Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. szeptember 28., szombat — mondta özvegy Komlós- si Istvánné, született Cse- lényi Ida, nyolcvan- esztendős, aranydiplomás tanítónő, bocsi lakos egy töpörödött faluszéli kis öreg házban. És én elhiszem neki. Szeretném, ha mások is elhinnék. LEVÉL ÉS REMÉNY Ida néni hatvan esztendővel ezelőtt kapta meg tanítónői oklevelét Budapesten. Úgyhogy gyémántdiplomás is lehetne. De hát éppen ez az, amiért felkerestük, amiért most is elfutja a szemét a könny (Nem szabad pedig sírnom, azt mondták az orvosok ...), pedig azzal fogad minket, hogy nincs mái semmi baj, az emberek jók, és mégiscsak megkapja majd, még ebben az esztendőben a gyémántdiplomát, ami élete legszebb ajándéka lesz. Éppen érkezésünk előtti napon hozták át az iskolából a papírokat, hogy aláírja, s utána azonnal postára tették. A sárospataki főiskola főigazgatója levélben ígérte, „szoros kivételként" még ebben az évben módját találják a gyémántdiploma átadásának. Ezzel, az ígéretre való utalással küldték a papírokat a Miskolc Városi Tanácsra, onnan továbbítják majd Sárospatakra. Úgy tűnik: pro forma szerint senki sem követett el mulasztást. Csak éppen összejöttek a dolgok! Az ismerős tanárnő szólt az iskola megbízott igazgatójának, Ida néni dolgát intézni kell, ő be is jegyezLe a naptárába. (Július 16- ánál találtuk a bejegyzést!) Mivel fiatal ember, s nem tudta az elintézés módját, telefonon érdeklődött a művelődési osztályon, ahol mondták neki: elkéstek. A diplomákat már kiállították. Mondta is, kezébe veszi a dolgot, jövőre mindenképpen legyen meg a gyémánt. Csakhogy Ida néni sírt, mert a hatvan nem hatvanegy, s ki tudja az élet rendjét. És Ida néninek végül is szerencséje volt. Egyik szintén nyugdíjas kollégája, Zarka Gyula aranydiplomás tanító úgy gondolta, mégsincs rendjén a dolog, s levelet írt a főiskolára ... A többit már elmeséltem. Amit hozzá kell még tenni, a községi páttlitkár is megállította, kérdezte, mi a baj, mert látja, valami baj van, s ígérte, amit tud, megtesz. Közben visszajött — két évig volt súlyos beteg — az iskola igazgatója is, s felgyorsultak az események. Dobos Mihállyal — aki jól ismeri Ida nénit — már az iskolában beszélgethetünk, s tőle tudom, hogy a szakszervezeti bi - zalmi is régóta beteg, őt is nehéz lenne bármiben elmarasztalni. Maradunk hál abban, hogy végül is — úgy tűnik — rendbe jönnek a dolgok, ámbár igaz. az idős pedagógusok köze! sem kapják meg azt a megbecsülést, szeretetek segítséget, amelyet pedig megérdemelnének. FALURA KELL A JÓ TANÍTÓ Ida néni tiltakozik ez ellen, mert higgyem el, — mondja —, az emberek jók. Volt idő, amikor ő is úgy gondolta, ahogy legkedvesebb olvasmányhőse, Nyilas Misi: nem akar felnőtt lenni. De amikor megtörtént a baj, s rájött, hogy nem látja a templom tornyán a díszt, s amióta ahhoz méri a látását, hogy látja-e még napsütésben ott a gombócot. (Én már csak így mondom, gombócnak gömb helyett — nevet), azóta tapasztalta, az emberekben van szív es jóság. És segítőkészség is. Nevelt fia beteg volt, nem tudott hazajönni a múltkor is, neki pedig ellenőrzésre kellett mennie Miskolcra. Csak egy asszonynak mondta az utcában, ő bizony elmegy, mert el akar menni, és haza is jön, mert haza is akar jönni. „És látja: volt, aki felsegítsen a buszra, aki helyet keressen, aki átvígyen a Centrum melletti megállóba.” Még a delet sem harangozták, és Ida néni hazaérkezett. De volt, hogy eljöttek kigyomlálni az ismerős tanárnő tanítványai a parányi zöldséges ágyást, s amikor a szenesek a kapu elé dobták a meddői, a követ, a gyerekek azt is eligazgatták. Akad segítség még. Ida néni hazajött a falujába, amikor nyugdíjba ment. A harmincnyolc esztendőt Kesznyétenben. Tokajban és Hejőpapíban tudta le. Hívták ugyan, mehetett volna Pestre is. Akkor, mikor megkapta a Kiváló Tanító kitüntetést. Merthogy az egyik pesti iskolában gyűjtötték a kitüntetett pedagógusokat. De amikor a rokon felhívta ebben az ügyben, azt mondta neki: „Tudod öcsém, mert te is falusi gyerek vagy, hogy igazán falura kell a jó tanító." És maradt. A gyerekekért. És az emberekért. A fiatalokért, akik szomjaztak a jó szóra, az asszonyokért, akik kezdtek érdeklődni a világ dolgai iránt. Dolgozott az MNDSZ-ben. s most is felragyog az arca, amikor a gépállomás fiataljairól beszél, mert az nagyon szép közösség volt. A politikára a felszabadulás után nyílt rá a szeme — így, mondta — a vasúti bakter világtól elvadult gyerekének. S pontosan emlékszik, hogy hétévesen határozta el, törik- szakad, belőle tanítónő lesz. Az első vizsgán (akkoriban vizsgával zárták az iskolaévet) együtt voltak az /alsó- és a felsőbőcsi iskolások. Akkor látott először tanítónőt, s az, mert okosan felelt, megsimogatta. Azontúl csak lanító- nősdit játszott. És tanítónő is akart lenni — boldog volt hál, amikor 1927- ben kinevezést kapott, s felhagyhatott a nevelőnős- ködéssel a pesti családnál. AZ EMBER MAGA TESZI SZÉPPÉ ÉLETÉT Olvasni már nagyon nehezen olvas. Zöldhályog van a szemén. Ez fáj neki. (Talán, ha lenne nekem is egy olyan kis felolvasóm, mint amilyen Nyilas Misi volt!? Néha elszomorodom, hogy hiába szeretném újraolvasni valamelyik regényt, vagy azokat, amelyek most jelennek meg . ..) De ott van a rádió és a televízió. Igaz. annak fénye már bántja. I de becsukja a szemét, és maga elé képzeli az eseményeket. Tenyeremben van a világ — mondja, és már politizálunk is. Ida néni arról beszél, hogy reméli, a szovjet—amerikai tárgyalások mégis eredményre vezetnek, hogy szörnyű, amiért felrobbantották azt a hajót, s hogy az embereknek jobban kellene tisztelniük a népek élés-jogát. „Amikor rájöttem, hogy nem fogok látni, féltem. De az ember magának és másoknak teszi széppé az életét. Megpróbálom." És Ida néni kikeres a hatalmas könyvszekrényből (óh. ez már csak töredék, három hatalmas könyvtárunk volt, de amióta nem tudom használni őket, elajándékoztam azoknak, akik tudják) egy könyvet. Húszegynéhány évvel ezelőtt adták ki Horthy Miklós titkos iratait. (Akkor, hatvanesztendősen vette meg, olvasta el.) Nekem elmondta, kinek szánja, mert az foglalkozik a történelemmel és bizonyára örül majd neki, de úgy illik, hogy az ajándék meglepetés maradjon. Ida néni már ritkán megy el otthonról. De azért figyel maga köre. Ez nemcsak a mozgalomban eltöltött évekből maradt meg. A tanítónőségből leginkább. Mert nemcsak tanítani hívták máshová, volt, amikor a párt- munkában is nagyobb feladatokkal bízták meg, mint az oktatásban való részvétel. De úgy gondolta, akkor teheti a legtöbbet, ha az iskolában marad. A világ dolga — de hisz' mondta már — ma is foglalkoztatja. Csak a gyűlésekről maradt el, a látás miatt. Nem titkolta, de nem is dicsekedett vele. És bár sokan elmentek már azok közül, akikkel együtt dolgozott, még van, aki rányílja az ajtót. Ha ritkábban is. * — Minek ennyi filmet pazarolni egy öregasszonyra — mondta, amikor megkértük, hadd készítsünk még az udvaron is, napsütésben néhány felvételt. És a lelkünkre kötötte, nem szeretné, ha bárkinek bántódása esnék az ő bánata miatt. Hiszen végül is, most újra van remény. De egészen biztos, hogy az ilyen Ida néniknek mindig szerencséje van? Csutorás Annamária Fotó: Fojtán László A z „Észak-Magyuror- szág”-ot mindig úgy tekintettem — az első szám megjelenésétől a mai napig —, mint megyénk köz- művelődésének fókuszát, melynek szócsöve a kulturális rovat, s hasábjain igazságot. hirdet, bírál, jó szándékkal nevel. E hó 21-én nagy érdeklődéssel olvastam: „Kell-e nekünk művelődési otthon?” c. beszélgetés anyagát. Életem két évtizedét mint járási népművelő (volt aba- újszántói és encsi járás) a művelődési otthonok árnyékában töltöttem, tevékenységem java az otthonok, házak tartalmi munkájának megsegítésében fejeződött ki. Ilyen múltam után ezért „kővé meredve” olvastam a beszélgetés csúcspontján álló hamleti kérdést — „lenni vagy nem lenni, azaz levegyük-e a művelődési otthon tábláját, vagy sem?” „Ez itt a kérdés." Konkrétan: a kérdező újságíró szavai a következő megállapításban tükröződtek: „Megyénkben sok a gond a működési feltételekben. Nem az lenne-e a hasznos, ha a meg nem felelő helyeken leszerelnénk a láblát? Maradna egyszerűen egy hely, ahol lenne terep a kulturális közéleti cselekvéshez." Kedves Népművelő Barátaim! Ne felejtsétek el, amikor a táblákat kitették az intézmények falára, volt is azokban mindegyikben élet, tartalom — sok helyen túlfűtöttség, s kiváló eredmény. A községek vagy nagyközségek mozgásban levő rétegei vagy összeforrt közösségei, művészeti csoportjai szívesen tértek be az otthonukba továbbművelődni vagy szórakozni. Nagyon jól emlékszem, az encsi járásban sok ’ milliót költöttünk az otthonok bútorzatának, felszereléseinek korszerűsítésére. Volt alkalmam hallani Kodályt, aki a kultúrotthon elnevezést művelődési otthonra javította (azóta is ez országszerte), hogy az intézményeknek nagy szerepet szánt az új világ művelődésének otthonaiként. Nem furcsa dolog ez? Kodály „feltette” a táblát, mi meg huszonöt év után levesz- szük. Távol áll tőlem, hogy a múlt nosztalgiáját elemezgessem, de a kérdés bonyolultságára tekintettel úgy érzem, érdemes pár gondolatot — „tiszta szót” ejteni. Mindenei, ott úgy vélem, tiszteletben és támogatásban kell részesítenünk a Népművelési Intézet által kezdeményezett országos vitát (december 9—10.) a művelődési otthonokról. Ennek előzményeként rendezte megyei lapunk a közzétett beszélgetést. Nem idézem ennek tartalmát, mindenki elolvashatta, de globálisan értékelve: aggódva, felelősséggel vitáznak illetékesek egy állami intézmény további sorsa felett. Menjünk tovább egy lépéssel — mi idézte elő a mai helyzetképet? A művelődési házak vagy otthonok falain belül nincs művelődési tartalmi munka nagy általánosságban. Vannak ma is vezetőkből, adottságokból eredő kiváló otthonok, házak, de a többség az ifjúság igényeinek kielégítésére rendezett diszkó- és haknirendezvényeket teszi működtetésének alapjává. Tovább megyek: több helyen láttam művelődési intézmény címe alatt kitett olyan plakátokat és szórólapokat, ahol a meztelen keblű nő szexportréja csábítja a közönséget a művelődési házba 100 forintos belépődíjért. (Ezekről én is levenném a táblát.) Nagyon sajnálatos, hogy a művészeti tevékenységek: kórus, színjátszás, népi tánc, báb elvesztették évtizedekkel ezelőtt megalapozott jellegüket. Nem szabad azonban minden „veszteséget” a művelődési házak, otthonok vezetőinek számlájára írni. Ez igazságtalan érvelés volna. Tapasztalatból állítom és bizonyítom, hogy a mai időkben a közművelődési tevékenységben nagymértékben hiányzik a szervezettség és intézményesség. Tizenöt évvel ezelőtt a KÓTA megyei szervezete kétévenként megrendezte a megyei kórusbemutatót a sportcsarnokban. Erre egy évig készültek, elődöntőkön mérkőztek a megye kórusai- A legjobbak, mintegy tizenöt énekkar került szakmai bírálat alapján a bemutatóra, Impozáns rendezvény volt. Minden résztvevő kórus egy-egy üzemtől, vállalattól elismerő oklevelet, pénzjutalmat kapott. Tisztelettel őrzöm ma is a Matyó Háziipari Szövetkezet díszoklevelét (Lázár Gáspárné elnök és Varga Gáborné megyei KOTA-elnök aláírásával) 1972-ből. Miért számolták lel ezt a megyei rendezvényt, amikor megmozgatta a megye énekkarait? A művelődési otthonok tar- talmatlanságának megítélésem szerint egyik fő jellemzője a magárahagyatottság. Hogyan lehet követelni egy vezető személytől, hogy benépesítse, tartalmassá tegye a művelődési otthont? Figyeljük meg, hogy a mezőkeresztesi híres kórus a tsz vezetőségének aktív részvételével és támogatásával virul, ugyanez jellemző a miskolci HISZ női karra. Ha egy vállalat vagy mezőgazdasági egység támogatását adja a helyi művészeti munka (kórus, színjátszás, népi tánc, báb) területén — ott nem kell kongatni a vészharangot az otthon felett. De hogy a vállalatok, üzemek, községi gazdasági egységek ezen fontos feladat területén magukra ébredjenek — erre a párt és tanács kultúrát támogató, vivőereje szükséges. A sport (foci) támogatása kellemesebb téma a vállalati „füleknek”. Nagyon örülünk annak, hogy Mád csapata a Népstadionban játszott, s annak még jobban, hogy a taktaszadai pávakör a Vigadóban szerepelt, s bizonyítom. hogy mindkettőnek az üzemi, a tsz-támogalás adta meg a kezdősebességet. De ilyen eredményt és befutást meg tudok számlálni a tíz ujjamon a megye viszonylatában. Amikor működő»’ járási népművelő voltam, a községekben először nem a művelődési otthon igazgatót kerestem fel, hanem a tsz és tanács elnökét. M eg kell szerveznünk a Kodály által támogatott művelődési otthonok működési feltételeit: az ordító hangfalakat le kell tompítanunk, s teret kell teremtenünk a művelődésnek: okosan, szervezetten. Tisztelettel kérem: ne vegyék le a táblát! Bakonyi Béla Napozás az ablakban. (priska)
