Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-06 / 235. szám

1985. október 7., hétfő

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Hetvenöt perc

A hetvenöt perces késésért - higgyék el, kedves vasutasok nem fűznék papírt az írógépbe. Nem ér az egész annyi fáradtságot, amennyibe ez a röpke művelet kerül. Ám, ha nem késett volna a száz perc menetidő mellé még hetvenötöt az a vonat, nemigen nyílik alkalmam tanulmányozni, megérkezve miként viselkedik ama három ember, akiket a pályaudvaron várván értesültem: vonatuk egy és egy negyed órával később érkezik, semmint azt a vasút a menetrendben ígérte.

Kollégám - mert ö volt az egyik utas - idegességtől remegve jelent meg az aluljáróban. Felesége igyekezett nyugtatni, szemmel láthatóan minden siker híján. Pedig vigaszként tálalt érvei szemrevalóak voltak, éppen annyira, mint maga a vigasztaló.

Hetvenöt perc nem a világ, semmi sem áll, vagy bukik rajta. Különben is, nem időre jöttek, jóvátehetetlenül fontos eseményről a késés miatt nem maradtak le. Ha késik, hát késik. Nem ez volt az első, s nem is ez lesz valószinüleg az utolsó késés a vasutak történetében.

Míg érvelésében idáig jutott, kollégám is lehiggadt annyira, hogy gondolatait szavakká tudta formálni. Rágyújtott egy cigarettára, mélyet szippantott, aztán elmondta ö is, mit gondol erről a hetvenöt percről. Elmondta, bár tisztában van vele, hogy életében bizonyára fog még késni vele vonat, sehogy sincs ínyére a dolog. Nem, mintha haragudna a vasútra. Ellenkezőleg, még sajnálja is őket, hiszen az ö munkájuk any- nyira szem előtt van, hogy akarva-akaratlan vizsgázniuk kell nap mint nap a nyilvánosság előtt. Míg ellenben másutt úgyszintén késnek a dolgok, nemcsak hetvenöt, de sokszor százhúsz percet is.

Hogy a vonat hetvenöt perces késése voltaképp ugyanolyan jelenség, mint mondjuk a magyar autójavítás problémája. Évről évre emlegetjük, mégis „késik” az egész. Rendszeresen.

Es késik a hentesüzlet, mert hiába nyilatkozik nap mint nap a főszakember, hogy a vásárlónak joga van a pénzéért húst és nem mó- csingot kapnia, az egész mechanizmus csak nem tud pontosan működni, vagyis a

vevő továbbra is zsírt is kap a húshoz, pár forinttal továbbra is becsapják minden alkalommal.

Késésben van a zöldségellátás, legalább annyira, mint amennyire szegény vasút, és hiába született a témában már legalább annyi lendelet, intézkedés és utasítás, hogy abból olyan vaskos paksamétát lehetne ösz- szeállitani, mint egy pótkötetes menetrend, mégis, a késés maradt, talán még fokozódott is.

Késésben van a köztisztaság. Ugye milyen lerágott csont ez is!? Mégis, bár már közterület-felügyelők is róják az utcáinkat, a szemét egyre több, úton-útfélen, szinte elborítja már az egész várost, maga alá temeti az egész Avast, pedig az állítólag egy hegy. Fogadkoz- tak, nyilatkoztak, szavatoltak annyian már az ügyben, különös módon, majd mindennap találkozni egyenruhásokkal, akiknek szeme láttára öklendeznek részegek a belvárosban, akiknek orra előtt, hallatlan pimaszsággal dobálnak földre zacskót, ma- kukahéjat, marokszám, kibelezett fél dinnyét. Történni mi sem történik: a hetvenöt perc késésbe ez is beletartozik.

És amig ezt a néhány sort legépeltem, háromszor kellett kitűznöm a papirt, hogy gépem úgy-ahogy használhatóvá tegyem. ,A magyar Írógépszalag szinte minden leütésre foszlik, rojtolódik, eltömítvén szálaival a gép klaviatúráját. Jószerivel hasznavehetetlen. Legolább hetvenöt perces késésben van.

Kollégám felesége biztosan engem is megvigasztalna. Nyugtatna, mondván, mit idegeskedek. A végén idő előtt beszerzek egy infarktust, szükségtelenül. Hiszen, lám, akármilyen is az a szalag, a végén csak elkészült a levél. Hogy hetvenöt perc késéssel? Istenem, jó lesz a jövő hétre, novemberre, 1986- ra.

Mégis ideges vagyok, ha ránézek a gépre. Előbb- utóbb hát tenni fogok valamit egy jobb szalag megszerzése érdekében. És ha e sorokat olvasván a t. Olvasók között is akad, aki idegesebb lett, semmint újság- olvasás előtt, már nem küszködtem hiába ezzel a fránya Írógépszalaggal.

Lépjünk szövetségre! Faragjunk le abból a hetvenöt percből legalább valamennyit.

Csendes Csaba

Rakodás előtt

A Kavicsbánya Vállalat nyékládházi üzemében rakodásra várva sorakoznak a tehergépkocsik. Fotó: Pásztor Károly

Sajészöged

A régi és az új jói megfér egymás mellett

Fotó: Pásztor Károfy

Kényszer kovácsolta siker

nyi kertet, virágok, fák szé— Kérem, bennünket néhány évvel ezelőtt egy közgyűlésen megbíráltak, hogy alacsony színvonalú az állattenyésztési ágazatunk, vagyis a szövetkezetünkben kevés, tejet termelünk. Én, aki mindig és minden fórumon kiállók a szövetkezet mellett, nem szóltam egy szót sem. Mit is mondhattam volna, hisz’ a bíráló minden szava igaz volt. Aztán eltelt egy-két nap, és a vezetőségi ülésen határoztunk: új alapokra helyezzük az állattenyésztést. Nincs itt helye már a vitáknak, a tetteké a szó — formálja szavakba a múltat Gál József, az izsófalvi Aranykalász Termelőszövetkezet elnöke.

A KEZDŐKOR

Szinte egyik napról a másikra elkezdődött az ágazat rekonstrukciója. Talán a dac is szülte elhatározás nyomán, hamarosan új élet kezdődött az állattenyésztő telepeken. A régi és gyengén termelő teheneket eladták, ám azokat az egye- deket, amelyek a magasabb követelményeket várhatóan teljesítik, meghagyták. Vagyis, azokban a napokban nagyarányú selejtezés folyt. Az értékesített állatok helyett pedig jó minőségű, nagy tejtermelést ígérő, korszerűnek tartott, kifejezetten tejelő fajtájú vemhes üszőket vásároltak.

— A hogyanra nincs kész recept. Mindenkinek egyedileg kell eldöntenie, miként lehet végigjárni legrövidebben az utat. A kezdőkört megrajzoltuk. Itt vannak a még használható teheneink, valamint a vásárolt üszőink. De ahhoz, hogy színvonalas munkát folytathassunk, még kell tererrtte- ni a takarmányozási és technológiai hátterei is. Felújítottuk az épületeket, de még a fejőberendezéseket is kicseréltük. Itt érdemes egy picit elidőzni. Mi ugyanis a sajtáros fejést választottuk, ami köztudottan a kevésbé korszerű technológiát jelenti, de meggyőződésünk, hogy a körülményeinkhez ez a mód a legalkalmasabb. A jó választást bizonyítja, hogy az elmúlt évben az értékesített tej 86 százaléka első osztályú minősítést kapott. A takarmánykérdésről pedig annyit: tudomásul kell venni, hogy akkor és csakis akkor tudunk jól termeltetni, ha biztosítjuk az állatoknak a megfelelő mennyiségű és főleg minőségű takarmányt. Ezért mi, a szövetkezetben külön is figyelünk a silótakarmány-ter- mesztésre. de vannak új telepítésű legelőink — mondja az elnök.

Sajnos, a legelők fekvésükben hordozzák a problémát. A bánya közelsége sok szempontból meghatározó A fejtések már elérték, vagy túllépték a legelőterületeket, így azok helyenként megsüllyednek, teknő formájúvá válnak. Nehéz haladni rajta még a gépeknek is.

AKIK RF

SZÁMÍTANI LEHET

írom, a bánya közelsége meghatározó. Sokszor elhangzott, s tanulmányaim

során is gyakran hallottam egyik professzoromtól: bányásznak és állatgondozónak egyre kevesebben mennek manapság. Itt, Izsófal- ván a helyzet a következő: olyan emberek is dolgoznak az állattenyésztő telepen, akik a bányát, illetve a kohászatot hagyták maguk mögött. Az elnök nem kis örömmel beszél róluk, csakúgy, mint a Haladás szocialista brigád többi tagjáról, akik nélkül az állattenyésztés a szövetkezetben elképzelhetetlen lenne, hiszen mint mondja: a tech nika, az ágazatba fektetett rengeteg pénz csak akkor ér valamit, és hozza meg a gyümölcsét, ha az ember munkája áll mögötte. Szerencsések vagyunk, hiszen a dolgozókra mindig és minden helyzetben számíthatunk. Az elképzeléseinket ők valósították meg. Menjünk ki hozzájuk a telepre, s meglátja az erőn felüli, mindennapos küszködést, ami persze meghozza las- san-lassan az eredményeket

is.

A tejelő tehenészet a központi irodától néhány lépésre. Izsófalva szélén található. A szociális épület előtti részt, egy zsebkendőpitik.

— Mi ültettük, a magunk kedvére és örömére — mondja Nagy József, a brigád vezetője. — Összesen heten vagyunk, meg két ta- karmányos, 16 ember munkájára. Hajnaltól reggelig és délutántól estig itt vagyunk. A munka meg rengeteg. Harminc-harminckét tehenet gondoz egy ember. Szabadnap csak úgy adódik, ha valamelyikünk elvégzi a társa helyett a* munkát. Szombat, vasárnap, karácsony és húsvét; itt minden ünnep munkanap. Az állat mindennap enni kér és tejet ad. Eszerint osztjuk be mi is az időnket. Szilveszter? Harminchat éves vagyok, s mióta dolgozom, most voltam először január elsején hajnalban is otthon. Mindez nem panasz. Tudjuk, ez a munka már csak ilyen.

Sétálunk a telepen. Rend és tisztaság. Az épületek, délelőtt lévén, üresek. A tehenek kint a legelőn. Az utolsó istállóval szemben az elkerített területen borjúketrecek sorakoznak.

— Ne is kérdezze honnan valók. Mi csináltuk itt a szövetkezetben — mondja Zilahi Sándor, a telep vezetője. — Hallottuk, manapság az ilyen ketrecekben lehet a legolcsóbban, edzett, egészséges borjakat nevelni. Hittük is, nem is. Elmentünk több gazdaságba és megnéztük, ott ez a technológiai elem hogyan valósul meg. A tapasztalataink alapján készültek el aztán ezek a ketrecek, és hogy röviden fogalmazzak: remekül beváltak.

MANAPSÁG

A szövetkezet a megyei lejtermelési versenyben az

1984. évi eredményei alapján különjutalomban részesült. Hatszáz szarvasmarha Ebből 180 tejelő tehén. Az egy tehénre eső éves tejtermelés 4800 liter. Az elnök így értékel:

— Sokszor kérdezem magamban : sok ez, vagy kevés? Ha a néhány évvel ezelőtti, kétezer literes teljesítésre gondolok, azt mondom : szövetkezetünk sokat haladt előre. Ha azt kérdezem: hogyan? Akkor az embereknek csak gratulálni tudok. De ha a tervekre gondolok, arra, hogy mit szeretnénk elérni, akkor nem lehetünk elégedettek. Remélem, sok tartalékunk:van még. s az ágazat kialakításának munkáját, a rekonstrukciót végül is még nerp fejeztük be. Napjainkban is feladat a húsmarhatenyész- tés megvalósítása az izsófalvi Aranykalász Termelő- szövetkezetben.

Balogh Andrea

Merre ,,gurul’’ a forint?

Tervek és szabályozók

Terheink mostanság nagyobbrészt anyagi természetűek. És ezúttal nem is annyira a háztartások forintjaira gondolunk, mint inkább az országos gazdálkodás pénzére. Tegyük gyorsan hozzá: természetesen nem független a kettő egymástól, hiszen a gazdaság fellendülése mindenkor érezhető az egyes ember pénztáí'cáján is — mint ahogy a stagnálás, a nem fejlődés is. A vállalatok, intézmények, egyéb gazdálkodó szervezetek zsebe mostanában nem különösebben duzzad. A terhek pedig nőnek. Tévében, rádióban halljuk: forintok híján küszködnek a művelődési házak, meginognak patinás sportegyesületek — és akkor még csupán a nem gazdálkodói szférát tekintettük. A terhek növekedése: az energiaárak, az anyagköltségek, a külföldről és csak külföldről beszerezhető termékek ellenértéke íékezhetetlenül kapaszkodik felfelé- Ezeket a hatásokat még a gazdálkodók sem tudják kivédeni.

Ez a baj. Gond a gyárakban, intézetekben dolgozóknak, mert kevesebb jut béremelésre, sőt, műszaki fejlesztésre is. Gond ez a népgazdaságnak is, hiszen az adósságterheket törleszteni kell, mégpedig rangos, magas színvonalú munkával, jól eladható termékekkel. És nehézségek támadnak a közvetlen környezetben, a megyében, a kerületben is, ahol számítanak a gazdálkodó szervezetek befizetésére is.

Pénzügyi szakembernek kell ahhoz lenni, hogy valaki nyomon kövesse: merre is „gurul” egv-egy megtermelt forint, hányfelé oszlik szét a munkák nyomán létrejövő érték. E helyen aligha érdemes a financiális számfejtés rejtelmeibe bonyolódnunk, elégedjünk meg annyival: azok a körülmények, amelyek lehetővé teszik mindennapjaink kulturált eltöltését, munkavégzésünket, gyerekeink ellátását és még sok egyebet, egyszóval életkörülményeink tárgyi feltételei egyáltalán nem ingyenesek. Minden pénzbe kerül — még akkor is, ha nem fizetünk érte percenként. Fizet az állam.

Megkérdezhetjük: miből? Nos — abból, amije van. Vagyona pedig az államnak többnyire abból van, amit az állampolgár rok és a gazdálkodó egységek befizetnek.

Ha pedig nem gazdálkodnak eredményesen, ha nem megy jól az üzlet — kevesebbet fizetnek az államháztartásba. Ebből a kevesebb befizetésből kevesebb jut utakra, telefonra, bolthálózatra, lakóterület-fejlesztésre és még sok egyébre.

így állunk most. Alig van olyan tanácsülés, falugyűlés vagy egyéb Lakóhelyi fórum, ahol ezek a kérdések föl ne vetődnének. Közfeladatok ellátására anyagi erő- forrásokna van szükség, a csatornák azonban igencsak szűkülőben • . . Mit lehet ilyenkor tenni? Álljunk neki, ki-ki ereje, képességei szerint, osszuk meg a terhet. Közös erővel aztán majd csak boldogulunk.

A pénzügyi rendszerben ezt a modellt kell tehát megvalósítani. A valóságban azonban ez nem ilyen egyszerű. Vegyük a legegyszerűbb, meglehetősen gyakori példát. „A” vállalat jól dolgozik, „B” kevésbé. Ki lehet találni olyan progresszív, tehát növekvő irányú elvonási módszert, amelynek alkalmazásával a jobban dolgozótól mindig többet, a kevésbé eredményes cégtől pedig kevesebbet veszünk el. Jó módszer ez? Nyilvánvalóan nem, hiszen ily módon a jól gazdálkodót büntetjük. No, de mi a teendő akkor, ha a rosszul működő vállalattól hiába akarunk, nem lehet elvonni semmit, mert nincs miből? Egészen leegyszerűsítve ilyen képet mutat a közterhek közös vállalása.

Ebben az erdőben próbálnak a pénzügyi szervek újabb és újabb szabályozók megalkotásával utat vágni. Ez az út persze lehet itt-ott kacskaringós — fontos azonban látnunk az irányt: mit akarunk elérni, és milyen módszerekkel. Azt aligha helyeselné bárki is, hogy ezeket a terheket alapvetően a lakosságra hárítsa az államháztartás. A különféle díjak és befizetések így is éppen eléggé igénybe veszik a pénztárcánkat. A gazdálkodók forintjaira azonban — hangsúlyozva az arányos közteherviselés elvét — nagyobb szükség van, mint valaha.

A közgazdasági szabályozók sűrű, sokak szerint túlságosan is gyakori változását érdemes néha ezen a szemüvegen át is megvizsgálni. Hogy a közös terheket valóban közösen viseljük-