Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A közösség érdekéért A kőbányában Nagy erejű gépek őrlik robbantás után a meszesi hegy kövét a Szalonnái Tókörnyéke Termelőszövetkezet bányájában. Fotó: Morvay Tamás Szoros összhangban Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának mezőkövesdi gyáregysége azoknak a termelőüzemeknek a sorába tartozik, amelyeket az elmúlt télen bekövetkezett kényszerű energiakorlátozás közvetlenül nem érintett, Év közben viszont a gyáregységtől független okok nem egy esetben hátráltatták a folyamatos, tervszerű munkát. Ismét bebizonyosodott, hogy a gépipari ágazaton belül a termelés egyik neuralgikus pontja változatlanul a rendszertelen, sokszor kiszámíthatatlan anyag- és alkatrészellátás.- „ . . . nem lehettem másképp, mert akartam, lio^y megértsetek ti, művészek, akik kedvéért, mint már mondtam, elsősorban vállaltam e munka fáradalmait.” (Giorgio Vasari: A szerző a képzőművészekhez) M ehezedő körülmények közepette, amikor szaporodnak a közösségek és egyének gondjai egyaránt, bizonnyal megnő a művészetek felemelő, lelket nemesítő s életet gazdagító szerepe. A sokféle módon szorongatott ember vágya a ka- tharzis, a szépség, a rend, a külső és belső harmónia iránt felerősödik; éhe és szomja csillapítását a művészetektől várja. Ezért sem, valójában elsősorban ezért nem terelheti dolgai második, harmadik, sokadik sorába irodalom s művészetek helyzetét, állapotát, sorsát, fejlődését a társadalom. Még akkor sem, ha olyannyira sürgetőek, kibontakozásért kiáltóak a közös gazdaság problémái. Hisz igazán hasznosan és jó hatásfokkal csak olyan egyén képes a közösség javára tenni, dolgozni, akit nem terhelnek agyon, nem tehetetlen ítenek élete, külső és belső világa kibo- gozhatatlannak ható gubancai, ellentmondásai és konfliktusai. Nem új ez a felismerés, tudták s építettek ró előző korok, rendszerek és hatalmak, Periklész korától mostanáig. A minap e sorok írója résztvevője s részese lehetett egy — a fenti értelemben jelképes értelmű — találkozásnak. Fejti György, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának első titkára látogatta meg a miskolci Művésztelepet, Kovács József, a Miskolci Pártbizottság titkára és Gápelné Tóth Rózsa, a városi tanács elnökhelyettese társaságában. A vendégeket Mazsaroff Miklós, a Magyar Képzőművészek Szövetsége területi szervezetének titkára invitálta a beszélgetés asztalához, néhány a képzőművészek helyzetéről, körülményeiről tájékoztató mondattal alapot teremtve a gondolatok és vélemények meginduló áramlásához. A megyei első titkár beszélgetést indító mondataiban megfogalmazta: noha személyes érdeklődés és vonzalom hozta, hogy a miskolci Művészlelephez tartozó művészekkel találkozzon, most mégis többet remél e találkozástól; partnereket, szövetségeseket a politika (helyi politika, várospolitika) ama szándékához, hogy változzon az a kép, amely az ország közvéleményében él Borsodról és Miskolcról, s amely, meggyőződése szerint sötétebb, rosszabb a valóságos helyzetnél. A hang és a a változtatni akarásra eső hangsúly, a minden jóra. hasznosra, előbbre vivőre való, teljes és fenntartás nélküli nyitottság hangoztatása valódi, értelmes és értékes véleménycserét exponált. S mi mindenről esett szó ennek során! Őszinte, önmegmutató nyíltsággal, az érzelmek gazdag skáláját érzékeltető indulatokkal áthatottan. A megszólalók (dr. Végvári Lajos művészettörténész, Fe- ledy Gyula festő-és grafikus- művész, Csabai Kálmán festőművész, Dézsy János építész, Papp Lajos költő, Sza- nyi Péter szobrászművész, Máger Agnes festőművész, Gápelné Tóth Rózsa városi eltiökhelyettes) által elmondottak mindenekelőtt azt tanúsították: a művészek képesek elszakadni személyes dolgaiktól, életük gondjaitól és alkotó munkájuk belső gyötrelmeitől, képesek közösségi emberként, a társadalomért felelősséget érezve és felelősen gondolkodva, megnyilatkozni. Ez nem is kis dolog, ha megfontoljuk: hányszor vetik épp írók, művészek szemére, hogy mindaz, amiről szólnak, panaszosan, keserűen, mindaz, amit visszavonónak ítélnek, aminek ellenállnak, voltaképp nem más, mint önnön alkotói válságuk kivetülése, fantomkép; hogy a maguk rossz alkotói közérzetét vetítik ki — privatizálva — az egészre, beszélnek, siránkoznak rossz társadalmi közérzetről, s így voltaképp — adott esetben — felelőssé is tehetők, egy valóban romló társadalmi közérzetért akar. Hamis, okot és következményt összecserélő logika, felelőtlen gondolkodás ez. Persze, van vonzereje. Többek közt, épp abban van, hogy kényelmesen megoldhatóvá tesz konfliktusokat s átháríthatóvá az értük való felelősséget. De hát, hová visz, mire vezet az ilyen kényelmes megoldás ? Igen, mindannyian felelősek vagyunk azért, ami van; azért, amit elértünk, s amit nem. Azért, ami eszméinktől, programunktól „elhajolva”, függetlenedve, élősködő, idegen testként tenyészhet, terebélyesedhet rajtunk, létünkön, tudatunkon, erkölcseinken, intézményes működésünkön és az élet biológiai-organikus nyüzsgésén. Nem kis felelősség hat megítélni akár egy megye, akár egy város jelenét és jövőjét; nemkülönben az érte való erények és vétkek mértékét sem. A politika és a művészek e találkozása két vonatkozásban is „bizonyított", a felnőttséget illetően: egyetlen, valami saját munka megjelentetését szorgalmazó — bár ügyesen fedett — megnyilatkozáson kívül, senki sem foglalkozott önös dolgokkal. Senki nem akarta „kihasználni” a kínálkozó alkalmat „udvaronci" önmutogatásra. Nem voltak személyes panaszok, sirámok vagy — panaszok a sirámokra. Egy hozzászóló meg is fogalmazta: meglepi, hogy nem hall semmiféle személyes jellegű panaszkodást. A meglepetés öröme, persze, mindenkinek mást és mást jelenthet. E sorok írója a közösségért, a közös felelősség jegyében szólni akarás felnőtt átérzését véli látni ebben a magatartásban, s így hisz, így bizakodó. így reméli megingathatatlannak az — elkötelezettséget. Ez a szó többször — talán több értelmezésben is — elhangzott a beszélgetés folyamán. Illő, hogy leírjuk: a művészet elkötelezettsége mindenkor etikai elkötelezettség. Feltételezi, s nem elhárítja az e'gyén szuverenitását, személyes emberi-erkölcsi tartását, ítélete, kritikája szabadságát stb., stb. Elkötelezett akárki valójában tehát csak az — igazságnak lehet. Egy, a létezés „igenjeiből és nemjeiből” következő, s mindig a jövőbe mutató igazságnak. Nem valamely szituációnak, nem konkrét viszonyoknak s e viszonyokat mozgató konkrét személyeknek; amiként semmiféle személy és semmiféle adminisztráció, szervezeti alakulás nem azonosíthatja magát a társadalmat' fönntartó, uraló eszmével, s magával a rendszerrel. S igaz az is, hogy bár maga az alkotás merőben intellektuális, az egyénre háramló, az egyén lehetőségeit és korlátáit egyaránt próbára tevő szellemi folyamat, s ebben az értelemben irodalom és művészet fenti, közösségi-közéleti megközelítése csak gesztiku- láció, csak formális aktus lehet, az író — mint ember —, a művész — mint ember —, mégis szociális érvényű valaki, a közösség számára elsősorban mégis: személyiség. A mű megszületése után ugyanazt az utat járja be, mint az emberi magzat, öntudatosodása, értékesülése csak a befogadás, a közösség elfogadása útján lehetséges. Vásárlás... Van ebben, e szóban — a műalkotással összefüggésben — valami alacsonyító pejorativitás. S különösen, ha a gyakorlat a vásárlást egy nevezőre vonja a művészet pártolásával, a mecenatúrával. Szinte a történelem előtti időkig visz- szamehetünk, hogy jó lélekkel kijelentsük: minden idők hatalmasai tudták és tudják, az igazi mecénás mindig a művész patrónusa. Hogy jól megfontolt érdeke szerint a művészt próbálja befolyásolni, inspirálni — megértéssel, együttérzéssel, erkölcsi és anyagi biztatással — akár egy személyes „szellemi emlékmű", akár bármi más „szellemi-gondolati-eszmei- elvi" program teljesítése irányában. A mi „befolyásolásunk" — ez a beszélgetésből egyértelműen kiderült — régóta nem alkalmas arra, amire hivatott volt s lenne. A szellemi igénytelenség, a „mucsajiság", a kényelmes és kényelmeskedő bürokratizmus, a hivatalok mindenkor oly jóleső, a személyes felelősséget eltakaró „önmozgása” a mecénálást mára afféle „vásári vásárlássá" degradálta. Hogy mecénásnak lenni annyi, mint szellemi partnernek lenni, sőt ennél több! gondolkodó-együttérző s programadó, inspiráló alkotótársnak lenni — ki vállalja ezt mostanában? S van-e a programadásnak olyan szellemi szintje, amely irodalmat, művészetet odafigyelésre, azonosulásra késztet, nem „adminisztratíve", hanem szellemi erejével? Szó volt róla, hogy: többet kellene a társadalom szintjén is, és a szakma (kritika) szintjén is törődni azzal az „ellényegtelenedéssel”, sem- mibe-zülléssel, amely ma végbemegy irodalomban és művészetekben a szemléleti irracionalizmus térhódításától a végletesen üres formalizmus diadalmaskodásáig, hogy semmiféle társadalmi berendezkedés számára nem jó, ha irodalom és művészetek ott bármiféle kényszeres hallgatásba, egyoldalúságba, akaratos irányzati eltorzulásokba, a preferálás rossz, önkényes reflexei folytán egy- egy „irányzat” indokolatlan túlszerepeltetésébe romlik; hogy ezzel kapcsolatban mennyire nagy a művészeti kritika szerepe, s az mennyire súlyát vesztheti, ha nem áll mögé kritikus irodalom- és művészetpolitika, s hasonlóan, ugyanilyen közvélemény: hogy az alkotói-mű- vészi válságok, elbizonytalanodások is, ebben a társadalmi közegben, éppúgy következményként értékelendők, mint ama kárhoztatott s olykor-— 1956-os, azóta megkö- vesült. begyöpesedett előítéletek nyomán — ellenük hangoztatott vélekedések: az írók, a művészek önnön rossz közérzetüket, belső konfliktusaikat, alkotói válságukat élik ki és oltják ki azzal a „kritikával", hogy ezeket a dolgokat a közegre, a világra, a társadalomra, a körülvevő viszonyokra hárítják. Lehet-e előre elhatározottan igazságot tenni e dologban? Aligha. Abban azonban, hogy az egészért való, az egészre kiterjedni akaró, az egész jövőjét féltő szellemi-gondolkodói felelősségünket érvényesíteni kívánjuk, feltétlenül. Ez kívánatos demokratizmus, ezt feltételezi egy strukturált, megalapozott, tárgyi-gazdasági vonalaiban kivitelezett társadalmi berendezkedés szellemi kiteljesedése, az elmulaszthatatlan emberi, értelmi-érzelmi otthonteremtés. Az egyórás időtartamra tervezett „látogatás” háromórás meditálássá terebélyesedett. Bizonyára azért, mert az asztal körül ülők — pro és kontra — úgy érezték, jó együtt lenni. Jó együtt lenni! Csak, különösmód épp ebben a városban, erre kevés a jó alkalom. Papp Lajos — Különösen augusztusban kerültünk nehéz helyzetbe — mondja Szabó Ferenc gyáregységigazgató. — Jó néhány ezer tonna kohászati anyagot dolgozunk fel évente, de még ezt sem respektálták egynémely esetben szállítóink, megkésve kaptuk az általunk megrendelt terméket. Az anyaghiány már- már oda vezetett, hogy fontolgattuk néhány termékünk gyártásának teljes leállítását. A megkésett anyagszállítmányok miatt voltunk kénytelenek átütemezni a termelésünket. Más, későbbi időpontra programozott termékek gyártását kellett előrehozni. Ráadásul kitettük magunkat annak a veszélynek is, hogy még a gyengébb minőségű kohászati terméket is feldolgoztuk, vállalva azt a kockázatot, hogy megrendelőink esetleg szóvá teszik ezt, ami gyárunk jó hírét rontotta volna. E sorok írója még jól emlékszik, hogy a közelmúlt években is központi kérdésnek számított Mezőkövesd legtöbb ipari üzemében az anyag- és alkatrészellátás, amely főként a szállítási határidők be nem tartásában csúcsosodott ki. Emiatt mélákkor is sok volt a termelésben végrehajtott kényszerű átállás, amely bizony, minden igyekezet ellenére csökkentette a jövedelmezőséget, hiszen a termelés gyakori átütemezése bizonyos költségnövekedéssel párosult. A termelés feltételei Az Autóvill néhány éve a város két pontján, illetve telephelyén fejti ki termelő tevékenységét. A régi, vagyis a Dózsa György úton levő telephely — amelyet már évekkel ezelőtt kinőtt a rohamosan fejlődő üzem —, azonban már elhalásra van ítélve. Ezért is fejlesztik a város szélén elterülő, úgynevezett csemetekerti telephelyet, ahol nemcsak a munkakörülmények, a munkafeltételek felelnek meg a mai követelményeknek, de a folyamatban levő beruházások eredményeként tovább javul a gyáregység mintegy nyolcszáz dolgozójának szociális ellátása is. Aki valaha is járt már a Dózsa György úton. meggyőződhetett róla, hogy a korszerűtlen épületek, létesítmények. s a nagy zsúfoltság miatt tarthatatlanná vált a dolgozók helyzete, hiszen az üzem mindössze 11 ezer négyzetméter területet foglal el. Ezzel szemben az új telephely ennek •többszörösén fekszik, ahol tágas üzemi épületekbe, csarnokokba telepített berendezésekkel, gépekkel folyik a termelés. Emberibb környezetben — A hatodik ötéves tervben különösen felgyorsult az új üzem építése — újságolta Szabó Ferenc. — Terveink szerint mintegy 140 millió forintot költünk új épületek, üzemcsarnokok létesítésére. Ez ugyanis a feltétele annak, hogy 1987-ben teljesen felszámolhassuk a város belsejében, a Dózsa György úton levő telephelyünket. Mi nagyon bízunk benne, hogy a beruházást határidőre befejezzük. Optimizmusunk legfőképpen abból táplálkozik, hogy a kivitelezést végző Mezőkövesdi Építőipari Szövetkezet eddigi munkájával elégedettek vagyunk, reméljük a hátralevő időben is teljesítik az építők a rájuk háruló feladatokat. Persze, nemcsak a gyáregység vezetői várják a beruházás befejezését. Nagyon várják a munkások, a fizikai dolgozók is, ugyanis a már meglévő üzemviteli és szociális épület bővítésével a mostaninál emberibb lesz az ellátásuk, amely pillanatnyilag még kívánnivalót hagy maga után. És sikerül majd felszámolni a galvanizálás során keletkező környezetszennyezést is, amely után ma még százezrekre rúgó bírságot kénytelen a gyáregység fizetni. Tízmilliók gépekre Természetesen a fejlesztés nem merül ki az újabbnál újabb épületek létrehozásában. Legalább ennyire fontos, hogy az üzemcsarnokokban a magas műszaki paraméterekkel bíró termékek gyártásához korszerű, nagy termelékenységű gépek, gépsorok álljanak a munkás- és műszaki kollektíva rendelkezésére. — Már eddig is tízmilliókat költöttünk a gépi beruházásokra — vélekedik egyetértőleg a gyáregységigazgató. — Mi ugyanis a kezdettől fogva azt valljuk: a kívánatos gazdasági növekedést. a termelés jövedelmezőségének emelését világ- színvonalon álló technológia meghonosításával, korszerű gépek, berendezések segítségével lehet elérni. Csakis így tudunk versenyben maradni a piacon, így leszünk képesek megőrizni export- képességünket. A műszaki fejlődés egyik reprezentánsa, a közelmúltban üzembe helyezett CNC- vezérlésű automatagép. — Csaknem 20 millió forintért vásároltuk a nyugatnémet Gildemeister cégtől — mondja az igazgató. — Ezen a nagy teljesítményű gépen az indítómotorok házának megmunkálását végezzük az egész vállalat számára. Hogy mit tud ez a berendezés? Elsősorban, az ed^ diginél lényegesen nagyobb pontosságú munkát várunk, amely tulajdonképpen megfelel a világszínvonalnak. Ezen túlmenően, két és félszer nagyobb forgási sebességgel dolgozik, mint a hagyományos forgácsológép. Előnye még, hogy miután komputer vezérlésű, hihetetlen gyorsan át lehet állítani más méretű munkadarabok megmunkálására. — A gép önmagában még kevésnek bizonyulna, szükség van a fejlett technikához értő, az új iránt fogékony szakemberekre is. akik működtetik — jegyzi meg az igazgató, majd nyomban hozzáteszi: — Szerencsére nem vagyunk híján ilyen emberekből sem. A gép üzembe helyezésével és működtetésével megbízott fiatal műszakiak és szakmunkások az eltelt néhány hél alatt bizonyították, hogy értenek a legfejlettebb technikához, jó gazdáivá válnál« a rájuk bízott milliós értékeknek. Lovas Lajos
