Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-04 / 259. szám

1985. november 4., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Tíz esztendőre tervezett program kezdődött meg 1983- ban Mezőkövesden. Az ak­kori, szeptemberi ülésén döntött róla a tanács, hogy 1993-ig Kövesden megépítik a város teljes ellátását szol­gáló gázvezeték-hálózatot. A város fejlődését nagymérték­ben meghatározza, a helybe­liek közhangulatát alapvető­en befolyásolja e program végrehajtása, a munka ter­vezett, vagy annál lassúbb haladása. A város tanácsa így természetesen időről idő­re áttekinti a program ered­ményeit, s dönt róla, hogy melyek a soron következő, legfontosabb tennivalók. Nos, a legutóbbi tájékoztatón megállapította a testület, hogy eddig 8840 méternyi vezeték került a földbe, s ennek eredményeként 607 la­kás bekötése vált, vagy vá­lik lehetővé. A munka költ­sége már meghaladja a 25 millió forintot. Ebből a la­kossági befizetések elérik a 6 millió, a vállalati, szövet­kezeti hozzájárulás pedig a 9 millió forintot. A beruhá­zásban a tanács saját fej­lesztési alapjából, megyei támogatásból több mint 10 millió forinttal részesedik. Az elmúlt év nyarán kibo­csátott lakossági gázkötvé­nyek eladása nem hozta meg a várt eredményt, az 5 mil­lió forint értékű kötvénynek csak a fele talált gazdára. Mint majdnem minden építkezés, a gázvezeték le­fektetése is vitákra ad okot a városban. Sokan joggal tartották érthetetlennek az építés közbeni hatósági eljá­rások elhúzódását, időnkénti késedelmét. Érthető, hogy a gázvezetéket csakis a szigo­rú szabályok és szabványok betartásával lehet üzembe helyezni, de általános a ta­pasztalat, hogy a különböző vállalatok és hatóságok jobb, összehangoltabb munkával meggyorsíthatnák ezt a fo­lyamatot. A már megépített vezeték üzembe helyezését három részre osztva lehet megolda­ni. Először a vasút alatti nyomvonalon indulhat mega gázszolgáltatás — feltehetően már a napokban. A máso­dik szakasz a 3-as számú főút melletti tolózáraknáig terjed. Az itt érintett utcák­ban a lakossági csatlakozók elhelyezése még nem történt meg. Az építők ígéretei tet­tek: elvégzik a munkát, a gázszolgáltatás november kö­zepén megkezdődhet. Ugyan­csak ezt ígérik a harmadik szakasz esetében, a Lenin úti lakótelepen szintén no­vember közepén juthatnak gázhoz. A kövesdi gázprogram fe­lett a tanács vb pénzügyi, valamint a terv- és munka­ügyi osztálya bábáskodik. Feladataik között szerepel a gázhálózat építési munkái­nak meggyorsítása, határidő- csúszás, késés esetén pedig a felelősség megállapítása, köt­bérezés, az 1986. évi építke­zés megfelelő előkészítése, a tervezés, a kivitelezés össze­hangolása, a beruházás ma­gas színvonalú lebonyolítása és a lakosság részletes tájé­koztatása az esetleges prob­lémákról, a különböző rész­határidőkről. (u. j.) A Helyiipari Természetba­rátok az idén a hollóstetői turistaházban rendezték meg „lombhullató” ünnepi est­jüket, mely évről évre visz- szatérő eseménye, családi ünnepe az egyesületnek. A természetjárás sportjának százados hagyománya, hogy október táján kinn a hegyek között egy vidám estével kö­szöntik a természetbarátok legkedvesebb évszakát, az őszt. Az ünnepi esték sorában rendhagyó volt ez a talál­kozójuk, mert egyben az egyesület 25 éves fennállá­sát is ünnepelték. A nagy létszámú közönség előtt az egyesület titkára méltatta az est jelentőségét, majd ízelí­tőt adott abból a gazdag programból, amely a jubi­leumi évüket jellemezte. Be­szélt arról, hogy nincs egyet­lenegy sportág, amelyiknek annyi kapcsolata volna a természettel, a történelmi és munkásmozgalmi hagyomá­nyokkal, amelyik annyi él­ményt tudna nyújtani tag­jainak mint a természetjá­rás. Majd köszöntötte az egye­sület új elnökét Gál Józse­fet, aki válaszában ígérte; mindent megtesz annak ér­dekében, hogy az egyesület tovább fejlődjön és valóban bázisa legyen a helyiipari vállalatok természetjáró sportjának. A vacsora után, jó hangu­latban, hajnalig tartó tánccal búcsúztak a nyártól, annak virágdíszes erdőitől-mezőitől. Fcrcnczi Lajos Kevesen tudnak az esetről, de talán nem is fontos, ám ha a kótyavetyéről beszélünk, jó rá példákat hozni: könnyebben érthető, mért kótyavetyéltek el örökölt, vagy szer­zett vagyonokat emberek, nemzedékek rö­vid időn belül és nagyon rövid úton. Mert a kótyavetyére szánt értékek rövid úton kerültek a tulajdonoshoz. „Könnyen jött, könnyen ment” — vigasztalódunk. 1630-ban 23 tatai huszár, három tatai haj­dú és kilenc komáromi vitéz elhatározta: portyára indulnak. Tavasz volt, szép meleg esték és hajnalok. Bizonyára az a tavasz még mást is hozott a vitézeknek, a hajdúk­nak és a többé-kevésbé rablóknak számító huszároknak. (A huszár szó csak jóval ké­sőbb jelentett lovaskatonát a magyarnál, eladdig zsiványt, rablót értett rajta a ma­gyar, a török, a német és az olasz kereske­dő. A nép különösen!) Tavasszal kezdődtek a portyák s a vele járó mulatozások. Márpedig mulatni csak pénzért lehetett — hiszen a bort nem adták ingyért. A tatai és komáromi vitézek össze­beszéltek és elindultak . . . Török katonák kereskedőket kísértek. Harcra került sor. Tizenegy török élete bánta a kikapást — a magyarok haszna a zsákmány és a dicsőség. A korabeli feljegy­zésekből tudjuk, hogy ez a portya kardon­ként (egy ■ ember értendő alatta) 8 tallér készpénzt jelentett és három főlovat. A kó­tyavetyére Acs mellett, egy kies völgyben került sor. Ide sereglettek mindazok, akik szép mentét, jó acélból készült kardot, öt­vösmunkát, üvegárut, szerszámvasat akar­tak szerezni — olcsón. Mert hisz a kótya­vetye tulajdonképpeni értelme: áron alul eladni, vagy venni valamit. A három főló (azaz, vezérek lova) sorsa az lett, amire mi már nem is gondolunk: elajándékozták! Azoknak, akiknek kötelességük lett volna felelősségre vonniuk a 23 tatai huszárt, a három tatai hajdút és a 9 komáromi vitézt. Mert béke volt akkor s a harc és a csel­vetés büntetendő cselekvésnek számított, így aztán a három szép ló Baráti István írása szerint (ő vezette a jegyzőkönyvet a kótyavetyén, mert a magyar még a bűneit is jegyzőkönyvbe foglalja olykor) Sibrik Pál vicekapitányé és a tatai, illetve a ko­máromi főkapitányé lett. A vadelőny (a protekciót nevezték haj­danában így) lett a vitézek veszte. A tilos kótyavetyéjük kitudódott és megindult el­lenük a büntetőeljárás ... Komárom, Esztergom, Tata vidékén (a mai Komárom megye) divat volt a cselve­tés és a tilos kótyavetye. 1612-ben Gázy ve- zir, Hasszán basa (érdemes és jó beosztású török volt) írja panaszosan, hogy Tata kör­nyékén egy magyar csata annyira kifosz­totta, hogy „egy imögben s egy gátjában” hagyták őt a hidegben. Gondolni is dider- gető: ingben és gatyában hagytak egy ve- zírt, aki egészen a basaságig vitte ... De a törökkel az ilyen eset ritkán fordult elő és akkor is találtak rá vigaszt — a barátko- zásban. Nagy András híres kapitányról fel­jegyezték (éppen az évben, amikor a basa imögben és gátjában didergett), hogy a deb- recendi nagy kótyavetye után 12 hordó bort indított Túrra, és a törökkel együtt ittak a jó zsákmány örömére. A német katonákat viszont nem tűrte a magyar. Pedig fegy­verbarátok voltak. Kótyavetye után borral, étellel meg nem kínálta s ha kötekedett, akkor kardlappal mondott nem-et. De a német kereskedők sem jártak jobban. 1605- ben Kakaton és Párkányon a magyarok éjszaka megmászták a várfalakat s a kal­márokat és a vendégeskedő németeket föl­verték, azaz kifosztották. Hogy aztán a kótyavetyén szerzett pénz­nek hamar a fenekére vertek? Istenem — legyintett a derék magyar vitéz, vagy haj­dú: majd jön még német kalmár, elvesszük tőlük. Mindezek arról jutottak eszembe, hogy ol­vasom, meg hallom: olykor felelevenedik ez a kótyavetye divat. A kótyavetye és a les­vetés. Egyik állatorvosunkról kiderült (a népi ellenőreink derítették ki), hogy közel félmillió forint értékben vett fel gyógyszert, de abból még százezret sem használt el ott, ahol kötelessége lett volna felhasználni. Vi­szont van már a Balaton partján és Kop- pánymonostoron villája. Ez a helységnév is a szép törökidőkre emlékezteti az olvasót — az a bizonyos aga testámentumában ma­gyarosan rendelkezett. De tavaly írtak a la­pok egy főépítésvezetőről, aki ugyancsak jól tudott gazdálkodni a kótyavetyéken. Ócskavas, tervezésért járó összeg, mind, mind neki hozott hasznot. És még sok-sok példát említhetnénk. Hogy honnan e szokás? Régről, kérem, nyugtatom magam. S mi annyira szeretjük és okulunk a históriánkból, hogy a régi-ré­gi kótyavetyéket is átmentjük e korra. Ter­mészetesen ki-ki a maga hasznára... De a tatai vitézek is megbuktak! Pedig azok igen vehemens vitézek voltak, a kardot is jól for­gatták. Csak a pennájok hibázott... Mint olykor a mai ügyeskedőknek. Barátit Lajos Sárospatakon, a Bodrog Aruház közelében levő nagy forgalmú útkereszteződést is felsze­relték jelzőlámpákkal. Főként a helybelieknek, akik eddig megszokták a megállás nélküli áthaladást -, kissé még szokatlan a lámpák szabályozta megállás-indulás, mindenesetre a jelzőrendszer jó szolgálatot tesz. Jelzőlámpák Rozsliszt-kukacoskodás Olvasóink többségének bizonyára fogalma sincs, a rozslisztben van-e kukac. Elárulom, nekem sincs. A lisztkukacról viszont már hallottam (ha látni nem is volt szerencsém), igy sej- dítem azért, hogy a rozs­liszt, mint őrlemény is ta­nyát adhat éppen vala­mely alsóbbrendű lénynek. Ha viszont felsőbbrendű lénnyel hozzuk összefüg­gésbe, mondjuk az Ember­rel, máris párhuzamba von­ható a kukacoskodással. Ne tessenek azt hinni, hogy viccelek, bár ismerő­söm, aki ezt az esetet me­sélte, eleinte viccszámba vette az egészet. Csak ké­sőbb ment el a kedve a nevetéstől. Ismerősöm ugyanis egy önálló gmk vezetője, és hőszigeteléssel foglalkozik. A munka során pedig tö­mítésként rozslisztet hasz­nálnak. A közelmúltban 25 Rilónyi rozslisztet vásárol­tak a malomipari válla­lattól, melyet egy zsákban átvettek, és annak rendje- módja szerint kifizették az árát. Mármint a rozsliszt­nek. Hogy a zsákról saj­nálatos módon megfeled­keztek, arról felszólítás ér­tesítette őket alig egy hó­nap múltán. Az értesítés­ben a cég közölte velük, hogy megterhelte számlá­jukat a zsák használati díjával, kettő egész forint­tal. A több százezres téte­lekben dolgozó gmk veze­tője kuncogva dobta félre a papírt, elvégre nem Má­tyás királyunk forintjáról volt benne szó a XV. szá­zadban, hanem mostani magyar forintról a XX. században ... Egy hónap múlva már teli szájjal ne­vetett a postai küldemény jelzése szerint négy forint­ra emelkedett tételén. Az­tán ismét eltelt egy hó­nap, s az értesítés összege már hat forintra rúgott. Ismerősöm összeráncolta homlokát, és újfent nem nevetett. Ez már nem sem­mi, gondolta, ha ez így megy tovább, mi lesz itt húsz év múlva, és eltökél­ten felhívta a vállalat ke­reskedelmi osztályát. A te­lefonon tisztelettel közölte abbeli óhaját, hogy a mun­kaközösség ki szeretné fi­zetni a zsákot, megkímé­lendő a malomipari válla­latot a további levelezés­től és postaköltségtől, mely — ajánlott küldeményről lévén szó — lassan már komolyabb összeg lehet, mint az értesítések pénz­beli tartalma. Az osztályvezető közölte, az ügy nem rá tartozik, hanem az ügyintézőre, és megadta a telefonszámot. Ismerősöm újból telefo­nált. A kérés ugyanaz volt. Az ügyintéző ideges lett, és közölte, a dolog nem ilyen egyszerű. Mi ebben a bonyolult? — kérdezte ismerősöm. — Megvesszük a zsákot és kész, minden el van intéz­ve! Mire az ügyintéző: — Drága Uram! — mondta. — Igaz ugyan, hogy a zsák ára nem nagy összeg, mindössze 72 forint, de azt nem lehet csak úgy egy­szerűen „megvenni”. An­nak menete van. Nem csa­var-, hanem ügymenete, bár a rovátkák száma nem kevés. Mivel a zsák nem képezi a tulajdonu­kat, hanem ők is bérelik egy másik cégtől, először is kell egy igazolás arról, hogy a zsák szeptember 30-ig még „üzemelt”. Is­merősöm fejébe ennek hal­latán apró, szúrós görcs állt, ám — fegyelmezett ember lévén — figyelme­sen hallgatott tovább. Másodszor, folytatta az ügyintéző, ha erre a le­vélre megérkezett a vá­lasz, készítsenek egy fel­jegyzést arról, hogy idő­közben a zsák valamilyen oknál fogva megsemmisült. Erre küldhetnek csak kár­térítési számlát 72 forint­ról. Mindez neki, jegyezte meg csüggedten, ötpéldá­nyos levelezés, hiszen a küldeményeket ide-oda ik­tatni kell. Ez a rend. Ismerősöm helyeselt, el­nézést kért, letette a kagy­lót és utána hosszan el­gondolkodott gazdasági éle­tünk adminisztrációs tör­vényszerűségein. Keresztény Gabriella Protokoll A világért se akarok meg­bántani senkit, mert hiszen ma már el kell fogadnunk a kialakult szokásokat. Van­nak ünnepi események, ami­kor az elnökség, a díszes asz­tal szerves része az ünnep­ségnek. Olykor viszont kí­nos, terhes, sőt nevetséges ki-, felülni az emelvényre (magam is feszengtem már a nem rám szabott szerep^ ben), de visszautasítani se lehet (mert hogyan?) a szí­ves és szertartásos invitá­lást. Ugye kitalálták? A pro- tokollról van szó. Az emel­vényről, az asztalról (kan­csó vízzel, vagy kólásüve- gekkel), amely ott áll a te­rem végén (elején), s amely mögött székek vannak. Nem egy, s nem kettő, de bizony egy egész sor. Mert minél több van 'belőlük, annál ran­gosabbnak(?) tűnik maga az esemény, a rendezvény. Amely — az alkalomtól füg­gően — lehet ünnepség, de egyszerű tanácskozás, esz­mecsere. Sokszor eütöpreng- lem: miért nem körülüljük az asztalt, termet, miért ez a merev választóvonal? Ök ülnek velünk szemben, s mi (a közönség, a tagok, a tö­meg) nézzük őket. A kap­csolat kínos, mert nincs is kapcsolat. Nem azokról be­szélek, akiknek dolga van ott, az asztal mögött. Azok elmondják a magukét és le­ülnek. Megérdemlik, meg­szolgálták. De akit csak „úgy” oda kiültettek, mert így kívánja az illendőség, a protokoll, annak viselkednie kell. Nem vakarhatja a fü­lét. nem szólhat a szomszéd­jához, nem szunyókálhat el (mindezt mi nyugodtan meg­tehetjük a tömegben), mert őt látjuk. Fárasztó lehet, sose iri­gyeltem. De mindig irritált, s — higgyék el! — nemcsak az, hogy a közönség nem kap kólát... A minap egy ünnepségen kilenc meghívot­tat számoltam meg egy ilyen hosszú asztal mögött. Szó­vá se tenném, de csak egyet­len „elölülő”, bibliai kifeje­zéssel választott volt köz­tük, akinek szakmája, élet­műve jogán is köze volt az ünnephez, a szóban forgó témához. Lényegében miat­ta volt az egész rendezvény. Szemmel láthatóan zavarta ez a túlméretezett díszkísé- ret-ülésrend, de vendég volt, s fegyelmezett ember, hát eltűrte. De mit is szólhatott volna? Még ketten szólal­tak meg a kilencből. A töb­bi csak viselkedett ott, s szemmel láthatóan unatko­zott. Jó ez igy? horpácsi Kétyavetye - régen és ma Ünnepi est a Blikkben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents