékfoltok vannak, amelynek egy részét a festők úgy tüntették el, hogy egy-egy darab tapétát ragasztottak rá. A fürdőszobai műanyag borítást előbb rakták fel, mint ahogy a hegesztéseket elvégezték volrva, ezért egy kissé megpörkölődött.

A linóleumon jókora lyuk éktelenkedett, de nem cserélték ki, hanem befoldozták melegítéssel, igaz, hogy mellette jóval nagyobb keletkezett, de ugye az eredeti hibát elhárították.

Ennyit a lakásról dióhéjban. Amit azonban a környezetünkkel tettek, az az egész lépcsőház lakóit felháborította. Nemrégiben a Szeder utca 20. szám alatti lakások műszaki átadására került volna sor. Az átadás reggelén megjelent egy munkagép és a környék összes szemetét betolta az erdőbe. Minden addig keletkezett építési hulladék és törmelék ott »díszük« azóta is a bokrok és fák tövében."

Ezután a Szeder utca 14-ben Báthori Istvánékat látogattuk meg, akik háromszobás lakást kaptak. A helyzet itt sem rózsásabb. A fiatalok egymás szavába vágva mesélik az építőipar - minőséginek korántsem mondható — munkáját: az erkélyes szobában az ajtó és az ablak alatt elfelejtették felragasztani a szönyegszegőt, de szerencsére összegyűrve otthagyták, igy pótolni lehetett. A fürdőszobában, háromféle különböző színből állították össze a műanyag burkolatot, de a színek még csak véletlenül sem harmonizálnak. A kisszoba ablakkerete csak háromnegyed részig volt meg, igaz, ezt a javításkor pótolták. A konyha és a kisszoba beázik az ablaknál. A nyílászáróknál néhol egyujjnyi eltérés is van, ezt szigeteléssel is nehéz pótolni. A beépített szekrényekből kifelejtették a polcokat és nem is pótolták. A pince két nap után beázott. A környék is borzalmasan néz ki, igaz, erről már mi, itt lakók is tehetünk. Kutyaólszerű tákolmányok szaporodnak gomba módra az erdő szélén, igaz, ez nem a belváros, de a jóérzésű emberek szemét nagyon bántják a ponyva-, linóleum, fóliagarázsok.

Nos, a lecke fel van adva. Nem tudok elrettentő számadatokkal szolgálni, hogy mennyi pénzt lehetne megspórolni, ha mindjárt első nekirugaszkodásra tisztességes munkát végezne az építőipar. Nem lehet védekezni azzal sem, hogy ,,a mi brigádunk ebben a lépcsőházban nem dolgozott”, hiszen egy másikban ugyanolyan trehány munkát végzett. Illetve, védekezni sok mindennel lehetne, például, hogy kevés a szakember, rossz a beépítendő anyag minősége, ezt is tudjuk. Azt is, hogy a labdát továbbpasz- szolni a legkönnyebb, de' nem a legjobb megoldás.

Miskolcon a VI. ötéves terv végére várhatóan 7700 lakás épül fel, ez csak kettő volt a sok közül.

Orosz B. Erika

Tanuljunk japánul

Bizonyára többen látták a Panoráma legutóbbi adásában Baló György roppant érdekes és tanulságos japán riportját. Egy nagy múltú óriáscég mindennapjait, vagy inkább az itt dolgozók mindennapjait ismerhettük meg. Tehát Japán és a japán emberek mindennapjait, hiszen nyilvánvaló, hogy más cégeknél nagyjából ugyanilyen az élet, a munkarend, a mentalitás. Megszólallak ifjú reménységek, középvezetők és maga az elnökigazgató is. Nagyon egyformán beszéltek. Ugyanúgy gondolkodtak azonos kérdésekről, s ugyanúgy nem értették a riporter faggatózását, csodálkozó kérdéseit, egynémely, számukra kézenfekvő és természetes dolgokról.

A munkaidejük napi 10-12 óra, mikor mennyi, a teendőktől függően. Túlóra? Nem éppen ismeretlen fogalom, de általában nem azért dolgoznak, hanem mert azt a munkát be kell fejezni, így kívánja a cég érdeke. A hűség, a lojalitás fogalma számukra természetesebb talán a házastársi hűségnél is. Köztudott, más riportokban is olvastuk, hallottuk már, hogy a japán emberek legtöbbje egy cégnél tölti munkáséveit, ifjúkorában belép egy vállalathoz, s többnyire onnan megy nyugdíjba. A fizetés az évek számával nő, ahogy a munkatárs is emelkedik a ranglétrán. Elképzelhetetlen, hogy egy fiatalabb lehagyja a régebben ott dolgozót fizetésben, hogy hazai gyakorlatunk szerint egy új belépő magasabb órabért kapjon, mint egy régi munkatárs.

A cég, a vállalat érdeke az első. Tiszteletben tartva a hagyományokat, a feljebbvalót, a feladatokat. A munka, az érdekes munka az egyetlen, igazán szórakoztató foglalatosság. Sokan töltenek naponta órákat az utazással, ingázással. A munkaidőn és az utazáson kívül — úgy tűnik — másra nem is jut idő. Például olvasásra. Olvasásra?. Dehogynem. Állandóan olvasni kell a legfrissebb szakirodalmat, hiszen a cég érdeke azt kívánja, hogy minden lehetőséget megragadjanak a fejlődésre, kihasználjanak minden időt annak érdekében, hogy a cég erősödjön, az élvonalban maradjon.

Mi lesz így az individuummal? Az egyén érdekével?

Van-e egyáltalán ? Vagy csak egy homogén massza az egész? Egy vállalat apró fogaskerekei, csavarjai, semmi több? Nincs egyéniség, egyéni élet, fájdalom, öröm, csak egy számít, hogy a hatalmas gépezet tökéletesen, olajozottan működjön? Család? Ö, igen, mondja a fiatal diplomás, egyszer majd szeretne megnősülni, gyermekeket is akar, talán kettőt, hármat, és persze lakást is idővel, lehetőleg közel a munkahelyhez, bár ez elég reménytelennek látszik, hiszen Tokióban például olyanok a telekárak, hogy nyugdíjig még a telekrevalót sem igen lehet megkeresni. Addig? Addig tökéletesen megfelel a közös szállás, a kollégium, az üzemi étkezde.

A kollégiumba persze nem lehet nőt felvinni, ez természetes, de hát a cég nem is kér ilyet, nem várja el fiatal dolgozójától, hogy nőt vigyen fel, akkor meg minek?

Az ember nézi, hallgatja ezeket a japánokat, csodálkozik és lelkendezik, hogy óh, hát így könnyű, óh, ha egyszer nálunk is valami hasonló ... Ha egyszer itt is álprogramozódna az emberek agya, felfogása, megtanulnánk egyszer japánul dolgozni ... Ha ötvözni tudnánk a magyar szellemet, ötletgazdagságot, variációs készséget a japán szorgalommal, mi lenne itt!

Mégis, valahogy mire vége a riportnak, az ember már úgy érzi, hogy minden csodálata, elismerése ellenére jobban taszítja, mint vonzza ez az idegen életforma. A kérdéseiből úgy érzem, Baló is tán csodálja, ámde nem szereti, amit itt lát és tapasztal. Tanuljunk japánul dolgozni? Igen, jó lenne kikecmeregni egyre labilisabbnak tűnő gazdasági helyzetünkből. Jó lenne meglepni a világot a japán csoda után valami magyar csodával. De milyen áron? Nem olvasni több Petőfi- és Arany-verset egy közgazdásznak? Nem hallgatni Beethovent, Bachot egy mérnöknek, nem udvarolni, szerelmet vallani, moziba, színházba járni egy esztergályosnak? Mi hát a fontosabb? Csak úgy lehet előrejutni, ahogy ők teszik? Ha élünk szokásaink szerint, le kell mondanunk az előrejutásról? Mi legyen hát? Tanuljunk japánul dolgozni? Erre így nyilván képtelenek lennénk.

De talán tanuljunk magyarul dolgozni. De igazán dolgozni. Talán akkor is visz- sztik valamire ...

Szatmári Lajos