Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-28 / 228. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1985. szeptember 28., szombat

„Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! . . ."

— írta Az erdélyi hadsereg című versében Petőfi Sándor Bem Józsefről, a lengyel, a magyar és török .hadseregek tábornokáról. (Ismeretes, hogy a költő segédtisztje és barátja volt a szabadságharcos vezérnek) Bem 1794-ben született Tarnówban. A tüzérség kiváló elméleti és gyakorlati szakértője volt. Kiemelkedő szerepet töltött be a magyar szabadság- harcban, számos győzelmet aratott a császári csapatok fölött. Kossuth Lajos kinevezte az erdélyi magyar csapatok főparancsnokává. A katonák rajongtak érte, Bem apónak nevezték. A szabadságharc bukása után Törökországba emigrált, a török hadsereg szolgálatába állt, ahol szintén sok hőstettet vitt véghez.

Nemrégiben Bem szülővárosában, Tarnówban emlékművet állítottak a három nemzet hősének. Tar- nów lakosai már 1881-ben gondoltak a Bem-emlékmű emelésére, amely azonban sokáig csak elképzelés maradt. 1929-ben a városi parkban Bem-mauzóleumot emeltek, de az emlékmű felépítésére csak az idén került sor, jórészt a tarnó- wi magyar baráti társaság több éves kitartó munkájának köszönhetően.

Bem tábornok csaknem 4 méter magas emlékműve bronzból készült, és 50 elemből áll. Az emlékművet a város központjában, a régi házak és védfalak szomszédságában állították fel.

Bem apó bronz alakján magyar egyenruha feszül, mellén a Kossuth adományozta csillaggal. A szobor erőt, tekintélyt és határozottságot sugároz. Az emlékmű tervezői larnówi szobrászok: Bogna Ligeza- Drwalowa és Stefan Nie- dorezo, akiknek tervét több pályamunka közül választották ki'

Az emlékmű leleplezésére Bem József nővérének dédunokáját, Gabriella Ko- chanskát kérték fel. "Ez alkalomból Tarnówban magyar kultúrnapokat rendeztek, amelyen részt vettek Bács-Kiskun testvérmegye és Kiskőrös képviselői is.

A magyar kultúrnapokon koszorúzásokat és megemlékezéseket tartottak a Bem-emlékhelyeken. A to- runi Bem József tüzérségi főiskola hallgatói álltak díszőrséget a Bem-emlék- műnél és ünnepi hangversenyt is rendeztek.

Tarnów lakosai már a következő emlékműre gondolnak: szeretnék felállítani városukban Petőfi Sándor mellszobrát.

Múzeum, melyet egy személy hozott léire

A Tbilisziben — Grúzia lővárosában — megnyitott Népi Hangszerek Állami Múzeumának alapját az az egyedülálló gyűjtemény képezi, melyet Arkagyij Re- vazisvili cirkuszi idomár gyűjtött össze és hagyott az államra.

Az új múzeumban számos egyedülálló hangszer található. Közöttük van a szalamuri, melynek prototípusát az időszámításunk előtti második évezredből származó kultúrrétegben folyó ásatások során találták meg. Van itt a hárfára emlékeztető csangi, — melyet már kétezer évvel ezelőtt is ismertek Grúziában — valamint grúz duda — gudasztviri — is, mellyel még ma is találkozhatunk a távoli telepü léseken. Mellettük orkesztrionok (zenélő szekrények) és a múlt században híres cégek hordozható orgonái állnak. A múzeumban különleges helyét foglalnak el a verklik. A múlt század közepén Nyugat-Európából és Oroszországból Grúziába került verklik népszerűségüket tekintve, igazi népi hangszerekké váltak. Nélkülük nem múlt el egyetlen ünnepség, mulatság, vagy családi ünnepély sem.

FECSKE CSABA:

Három

Feljön az esteli csillag Göndöri nyáj hazaballag Hüppöget méla kolompja Hold süt az árva toronyra

Földre zuhannak az árnyak Roppan a csontja a nyárnak A hegyek híg ködöt isznak Kérődznek és elalusznak

O

/

Búcsúznak a fecskék Hűvösek az esték Dér lepi a földet Szekerek zörögnek

Féli a világot: öreg varjú károg Bokor mellényére Csöppen a som vére

őszi sanzon

Elhagyván a rétet Bús birka nyáj béget S mintha lelke volna Sír-rí a kolompja

o

Fönn a Nap mereng még Árnyat vet az emlék Ha félek majd, elrejtőzni Szívedben szeretnék

Gyönge hanga szó lak Bámulnak utánad El ne tépd a bokrok között Lengő ökörnyá'lat

A remény tilosban Amit féltek, sok van Az ősz árva lelke bolyong Zörgő nádasokban

UTRY ATTILA:

Néztem őt — hétfő esténként — ahogy lapozgatta teknő- könyveiben fiai, lányai ruha-lapijait.

A súrolókefével, mint százannyi marokba fogott tollal írta

szennyesünkre

fáradtsága veríték-gyöngy betűit.

Régen felnőtt már a pihenésre! Gyorsan útra keltek mind a lábról lábra járó cipők és a nagy

szekrényből

is elfogytak a túlmosott ruhák.

De mégsem pihent meg vigasszal, fenyítéssel áldott keze hat családnyi ölében, mert hamar talált mosni való unokái ruhát.

Balaton-parti kemping. A feleségem régóta gyűjtöget, hogy egyszer már mi is, és főleg a gyerekek miatt. Feleségem azt is kiszámolta, hogy fejenként száz forintot költhetünk naponta, kettőnket egynek-egynek, a gyerekeket pedig fél főnek számolva. Nem sok, de nem is kevés, ha azt is hozzávesszük, hogy itt a teljes ellátásunk megvan. A tábor közvetlenül a tó partján feleszik, a sátor nyílásán át látni a vitorlásokat- Alkonyodik. A túlpart felöl hűvösebb légáramlatokat sodornak át a hullámok, de ez alig enyhít valamit a napok óta tartó forróságon. Mintha egy dunsztosüvegbe lenne bezárva az ember, és jó erősen lekötözve celofánnal. Elmegyek — gondolom —, s iszom egy pofa sört. A mai napra rendelt százasom még megvan, egész nap a vízben főttem, mire költhettem volna. Az egyetlen hely, ahol sör kapható, a táboron kívül van, túl a Bertha Bulcsú által is „megénekelt” balatoni kör- vasúton, amely egyre kevesebb helyen áll meg, s előbb-utóbb körbe fog fut- kározni, mint a kisfiam felhúzós vonata, amíg le

nem jár. A vendéglőbe ilyenkor már csak húsz forintért lehet bemenni. Ott ül a kerthelyiség ajtajában a pincér, és szedi a húsz forintokat.

— Én csak egy hideg sört szeretnék inni — mondom neki —, ha másként nem lehet, inkább kihozom ide, a kerítés tövébe.

— Diszkó van bent — mondja a vámszedő —, azért kell a belépő.

Megdönthetetlen érv. Kifizetem az extraprofitot, és kihozok két sört. A diszkóval engem ki lehet űzni a világból, még itt is olyan a hangereje, mint egy távol-keleti vulkánkitörés.

Nicsak, egy Honda! Ott áll az út másik felén, ülésén egy űrhajós szkafanderre emlékeztető nagy fehér bukósisak. Ez igen — gondolom, míg fél fenékkel ülök a vaskerítés egyik oszlopának arasznyi talpazatán- — Belekerülhetett két Zsiguli árába, s egyáltalán hozzájutni sem egyszerű. A szomszédos oszlop tövében egy csergeha- jú, térdénél szakadt nad- rágú fiatalember ül. Néz maga elé. Foszlott trikója is olyan, amire a feleségem kapásból azt mondaná: túl érett már, ideje mosógépbe tenni. Ül, szinte karnyújtásnyira tőlem, és nagyon szomorúnak látszik. Megsajnálom. Biztosan nincs húsz forintja, hogy bemenjen ebbe a csillagszórós leányvásárba, amit mind közönségesen diszkónak neveznek. Akkor hát legalább igyék egy kicsit.

— Ha már kihoztam ezt a két sört, hogy megérje a belépő — mondom —, fogyasszon belőle. Itt van.

Rám néz, de szeme pillantása olyat árul el, hogy megborzadok tőle. Olyan lenézést, amihez legtávolabbi őseim se szoktak, vagy állandó lázadásokkal igyekeztek elégtételt venni érte. Aztán feláll, odamegy a csodás Hondához, ráteszi fürtökbe ragadt cserge hajára az űrhajós sisakot, és elzúg Balatonlelle irányába, alacsonyan az út fölött, mint a vadászrepülők . •.

Mester Attila