Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Zézé felháborodottan lecsapja a könyvet. A huszonharmadik oldalig jutott. Az elolvasott „eseménygazdag” huszonkét oldal egy ocsmány, trágárságokban bővelkedő házastársi civakodással szolgált — a bevezető, s egészen hagyományosan, szinte idillien indított regénykezdés tizenkét sora után; a civakodás — a nő természetesen gyűrött és pecsétes hálóingben van. haja kibontva, kócosán és zsírosán csüng a vállán, a férfi derékig helyenként szakadozott, necc atlétatrikóban, azon alul farmerban és mezítláb — vad káromkodások közepette véres verekedésbe torkollik. tányérok. törnek, székek borulnak, morgások és sikolyok csapnak egymásba, mígnem az egymást alaposan helybenhagyó házasfelek, lihegve, kifáradva, kékre-zöldre püfölten, összekarmolva, tülökké dagadt, csepegő orral leküzdhetetlen nemi gerje- delmet éreznek egymás iránt, s ezt tett követi azon nyomban, a konyha- asztalon, majd a konyha műanyag padlóján, eszeveszett, nyálat és nyirkot frecsegő, állati szeretkezés. Pedig házgyári lakásról lévén szó, alig tíz lépés a szoba, benne a célnak megfelelő, kényelmes, puha franciaágy. De hát ez „modern regény” modern szereplőkkel, modern író műve. Benne az ágy nem alvásra és szerelemre, hanem guggolva-heverve elkövetett, véget ner» érő, szava- toltan unalmas elmélkedésekre és diskurzusokra fenntartott bútordarab. Ezek az elmélkedések és diskurzusok természetesen ugyanúgy nem nélkülözik azokat az erőteljes nyelvi fordulatokat, kifejezéseket és szavakat, amelyek miatt a könyv most oly nagyot csattant a parkettán. Pár napja látta feleségével a híres-hírhedt és ugyancsak modern filmet, Az utolsó tangó Párizs- ban-t. Felkeltette az érdeklődésüket a film iránt, amit két-három éve olvashattak róla az újságokban, szaklapokban, hall- hattak-láthattak a rádióban és televízióban. Megnézték, ám meglehetősen viszolygó, rossz, émelygő érzéssel mentek ki a nézőtérről. Amit láttak — s nem. amit erről olvastak korábban — jószerével azt mutatta be ugyanis, mi mindent csinálhat egy nő és egy férfi a saját és partnere nemi szervével. Ugyanezt az émelygést érezték, amikor hasonlóan félrevezetve a Chaucer- mü s a mai filmkritika által — megnézték a Canterbury mesék című színes, grandiózus és „modern" alkotást. S szorongva járnak újabban már színházba és képtárba is. mert ott is szaporodnak az efféle „modern” aktusok és látványosságok. Mi ez? Mire jó ez? — töpreng magában Zézé. Miért keveredik össze irodalom és művészet, értelem és érzelmek szava az alantas gerjedelmek artikulálat- lan megnyilvánulásaival? Mit táplál az emberekben ez az ösztönökre spekuláló veszedelmes eklekticizmus? Ma már a kvalifikált körök társalgása is olyan, mint valamikor a szeneskocsisoké, piaci trógereké volt. Ma az úgynevezett „négybetűs" szavak kötőszóként, toldalékként, központozás helyett hangzanak unos-untalan a csevegésekben, fiatalok kommunikációjának egyezményes, sokjelentésű kódszavai lettek. De hát, hová vezet, mit szolgál ez a rohamos elpar- lagiasodás? Versek jutnak eszébe, amelyekben úgy fröcsköl az ondó a nő szétfeszített combjára, hasára, mint Danaéra egykor az aranyharmat, s a szerelmes versekből kifagyott érzések helyére a coitusok mesterkedéseinek gusztustalan leírása kerül. Mi az oka ennek? Divathóbortról lenne szó csupán? A kérdésre nincs válasz. Legfeljebb ajkbiggyesztés, ha valaki hangot ad a fentiekkel kapcsolatos aggályainak, kétségének. Zézé sóhajt, lehajol, felveszi a padlóra csapott könyvet. Papp Lajos — Milyen babáid vannak, Aliz? — Színesek, kedvesek, mosolygósak .. . — Kitől kaptad őket? — Hozták ... messziről hozták ... ezeket a babákat kézzel varrták, és olyanok, mint a hold, meg a nap, meg a virágok... itt a kertben is vannak ilyen virágok. Gyere velem, megmutatom neked a virágokat ... — és Aliz kitotyogott a kertbe, leszakított néhány szál virágot, apró ujjai között szorongatta őket, egészen addig, míg egy kedves mosoly kíséretében át nem nyújtotta. — Köszönöm, Aliz. Nagyon szépek a virágok. Most meg már hová mész? Mit akarsz? — Süteményt... abból a finomból . .. — De Aliz, már vacsoráztál. Anyu, nem örül neki, ha ilyenkor édességet eszel. — Kérek! Abból kérek! — és Aliz néhány perc múlva önfeledten tömte magába a ropogós süteményt. — Már megint hiányzik valami? — Szörpöt is kérek! — kapaszkodott a pohár után. Nagy, hangos kortyokkal nyelte magába a szörpöt és amikor elég volt, letette a földre a poharat... de hoppá! . . . a maradék szörp kiborult a földre. — Mit csináltál, Aliz?! — Rosszat... — húzta be a nyakát, miközben körbepillantott. — És most mi lesz? — Eltüntetjük ... hunyorított rám a cinkosok titkos mosolyával és kikotorta a feltörlö ruhát a mosogató alól... csak egy kicsit kellett segíteni neki. — De most már valóban le kellene feküdni, Aliz. — Még megtáncoltatom a babáimat... meg rajzolok egy nagy autót, amilyennel apa szokott szaladgálni... innen még hiányzik a testvérem .. tudod, akinek olyan sok-sok varázslatos dolog van a szobájában ... színes ceruzák, meg színes lapok ... aztán lerajzollak téged is ... ez a nagy bo- zont a szakállad ... szóval, sok még a dolgom. — Aliz, hagyjunk holnapra is valamit! — Holnapra? De hiszen holnap reggel majd reggelizni kell, akkor nem tudok rajzolni.. . — De majd reggeli után ... — Akkor meg megyünk a nagymamához, meg a nagypapához, akiknek szép kutyájuk van, és én nem hagyhatom egyedül a kutyát ... — Aliz, egész délután itthon leszünk ... — Itthon, itthon, de anyu azt ígérte, hogy holnap együtt főzünk . . ma már meg is néztem a lisztesdobozt ... tudod milyen sok liszt van benne? — Láttam . . . láttam én, mit csináltál a liszttel... jobb lenne elfelejteni... — Azt már nem.. én nem szoktam elfelejteni semmit... mit is mondtál? Hogy mesélsz nekem? — Igen Aliz, egy kislányról szeretnék mesélni neked, aki nem az én nyelvemen tanul beszélni, akinek más lesz az anyanyelve, mint az enyém, de oly tisztán értettük egymást, mintha az én gyermekem lenne ... Figyelsz, Aliz? — és rádöbbentem, hogy minden szó tőlem ered, mégis megértjük egymást,.. s meséltem, meséltem, míg el nem indult a szobája felé... a lépcsőkorlát között visszamosolygott rám, megköszönte a mesét. — Szép álmokat, Aliz! (szendrei) KOLLÉGÁK — Jó napot kívánok, szép napunk van ma, uram. Mit parancsol? Hajvágást? Borotválást? A gyerek először meg- hükken, de aztán felkapaszkodik a magasra csavart borbélyszékre, és el- fészkelődik a megfordított párnán. — Haj vágást — mondja, és néz, alulról fölfelé, a megtermett borbélyra. akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az állát egy pillanatra fölemelni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondolni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen ez is kínai — mondja a borbély, és nyírja hátul a gubancos, nyakba nőtt hajat. — Hajóval hozták — folytatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállító- eszköz. A víz mindent elbír. Nagy mennyiségű árukat nem is érdemes másként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul kérem. Hátul, a vízvonal alatt. A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedetten bólint. — Én is terveztem egy hajót — mondja, és nadrágzsebéből többrét összehajtogatott kockás papírdarabot kotor elő, és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ollót, nézi a maszatos kézzel rajzolt ákombákomokat. — Jó hajó — mondja —, de attól tartok gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Titánból van. — Ja. úgy már más. Arra gondoltam, hogy néhány keresztpánttal meg lehetne erősíteni, de ha titánból van, akkor természetesen nem szükséges. — Be kellene rajzolni a csavart. Mert azt nem tudtam, hova kell. — Egy pillanat, csak ezt innen leseprem, így ni, készen is vagyunk. — Ide — mondja a gyerek, és föltérdelve a székre. a fodrászpult fölé hajol. A borbély golyóstollat vesz elő, amivel a blokkot írja, és két hajócsavart rajzol a maszatos kis papírra. Olyanok, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zsebre teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hiszen mi társak vagyunk, tervezőtársak. Mondhatnám: kollégák. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajók úsznak, fehérek, kékek, karcsúak, és magas tornyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. • Mester Attila, a Kelet-Ma- gyarország munkatársa, kiváló költő 6s tárcaíró 47 éves kólóban elhunyt. K tárcájával búcsúzunk tőle. Mostanában gyakran étkezem a Pátria ételbárnak keresztelt intézményben. Érdekes, milyen gyorsan meghonosodott a Pátria név a Kossuth és Széchenyi utcák sarkán, ahol négy házat bontottak le 1969— 1971-ben, hogy tizennégy esztendő után végre állhasson ez a környezetbe semmiképpen sem illő, de sokféle boltnak, intézménynek otthont adó épület, amelynek nagy ABC-bolt- ját — az isten se tudja, miért — Pátria névvel illették, majd ebből adódóan Pátria lett az ételbár is. Pátria-sarokként emlegetik már a két utca találkozását. Pátria-ház lett a hatalmas épületkomplexumból. Lassan három éve viseli már ezt a nevet, tudomásul kell venni. Ezen is meditálok, míg a már említett ételbár magas székén ülve várom, hogy elém tegyék a választott étket, s eszembe jut, hogy nagyjából ugyanezen a helyen de sokszor is ebédeltem, vacsoráztam hajdan, úgy 35— 36—38 esztendeje ... Próbálom pontosítani a helyszínt. Igen, itt, ezen a sarkon állt a Lengyel-ház néven ismert egyemeletes épület, amelynek történetét a várostörténészek fél évezredre visszamenőleg feltárták és amelynek utolsó fél évszázadát már magam is tanúként élhettem meg. A ház régmúltjának történetét még vázlatosan sem feladatom itt ismertetni; akit érdekel, hozzáférhet a könyvtárakban, múzeumban. A magam emlékeit próbálom felidézni, míg várom a Jókai bablevest. A Lengyel-ház sarkán. amióta emlékszem, mindig étterem, vagy hasonló állt. A felszabadulás előtt a Bors vezér sörözőre emlékszem, a felszabadulás után meg a Székelykertre. Énnek a bejárata éppen a sarkon volt. Az épület közelebb volt a Pannónia szállóhoz, mint a Pátriaház. Egészen a keskeny Kossuth utca mellett, úgy hat-nyolc méterrel nyugatra. A Székelykert nagyterme boltíves, oszlopos helyiség volt és mögötte volt egy másik terem, nagyjából a mai ételbár helyén. A felszabadulást követő években — még al vendéglők államosítása előtt, amikor Béke névre „bérmálták” — igen frekventált hely volt. Tulajdonosa nagyon jó üzleti érzékkel fogadott abonenseket, azaz előfizető vendégeket, akik fél hónapra előre kifizették ebédjeiket, vacsoráikat — persze, volt hitel, meg haladék is —, s ennélfogva állandóan itt étkeztek a belső, a Kossuth utcáról nyíló helyiségben. Szívesen jöttünk ide előfizetőként, mert például a negyvenes évek végén ebéd és vacsora két forint és hatvan fillérbe került, de az adagok és a felszolgálás ennél sokkal magasabb szintet képviseltek. Megérte a vendégnek, mert olcsó volt és igen ízletes, s megérte a tulajdonosnak, mert az előfizetők között igen sok színész, újságíró és egyéb „érdekes” ember volt és nagyon sok városi polgár ezek kedvéért járt ide étkezni. Ezek az előfizetéses vacsorák nemegyszer a másik teremben folytatódtak, természetesen ott már nem ilyen alapon. Nagyon kedélyes asztal- társaságok, hosszú évekre, talán egész életre szóló barátságok. jó emberi kapcsolatok alakultak ki itt a belső terem tarka abroszai fölött, a natúrszeletek, vagy feltéttel dúsított fő- zelékes tányérok mellett, hosszúlépések, fröccsök társaságában. Itt étkeztem az akkor még egészen fiatal ember, pályakezdő T. F. kollégámmal, itt ebédelt és vacsorázott Bánhídi Jóska bácsi, a miskolci színészek doyenje, az akkor még ugyancsak fiatal, karcsú — és ki hinné: dús fekete hajú — Inke László, ott volt mindig Juhász József, Ar- day Aladár és nagyon sokan mások. És rendszeresen ott vacsorázott előadás után, de nem a belső teremben, hanem az utcaiban, helyi értelmiségiek társaságában Földessy Géza, az utolsó miskolci magán-színházigazgató. Az utcai teremben este cigányzene szólt, hangoskodás, botrányos részegeskedés sosem volt, de a konyha sem zárt be soha, mert ha éjjel kívánt valamilyen sültet a vendég és a szakács már hazament, a tulajdonos — kitűnő szakács volt! — fehér kötényt kötött és beállt a tűzhely mellé. Kanalazhatom a Jókai bablevest és eszembe jut, hogy ennek a háznak a története elválaszthatatlan azoktól a szomszédaitól, amelyeket vele együtt, illetve kettőt közülük két évvel később, 1971-ben bontottak le. A Széchenyi utca 3-tól a 9-es számig húzódott ez a házsor, amelyeknek helyén most a Pátria-tömb áll. A XV— XVI. századból valók voltak a Széchenyi utcai épületek, a Lengyel-ház szomszédai. Az 5-ös házban volt a híres Rorariusz-cukrász- da, vagy az én ifjúkoromban Rabel-cukrászda, aztán jött a Glücksmann és Lővinger textilbolt, Sallay- Gürtler Arisztid villamos- sági cikkeket árusító boltja, Lukács Pál szűcsműhelye és boltja, amelynek kirakatában állt az érettségi tablónk több mint negyvenöt évvel ezelőtt, 1940. májusában, mivelhogy az unokaöccse — ma már nyugdíjas vállalati jogtanácsos — is osztálytársunk volt. E három házról is bőven olvashat az érdeklődő szakemberek tollából. Én pusztán azért említem most, mert nem lehet a Lengyel-házról, meg abenne volt vendéglőről emlékezni a szomszédos épületek említése nélkül. Any- nyira szerves egységet alkotott ez a négy ház a Korona szállótól a Kossuth utcáig — noha egymástól független épületek voltak — mint most az egybeszabott Pátria-ház az Avas szállótól a Kossuth utcáig. De nélkülük most négy értékes műemlékkel szegényebb a város és a Székelykert belső terme helyén kanalazgatva a bablevest, néha ez is eszembe jut. (henedek)
