Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-09 / 237. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. október 9., szerda Illyés-dráma a Miskolci Nemzeti Színházban Jelenet a próbáról, egyelőre még nem kosztümben. Két éve a tokaji író- # tábor záróaktusaként színházaink és a kortárs magyar dráma volt a téma. Furcsa beszélgetés volt, amely — akkor — „döntetlenül” ért véget. A drámaírók a színpadok, a színházak az előadható magyar drámák hiányát panaszolták fel. Nem értettem, nem értettük akkor sem. Nem oszlatta el ezt a zavart Vámos Lászlónak, a Nemzeti Színház igazgatójának minapi nyilatkozata sem. Ö is azzal indokolta meg, hogy az ország első színházában miért egy muzikele- sített történelmi tablóval (István, a király) nyitják az évadot (a színházi világnapon), mert nincs előadható (kortárs) magyar dráma. Mintha Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula (a sor folytatható) nem is létezett volna, vagy ezeknek az immár klasszikusainknak a mondanivalója elévült volna. Holott éppen az István, a király a maga nemében páratlan és meghökkentő sikere is azt bizonyítja, hogy a közönség(ünk) kezdi unni a sokkoló, a durva effektusokkal dolgozó színházat, hogy ki van éhezve a sorsunkat — beleértve a nemzetit, történetit — értően bemutató, mert vállaló színházi művekre, élményekre. Ez még akkor is igaz, ha elismerjük a kísérletezés jogosultságát, létező közönségréteg igényét, a „vájtfülűeket”, ha úgy tetszik a modernebb, esetleg bizarrabb produkciókra. Minden színház csak akkor tud megújulni, közönséget nevelni, ha az anyanyelvén írott drámairodalmat is vállalja, ha szinkronban van a kortárs irodalommal is. Ezekkel a gondolatokkal kerestem meg Sándor Jánost, a szegedi színház főrendezőjét, az idei évadnyitó előadás vendégrendezőjét. — Miért éppen ezt a darabot választotta? Mit jelent itt és most Illyés darabja? — A miskolci színház vezetői mai vagy klasszikus magyar dráma rendezésére kértek föl, közösen választottuk Illyés Gyula Kegyen- cét, mert úgy éreztük, hogy ez ma is aktuális. Illyéssel egyébként 1962-ben, még főiskolásként találkoztam először. A Költészet című sorozatot rendeztem, a tévében, s rám bízták az Illyés 60. születésnapjára készült műsornak a rendezését. Az élmény sokkoló volt. Illyés ekkor szólalt meg először a tévében, s az utolsó percig kétséges volt, hogy egyáltalán eljön-e a felvételre. Lenyűgöző volt a szellemi nagysága és a természetessége, egyszerű embersége. A legizgalmasabb válaszai is — Czine Mihály készítette az interjút — evidenciák voltak. Később több darabját is rendeztem: a Dózsát és a Fáklyalángot is. Ezt Békéscsabán. De van miskolci „vonatkozása” is, mert Kossuthot Simon György, Szemerét a mostani bemutató egyik főszereplője: Körtvé- lyessy Zsolt alakította. Talán hihetetlenül hangzik, de a darabot — 1971-ben bemutattuk Aradon is — tomboló sikerrel. — A Kegyenc talán Illyés legbonyolultabb, legkiérleltebb drámája. Aktualitása mégsem csupán a megírásakor volt érvényes. — Éppen ez benne a zseniális, hogy nemcsak az ókori Rómáról, s nem is csak az ötvenes évek diktátorairól szól. Illyés figyelmeztetni akart, hogy ezek a helyzetek újra kialakulhatnak, ha eltűrjük a kis zsarnokságokat: a MÁV-ka- lauzét, a közértes pimaszkodását, a basáskodó kisfő- nököket. A hatalom az emberért, s nem az ember ellen van. Gyönyörű képességünk a rend — írta másik nagy költőnk: József Attila —, de ha ez a rend az ember ellen fordul, akkor teljesen mindegy, hogy mi a neve; ha az ember ellen van, akkor nincs mentség. Maximus pontosan olyan vétkes, mint a császár, • hisz tűrte, csinálta ő is az aljasságot. Illyés nem egyszerűen drámaíró, hanem nagy drámai költő. Szép, veretes magyar nyelven beszél. Minden darabjában vannak tézisek is, de egy kis ország rá van szorítva, hogy a költő pontosabban, világosabban mondja sorsa nagy kérdéseit, hogy mi, az állampolgárai világosabban megértsük, amit a művészeink fogékonyabban megéreznek, kimondanak. Ha ezt jól látja el a színház, akkor jó művészet, mert a nemzet életében gyökerezik. Lorca írja valahol, hogy az a színház, amely nem érzi a nemzet lelkét, az nem színház; s az a nemzet, amely nem támogatja a színházat, az nagyon nagy hibát követ el. horpácsi Régi miskolci házak Hollósy Endre felvétele Tizenegy novella természetesen még ízelítőt se adhat a szovjet novellairodalom mai helyzetéről! De igenis tájékoztat arról az elmozdulásról, amelyet a hatvanas évek végén Trifonov, Suk- sin, Raszputyin (és mások) nevéhez szoktunk kötni. Lényegében a „nagy” orosz próza legjobb hagyományaihoz tértek vissza, azaz az embert, az életed a maga esendőségében (minden pátosz nélkül) kívánják ábrázolni. Űj elemnek tekinthető viszont a finom irónia, s éppen a címadó novellában (Vlagyimir Makanyin). A slepp Aglaja Andrejevnáé, egy tervező vállalat igazgatói titkárnőjéé. Jóban lenni a főnök titkárnőjével, kivé- telezettséget jelent. A dolgozó hamarabb jut hozzá (s egyáltalán hozzájut) az információkhoz, betekinthet a döntések mechanizmusába. Hogy ezek az információk végső soron és hosszú távon nem is olyan fontosak, hogy a kivételezettség csak minimális és álelőnyöket jelent? Minderről természetesen mit sem tudnak a munkatársak, akik irigykedve, sőt gyűlölködve nézik Vika és Mitya „szerencséjét”. Mígnem történik egyszer, hogy Aglaja Andrejevna ejti őket, mert új erőket von be a játékba. Mitya, majd Vika (őt később éri a csapás) először kétségbeesik — s mit is tehetne? —, vodkába fojtja bánatát. A történetnek nincs csattanója, hacsak az nem, hogy a kiszemelt (fiatalabb) utód már tiszteletlenebb, ő hivatalból rúg be Aglaja Andrejevna védőszárnyai alatt. A kötet legszebb írása azonban Fazil Iszkanderé (A Széleshomlokú). A történet — s ebben Ajlmalovra emlékeztet — „főhőse” egy bivalybika, „akit” mert kiöregedett, mert a kolhoznak teljesítenie kell a húsbeadási tervét — a vágóhídra küldenek. A vágóhíd felé haladva „idézi fel” az életét a derék állat: a hegyi legelőket, a bivalyteheneket, a párviadalokat a másik bikával, a farkasokkal, a medvékkel, az emberekkel. Fazil Iszkander utánozhatatlan lírával (Árvay János fordította) mond el igen fontos dolgokat az állat, s következésképp az ember természetéről. A végén szimbólummá nő a Széleshomlokú, az erő, az igazság és a szabadságszeretet szimbólumává, mert — mondanunk se kell — a derék bivaly, amikor megérzi a vérszagot, a veszélyt, kitör és úszva elindul a Fekete-tengerben a szülőfaluja felé. Igen sok írás témája a szerelem, a társkeresés, a család, illetve a család válsága. Tapogatózva, meg-meg- torpanva keresik egymást az emberek, férfiak és nők, de a kapcsolatok igen törékenyek. Larissza Rumarcsuk: Ketten a világmindenségben című írása két értelmiségi (újságíró) kudarcát írja le. A szavak elröppennek egymás mellett, de nem alakul ki igazi párbeszéd, mert kevés hozzá a türelem és a bizalom. Még mindig nyomaszt a háború emléke (Vjacseszlav Kondratyjev, Jevgenyij Bogdanov, Irina Raksa). Az emlékek fájóan fel-felizza- nak a múltból, amelyet csak igen lassan temet be a jótékony idő. Ki emlékszik hányas cipőt hordtam? — kérdi Bogdanov novellájának főhőse, akinek fél lába maradt oda a fronton, s aki csak 35 éves késéssel kapja meg (sebtiben) a kitüntetését. Ez a generáció még meg tudja becsülni az életét, de szomorúan és tehetetlenül látja, hogy gyermekeik nem boldogok, házas- és magánéletük' zátonyra fut, a munka sem okoz igazán örömet. Ellenpélda is van: Vlagyimir Szavickij: A Medence című írása két ember ocsúdását, egymásra találását írja le bensőséges lírával. Ebben a novellában jelenik meg a gyerek, mint az élet értelme, cél, amely valósággal meggyógyítja a novella főhősét. Tragédia és kudarcok után talál egymásra a két ember (Zina férjét autóbaleset éri, s egyedül neveli a három kicsi gyereket). Ignasenyka pedig éppen válás után van, „lábadozik” a vidéki házban. Hallatlanul „egyszerűek” ezek a történetek. Ám tudjuk, hogy ez csak a látszat: ez a legnagyobb bravúr: a bonyolultat kézzelfoghatóvá, átélhetővé tenni. H.S. Könyvek féláron Több mint egy hete tart már az ötvenszázalékos engedményt adó könyvvásár a nagy miskolci könyvesboltban, ahol elég gyakran megfordulok. A látogatottság, illetve érdeklődés a könyvhetekéhez hasonló. A nap minden szakában igen sokan böngésznek a polcokon, gondolákon; délután, amikor a hivatalokban véget ér a munkaidő, meg az egyéb, egyműszakos munkahelyekről kijönnek, komoly zsúfoltságról beszélhetünk. Szombati napon nézelődtem magam is. Természetes, hogy a szabadnapon még többen jöttek be a boltba. S igen kevesen mentek el vásárlás nélkül. Egy hét alatt több mint hetvenezer forint értékű könyvet vásároltak ebben a boltban féláron az 1983. december 31-e előtt megjelent legkülönbözőbb művekből, szépirodalmat, művészeti albumokat, ifjúsági műveket, egyebeket. Alig van olyan könyvfajta, amelyre nem vonatkozik a kedvezmény. Ha az átlag könyvárak felét számítjuk, úgy valami kétezerhatszáz— háromezer kötet került csak ebből a boltból az érdeklődő olvasó kezébe. Bizton állítható, hogy érdeklődő olvasó, mert aki divatból, sznobságtól vezérelve szokott könyvet venni, az nem várja meg a leárazást, hanem az igazi könyvbarátokkal versengve igyekszik egy- egy új kiadványt azonnal a megjelenés után megszerezni. A leárazott könyvek vásárlói többségben szerényebb keresetű könyvbarátokból, nyugdíjasokból, diákokból, a társadalom legszélesebb, de az új kiadásokkal lépést nem tartó, vagy tartani nem tudó rétegeiből kerülnek ki. Ügy tűnik, kellenek ezek a kedvezményes árú könyvakciók, hiszen az értékes mű két évvel a kiadása után is érték, s igen sokan csak így tudnak hozzájutni, vagy így könnyebben juthatnak egy- egy vágyott mű birtokába. Korábban sok vita volt arról, magam is nemegyszer írtam róla, vajon nem jelenti-e egy-egy mű eszmei leértékelését is a féláron történő árusítás, nem deho- nesztáló-e, nem minősítés-e egy-egy szerzőre, ha művei ilyenkor tucat-, vagy százszámra tornyosulnak a vásárlók előtt, évekkel a kiadás után, féláron. Azt hiszem, ez a vita már eldőlt, vagy legalábbis olyan állapotban van, hogy kár lenne felmelegíteni. Ugyanis a könyvek kedvezményes árusítása nem annyira művészetpolitikai, művelődéspolitikai, mint inkább kereskedelmi okokból ered. Csökkenteni kell a raktárkészleteket, akár a könyvforgalmazási vállalat ilyen, vagy olyan alapjának terhére is. Az országos lapokban, a tömegkommunikáció híradásai között naponta többször is találkozhatunk valamilyen kedvezményes könyvakció hirdetésével. Könyvkereskedelmi vállalatok, kiadóvállalatok, • szakboltok, egyebek egyaránt hirdetik a kedvezményt, sőt sok helyen raktári kiárusítást is rendeznek. Mindez a már említett közgazdasági okokra vezethető vissza > és innen már csak egy kis lépés arra gondolni, hogy a kiadási példány számmal immár évek óta folyamatosan bajok vannak. Nemrégen a Magyar Televízió Hatvanhat című műsorában volt nyilvános eszmecsere a példányszámok körüli ellentmondásokról, s ennek kapcsán sok szó esett az olvasói elvárásokról, a forgalmazói nehézségekről, az előzetes felmérések hibáiról. Ezek a kényszerű kedvezményes akciók mind a kiadási példányszám és a közönségigény közötti ellentmondás következményeinek tűnhetnek. Többet adtak ki, mint amennyit el lehetett adni. Ez így túl egyszerű lenne. Valóban egyszerűen az így felszaporodott raktárkészlet csökkentéséről lehet csak szó? Aligha! Mert, ha most féláron sokan érdeklődnek egyes művek után, talán e mostani vásárlók érdeklődnének korábban is, akkor is, ha a könyv még nem két évnél régebbi, de olcsóbb lenne. Sokféle összetevője van a könyvek leárazásának. És sokféle tanulsága is. Meg egy vitathatatlan haszna: a művek és az érdeklődők — ha kis késéssel is — mégis inkább találkozhatnak ... (benedck) Férfinap — először Megválasztják „a teremtés koronáját” A Diósgyőri Vasas Művelődési Központ munkatársai nem titkolják: szeretnének hagyományt teremteni a férfiak ünnepléséhez. Annyi nőnap után most férfinapra invitálják az érdeklődőket. Az első miskolci férfinap időpontja október 10-e, s ekkor minden az erősebbik nem kedvéért történik majd a házban. A műsorban, amely negyed 7-kor kezdődik, csinosabbná! csinosabb hölgyek lépnek fel. A városszerte megcsodált majorettek, Kertész Zsuzsa, Un- ,gár Anikó, Csongrádi Kata (ő egyébként a millió rózsaszálról nemcsak énekel, de osztja is a rózsákat), a kassai dzsesszbalett tagjairól és a divatbemutató hölgyeiről már nem is szólva. Mivel a műsort bál követi, a férfiak természetesen hozhatják családjukat, feleségüket, menyasszonyukat, az imá- dottat. Már csak azért is, mert a hölgyek titkos szavazással még éjfél előtt megválasztják „a teremtés koronáját”. A rendezők ígérik — csak a győztes nevét mondják majd be, s így nem lehet családi perpatvar abból, ha a feleség nem a férjre adja voksát. Az első miskolci férfinap tehát csütörtökön lesz, a belépődíj a helyszínen és a színház jegypénztárában váltható.
