Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
1985. november 16., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Zézé napjai Zézé kiment a „zsarnai- ra". A „zs"-jelzésű busszal ment ki, amit a köznyelv — egyébként teljes joggal — zsibi-busznak becéz. Amíg várta a járatot, azon tűnődött, hogy lám. mi ebben is élenjárók vagyunk, itt Miskolcon. Hiszen még a fővárosban is! Ott is van Ecseri. de vajon jár-e oda külön buszjárat. „E- járal". nem is szólva vidéki testvérvárosainkról. Deb- recenről. Pécsről. Szegedről, • amelyeket most végre valamiben meghaladtunk!... Itt vége szakad! tűnődésének, mert jött a ,.zs-járat", lel kellett szállnia. Valójában nem önszántából ment. hanem „küldetést teljesített". Pontosabban. kiküldetést. A felesége mondta neki előző nap reggel, olyan pillanatok után. amikor egy nő óhaja, még ha nem is nyílt, direkt kérés, egyszerűen visszautast'Ihatatlan. Azt mondta neki: kimehetnél ; nézhetnél valamit. . . most van egy kis pénzünk. Amikor eg.v feleség azt mondja: valami, az mindig úgy értendő — valami neki. Pláne, lefekvés után, vagy felkelés elölt. Zézé értette és ment. Szerda volt, reggel nyolc óra. De mi legyen az a valami ? Már a buszon ülve elgondolkodott. Gondolatban torra vette, mi mindent áhított már meg a felesége együttélésük huszonhárom éve alatt a nercbundától a teflon-tepsiig. Aztán, igen józanul, azt mérlegelte, hogy e színképben mekkora az a sáv, amit ö anyagilag egyáltalán befoghat, igen keskeny sávocskának bizonyult, első pillantásra is, Amikor leszállt a buszról. egyszerűen földbe gyökerezte! le a grandiózus méretű „perzsavásár” látványa. Ekkora zsibpiacok tán csak a „mesés Keleten": léteznek, vagy létezlek egykoron. Esetleg a még mesésebb Afrikában, íz aranyvárosban, a homokba süppedt ’Timbuklubun. Annyi csak a különbség. hogy itt nem árulnak rabszolgákat (a rabszolgák legfeljebb vásárolni mennek. ha küldik őket. tette hozzá magában, némi ke- ;erű iróniával) és elefántcsontot. Vagy ha az utóbbit, igen, vigyázni kell vele, mert biztosan műanyagból készült. Ám ezen túl csakugyan minden kapha- ló. .ló. jó! De kapható-e az I bizonyos valami? Elindult fölfedező útjára. Ez a fölfedező út e pillanatban is tarthatna még. ha nem jött volna rá mintegy másfél óra után. hogy itt legfeljebb „tikár- mit" vehet, „valamit", vagy pláne, „azt amiért kijött", sosem. Aki akármit venni jön, az elengedheti magát, nézelődhet. alkudozhat, nem kell semmire koncentrálnia. legfeljebb ti zsebeire, s a zsebek közelébe tévedő ilven-ólyan kezekre. Aki ig.v jár-kel i sorok között, hamar ráébred. hogy itt voltaképp egy grandiózus nyelviskolával. egy Platón módjára .sétáló iskolával" van dolga. Beszélnek itt elsősorban lengyelül, de aztán szlovákul. ukránul. oroszul, románul, csehül, németül. szerbül, arabul, sőt cigányul is. Nagy kedve iett volna előkapni vala- honnél eg.v jegyzetfüzetet. Eg.v-két órai munka, s elkészülhetett volna egy egyedülálló magyar—lengyel—szlovák—cseh—ukrán —orosz—román—szerb- arab—cigány összehasonlító közös zsibpinci szótár. Úttörő mű a maga nemében. Ekkor újra belésajdult. hogy küldetése van. S keresni kezdte a valamit. Sok mindent talált. Román „rumnak" csúfolt színes vizet, szerb „Napóleon-konyakot". amely körülbelül úgy viszonvlik az igazihoz, mint a rézkrajcár a Napoleon dor-hoz, talált kis nikkelezett szamovárt, villanyfűlésűl. s macska- bőrből készült ezüslróka- prémel. talált műbőrből való bőrkesztyűt és valódi bőrből való előszobádiszt, kulcstartóval. Talált elmondhatatlanul ízléstelen asztali lámpákat és műanyag függőkkel, színes mütyürökkel díszes, sárga eloxált alumínium alkatrészekből álló, fantasztikusan ordenáré csillárt, olyat, amit a legrémesebb rémálmaiban sem lát az ember. Újabb másfél óra múltán ig.v adta fel. Visszament az „ellen-z,sével". Este otthon, amikor a felesége megkérdezte, már lefekvés után. mit végzett, mit hozott, azt felelte: Voltam kinn, eltöltöltem ott jó három órát. Azt mondtad, hozzak valamit. Hoztam. Megmutassam? S megmutatta. Papp Lajos Mondhatná szebben... Köszöntél, kisfiam? Gyakran ismétlődő jelenet: az utcán az apjával vagy anyjával sétáló gyermek ismerőssel találkozva, csak szülői felszólításra hajlandó köszönni. Sőt, esetleg konokul elhúzódik, meg sem szólal, s a „nincs is nyelved" megjegyzésre sem köszönéssel, hanem nyelvnyújtással válaszol. Eg.vre-másra felhangzik a korholó, ösztökélő kérdés: „Köszöntél, kisfiam?!" Nemegyszer teljesen hatástalanul. Van ennek az életkorral járó lelki oka, hiszen a ritkán látott felnőtt tekintete gátlást idézhet elő a gyermekben. Nem természetes számára a köszönés, a be- szédkezdeményezés. A nyelvi érintkezés formáit tanulni kell; a köszönésben is megnyilvánuló kommunikációs magatartás fokozatosan. nevelés eredményéként alakul ki. A megszégyenítés ezt nem segíti elő, inkább erősítheti a gátlásokat. Tudjuk, hogy a beszéd többféle szerep betöltésére szolgál. Szidhatunk azért, hogy tájékoztassunk valakit a magunk, vagy a világ dolgairól; felhasználhatjuk a megszólalást kérés, utasítás formájában mások befolyásolására; és segítségünkre van a kommunikáció saját érzelmeink kifejezésében is. Ez utóbbi a gyermeki beszéd leggyakoribb célja, illetve indítéka. Ha fáj neki valami, ha éhes, ha elfárad, ha megörül valaminek, hamar talál valamilyen nyelvi formát a benne kibontakozó érzés megfogalmazására. A közlési viszony kezdeményezését, fennállását biztosító kommunikációs szerepre viszont később alakulnak ki a gyermekek eszközei és szokásai. Néha azonban azt is tapasztalhatjuk, hogy kialakulatlan, ingatag ez a rend, ugyanis felbomlottak a hagyományok, nem kristályosodtak ki az új formák, ötéves unokám egy alkalommal arra a kérdésemre, hogy miért nem köszönt egyik ismerősünknek, ártatlan tanácstalansággal visszakérdezett: „Hogyan köszönjek?" Magam sem gondoltam addig, hogy ez már egy óvodásnak is gond lehet. Leginkább a kamaszok zavarát értettem meg. akik kinőve a gyermekkorból, elhagyják a csókolom. kezét csókolom köszönést, de a jó napolni bántónak, közönségesnek érezve, nem találják a megoldást. A kisgyerekek esetében egyszerűbbnek látszott a helyzet. Némi megfigyelés után azonban megállapítható, hogy a köszönési formákat illető kommunikációs zavar „lefelé" húzódik, igen korán megmutatkozik, ösz- szel'ügg ez azzal, hogy a felnőttek másképp fordulnak manapság a kisgyerekhez, bizonyos társadalmi rétegekben partnerként kezelik őket. Része van ebben eg.v fdemokratikusabb család modellnek (ez a pozitív elem), valamint a meglehetősen ellentmondásos gyermekkultusznak (ami többnyire negatív hatású). A „közelebb a gyerekhez” jelszava nemcsak a történetileg kialakult három lépés távolságot szüntette meg felnőtt és gyermek kapcsolatában, hanem időszerűtlenné tette a hagyományos köszönési, megszólítási, megnevezési formákat is. A családon belüli nemzedékek közötti nyelvi érintkezésben egvre általánosabb lesz a legezésben is testei öltő oldottabb, szinte teljesen kötetlen beszédmód. (Gondoljunk csak arra, hogy sok családban á középnemzedék tagjai magázzák szüleiket, de gyermekeik tegezik a nagyszülőket!) A tiszteletadás — jól tudjuk — nem a magázódáson. tetszi- kelésen múlik elsősorban. Megérthetjük azonban a gyermeket, aki a családban szia, nagyi! kiállással köszönti óvodából jövet a nagymamáját, de zavarban van, amikor a családhoz nem •tartozó néniknek és bácsiknak kell köszönnie. Azt tudja már, mert szülei magatartásában is tapasztalja, hogy más az illendő hangvétel ilyenkor, de nehezen érzékeli, hol az a határ, amely után a szia már illetlen, s a kezét csókolom a kívánatos. Finom különbségtételre van szükség, s erre csak hosszas gyakorlással vagyunk képesek. Nemcsak az életkor. hanem a társadalmi státus is közrejátszik a döntésben, s a gyermek sem a kort, sem a rangot nem érzékeli könnyen. A mama egyetemista barátnőjét tegezheti, de az azonos korú óvónőt magáznia kell; a lépcsőházban szia, Feri bácsit mondhat az ötvenéves jól ismert lakótársnak, de kezét csókolom. Laci bácsival kell köszönnie apja negyvenéves főnökének. Nem bonyolult ez egy kicsit? A gyermeknek sokáig áttekinthetetlen. Időbe, évekbe telik, míg el tud igazodni a társadalom viszonylataiban, az emberek kapcsolatrendszerében. Nem elég tehát azt kérdezni mindig, hogy „köszöntél, kisfiam?”, hanem tanit- gatni kell a kicsiket a személyhez, helyhez, időhöz kötődő köszön ésformákra. Kováts Dániel Régi miskolci A Latabár-ház Az egykori Latabór-ház hangulatos, oszlopos folyosója dig az épület szebb, értékesebb része ott található. Azonkívül, hogy erre a löbbszáz éves belvárosi házra már igen ráférne az állagmegóvás, úgy vélem, hogy Latabár Endre, aki a magyar szinháztörlénelem- Den jelentős szerepet töltött be, és sírja szintén sajnos elhanyagolt állapotban, az avasi református temetőben található, emléke megérdemelne annyit, hogy a ház falán pár soros emléktábla hirdesse az utókor számára: e házban lakott Latabár Endre szín- igazgató. Fojtán László Közvetlen a Miskolci Galéria épülete mellett, a Déryné utca 7. számú ház 1770-ben épült. Ez a régi miskolci ház kezdetben két különálló részből állt. Az udvari szárny Csiszár Sámuel, az. utcai rész Bük Zsigmond nevén szerepelt. Az utóbbi név Miskolc történelmében gyakran fordul élő. hiszen Bük Zsig- mond 1636-ban Palócz.v Lászlóval, majd 1 15451-ban Szemere Bertalannal jelen volt az akkori országgvü- léseken. A Bük tulajdonában levő ház 1 tttil-ben gazdát cserélt. A ház új gazdája nem más, mint La- tabár Endre színigazgató. Még azokban az években is fenntartja magának ezt a lakóházat Latabár, mikor 1673-ig a kassai színház vezetésével bízzák meg. Gyakran hazalátogatott, s e ház falai közt pihente ki munkája fáradalmait. Végül ezt a szerény külsejű Déryné utcai házat eladja, csupán az Avason levő kis .szőlőstanyáján él, 62 éves koráig. 1673. július 9-én bekövetkezett haláláig. Az 1900-as évek elején az egykori Latabár-ház Kluger Dávid kárpitosipa- rosé lett. aki többek között a lillafüredi Palotaszálló bútorait is készítette. Jelenleg ezek között a régi falak között a MisA Déryné utca 7. számú ház kolci Bútoripari Szövetkezet működik. Ha besétálunk a ház udvarára, először is sajnos az tűnik szemünk elé, hogy a nagyon szép oszlopos folyosó igen kopott, az oszlopok málladoznak, sürgős helyreállítást igényelnek. A hajdani lakóház belső helyiségeiben még itt-ott megtalálhatóak a barokk falak, az egykori szobák kosárboltozatai. Naponta sokan elhaladnak az eléggé elhanyagolt, jelentéktelen utcai homlokzatú ház előtt. Udvarára a tágas kapun keresztül kevesen pillantanak be. peJanusz Oseka: Lyuk a kerítésen Kisváros. Semmi látnivaló. Mégis van ebben a kisvárosban egy iskola, egy húsüzem és egy temető. Az iskolában tudományt töltenek a nebulók fejébe. Mint minden iskolában. Az iskolát kerítés veszi körül. Az iskola mögött egy lyuk tátong a kerítésen. Mindenki, akit érdekel, láthatja, hogyan szöknek ki a tanulók a lyukon keresztül tanítási idő alatt. Egyszer megkérdezte valaki az iskola igazgatójától: — Miért nem csináltatja be a lyukat, hogy ne tudjanak kiszökni a diákok? — Nem tehetem — válaszolta az igazgató —, mert akkor senki sem jönne az iskolámba tanulni. A kisvárosban lévő húsüzemet is kerítés övezi. Ezen a kerítésen is lyuk tátong. Mindenki, akit érdekel, láthatja, hogyan viszik ki a lyukon keresztül az üzem dolgozói a lopott húst. Egyszer megkérdezte valaki az üzem vezetőjétől: — Miért nem csináltatja be a lyukat, hogy a dolgozók ne tudják kivinni a lor pott húst? — Nem tehetem — felelte az üzem vezetője —, mert akkor senki sem dolgozna az üzemünkben. Az elmondottakon kívül nem történt semmi különös ebben a kisvárosban. Na, de itt van még a temető ! Azokat temették ide, akik ebben a kisvárosban hunytak el. Egyszer megint meghalt valaki. Eltemették, és a lelke egy szempillantás múlva már az Égi Kapu előtt találta magát. Ügy alakultak a dolgok, hogy a Mennyek Országát is kerítés övezte. A kerítésen pedig, egy kis darabon, lyuk tátongott. Ezen a lyukon keresztül tengersok lélek furakodott be. Elhunyt kisvárosi lakosunk lelke is ezen a lyukon keresztül érkezett az égbe. Az érdekesség kedvéért rögtön a kapuban álló Szent Péter elé került, és megkérdezte: — Miért nem csináltatja be a lyukat, Szentatyám, hiszen így tengersok lélek jut a Mennyek Országába, anélkül, hogy átesnék a kapu előtti ellenőrzésen ? — Nem tehetem — válaszolta Szent Péter —, mert akkor senki sem hinne az égben . .. Fordítót la: Aclamccz Kálmán
