Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-24 / 224. szám

1985. szeptember 24., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Vélekedések a városról Miskolc belügyei Egy város kitárulkozhat, de egy várost ki is lehet ta­karni. És ha a menyasz- szony nem olyan szép? A tokaji írótábor miskol­ci rendezvényén a sok hely­ről jött résztvevők találkoz­hattak a háromnevű megye székhelyének párt-, tanácsi és társadalmi vezetőivel. Kellemetlenkedő kérdések hangzottak el egy végül is jó hangulatú eszmecserén. Néhány megjegyzés a vá­rosról, a hajdani kötődés és a mai aggódás jogán. Gergely Mihály (Budapes­ten élő író, előfizetője ma is és rendszeres olvasója la­punknak) Kiss József ver­sére hivatkozott, „Ó, mért oly későn...?”, s a kollek­tív bölcsesség korábbi hiá­nyát panaszolta fel. Miért nem tekintették korábban is partnernek a városért, a város jövőjéért aggódó em­bert? Nagyobb szeretettel és nagyobb féltéssel vajon mennyivel lehetne gazda­gabb, s nem föllétlen na­gyobb a megyeszékhely? Miért nem jegyzik hivata­losan is Miskolc-Diósgyőr- nek az ország második vá­rosát? És miért tűnt el e térképről a megye egyik nevét adó, Edelénv melletti település, Borsod? Fekete Gyula (író, a Ma­gyar Írók Szövetségének al- elnöke, megjárta az Egye­sült Államokat is.) — Ahogy körülnéztem a világban, egyre kevésbé lett csudálatos Miskolc, pedig nekem ez az első városom volt. Csudálatosnak tűnt, kézzelfoghatóan definiálta bennem az urbs fogalmát. Itt kötöttem házasságot is, de a hajdani esküvői ebéd színhelyét felrobbantották (a Székely kertről van szó), s modernkedő épületekkel ül­tették be. Baráth Lajos (író, Tata­bányán él) arról is faggat­ta a város vezetőit, hogy miért nem tud kiállítani egy első osztályú futballcsapa­tot . . . — Mi annak idején, bo- hókásan szerettük ezt a vá­rost. Ezt a várost, ahol a teret és a lehetőséget, a ta­lálkozást és a randevúhe- lyet a görbe Széchenyi ut­ca (amely már út lett) je­lentette. Nem merek már autóval jönni, este, gyalog, családommal, sétálni' sem . . . Mások arról kérdeztek, hogy hol a humán értelmi­ség, van-e a városnak úgy­nevezett „húzó” ipara, ho­gyan sikerült bekapcsolni az agglomerációs övezetei a kölcsönös előnyökön alapu­ló fejlődés folyamatába. Mit tesznek,, mit tehetnek — ha vannak — a lokálpatrióták a városért? Van-e beleszólá­si joguk, lehetőségük az em­beribb léptékű környezel alakításába? Mi lesz a bel­várossal ? Záporoztak a kérdések, sorjáztak a válaszok. A kér­dések a városvezetők szá­mára nem voltak újak, s a válaszok sem halhatnak az újdonság erejével a borso­di, miskolci olvasóra. A há­zigazdák asztalánál foglalt helyet: Kovács József, az MSZMP Miskolc Városi Bi­zottságának titkára, dr. Ko­vács László, Miskolc tanács­elnöke, Fedor Vilmos, a KISZ városi titkára, Ződi Imre és Hömolya Gizella, a Hazafias Népfront megyei, illetve városi titkára, Ba­rázda Eszter, az Úttörőszö­vetség városi titkára. A válaszokban (természe­tesen részletesen kifejtve) elhangzott többek között, hogy a miskolci belváros rehabilitációjára kész a terv; hogy a tömegközlekedés a városban megfelelő; hogy a jogi kar után belátható időn belül közgazdász-kép­ző kai' is létesül az egyete­men, hogy a város az urba­nizációs növekedés mennyi­ségi küszöbéhez érkezett, s itt a fejlődés csak a minő­ségi változással egyenértékű, hogy nemcsak új lakások­kal, hanem a lakásgazdálko­dás ésszerűsítésével is env- híthetőek az otthonra vá­rók gondjai; hogy a város monokullurális iparának el­lensúlyozására jó példa a Medicor-Orel... A szociológus Kamarás István (fővárosi lakos), az eszmecserén részt vevő házi­gazdák mindegyikének há­rom kérdést tett fel. 1. Mi az, amit elviselhetetlennek tartanak Miskolcon? 2. Mi az, amit szívesen meghono­sítanának a városban? 3. Van-e valamilyen vágyál­muk ? Az első kérdésre adott fe­leletek a közlekedést, az avasi lakótelepet, az embe­ri közömbösséget és az ott­honteremtés gondjait emle­gették. Az egyik vezető azt mondta, hogy Miskolcon nincs elviselhetetlen dolog. A második és harmadik kör (óhaj és vágyálom) ösz- szemosódotl. Az úttörőtit­kár egy szép úttörőtábort szeretne. A KISZ-titkár sze­retné, ha tartalmában is és formájában is karakteresebb lenne a város. Kovács Jó­zsef a lokálpatrióta azono­sulás mellett voksolt. A ta­nácselnök egy tiszta, virá­gos, szellemi központnak számító Miskolcot látna szí­vesen. A népfront két kép­viselőjének kívánsága: iz­galmas demokrácia és 212 ezer lokálpatrióta . . . Brackó István 19 ezer hektár Földek parlagon Nem hasznosítjuk kellően a termőföldet. Első ránézés­re ez derült ki a MÉM Földügyi és Térképészeti Hivatalának adataiból. A föld pedig — a tulaj­donformáktól függetlenül — nemzeti kincs, hasznosítását törvény írja, elő. Fittyet hánynának erre a haszná­lói? Nem erről van szó. A statisztika ugyanis csalóka. Ha a számok mögé nézünk, kiderül, milyen sok oka le­het a hasznosítatlanul ma­radt területek növekedésé­nek. A mezőgazdasági szak­emberek előszeretettel hi­vatkoznak az időjárásra, ám ezúttal valóban sok helyül) amiatt sem tudtak földjeik­hez nyúlni. Amikor például a szemléző bizottságok jár­ták a határt, megközelítően 10 ezer hektárt víz borított, kiűzve onnan a nehéz trak­torokat, munkagépeket. A vetés elmaradásáért sem csak a gazdaságok okolha­tók, mert több mint 85 ezer hektárt ért elemi kár, 4 ezer hektáron rizstelepet készí­tettek elő, s lehetne még so­rolni a felmentő okokat. Az idén hasznosítatlanul maradt földek nagy részéért tehát az időjárás felelős, ám nemcsak a természet okolható. Nem járt szántó­vető ember ott sem — mint más esztendőkben —, ahol meredek a hegyoldal, köves a talaj, s nehezen fogadja be az ekét, vagy szétapró­zott a terület, s emiatt nem gazdaságos a művelése. A szakemberek ugyanis ponto­san számba veszik, érde­mes-e pénzt költeni a terü­let hasznosítására. Azok a gazdaságok például támoga­tást. kapnak, amelyek más­tól átvett parlagot följaví­tanak, majd szántóföldként kezelnek. Ennek összege 10 ezer forint hektáronként, s ez az esetek nagy részében még a költségeket sem fe­dezi. Pedig a gazdaságok joggal várják ráfordításaik ellenértékét, hiszen nekik a föld hasznából kell megél niük. A statisztikusok gondosan elszámolnak arról, miként maradhatott hasznosítatlanul a magyar földnek egy kis része. Meg is kell tenniük ézt, hiszen akik saját hibá­jukból mulasztják el a föld művelését, büntethetők. A nagyüzemeknél á föld arany­korona-értékének ezerszere­se a bírság, a magántulaj­donban levő területeket pe­dig állami tulajdonba ve­szik. Némelykor azonban a már majdnem biztos haszon is elenyészik. Közismert pa­nasz például, hogy aratás előtt néhány héttel a kalá- szoló búzatáblán megjelen­nek a gáz- vagy a villany- szerelők, s csöveket fektet­nek, oszlopokat állítanak. Még ha a kárt megtérítik is — bár arra is van példa, hogy csak bírósági döntés után —, a földet szerető ember csalódását ezzel a pénzzel sem lehet kiegyen­líteni. Nem is érthető a szándékos rombolás, mert gyakorta elkerülhető .volna a munkák ésszerű előkészíté­sével, csöppnyi figyelmes­séggel. F. .1. A tolvajok csendje — A sok gazember... — dünnyögte maga elé, miköz­ben végigsimított a lába előtt karikába tekeredelt tacskó fényes, sima hátán. A mozdulat lágysága nem illett a mondathoz, de nem is ez volt a zavaró. Hiszen, ha tudná Miska bá', kinek panaszkodik ... ! A felnőtt testben is ott rejtezik még valahol a gyermek-ördög, azé a gyermeké, aki ősz tá­ján, amikor a rozsdásodó, kesernyés füstszagú kertek­ben roskadásig teltek a gyü­mölcsfák, csapatostól, ban­dába verődve pusztította, dúlta fel a kertek alját. Mindegy, hogy hullott, hogy férges volt az alma, lottyadt a körte, erjedt a szilva, mérgeszöld "a dió, mindegy, hogy otthon mindig érett valami, csak szerezni kell­jen, fennakadni érte élő sö­vényen, drótkerítésen, liheg­ve menekülni vicsorgó ku­tyák és gazdák elől, hallani a hulló szitkok özönét, a rögös földbe becsapódó vas­villák fémes csengését... — Hajaj! — szakadt fel belőlem a sóhaj, elmereng­ve a mozgalmas emlékeken, amelyek éppen most tola­kodtak elő, ebben a békés szeptemberi délutánban, a kunyhó előtti falócán üldö­gélve. Miska bá’ a sóhajt egyetértésnek vélhette, mert nyomatékosan megismételte: — A gazemberek! Azt hi­szik tán, a föld, a fa, a bo­kor magától terem? Dolgoz­ni érte, azt nem! Csak el­venni a készei, a másét, mintha az isten nyújtaná a tenyerén. Hát ezért tartom én a kutyákat. . . Ebben történetesen nem mondott teljesen igazat. A kutyákat nemcsak ezért tar­totta. Szenvedélyesen sze­rette nyúlánk, hosszú lábú, szénfeketével elegy barna foltos, okos kutyáit, bár e szenvedélyét mélyen igye­kezett leplezni. Nyers és szigorú volt velük, mintha emberek lennének, csak a fegyelmezés valamivel több eredménnyel járt, mintha embereket apportírozott vol­na .. . — Erdélyi kopó mind — mutatta őket büszkén —. amikor először vittem hátra csontol. ctelmaradékot, és én elámultam a sok hangzatos név, le- és felmenő rokon­ság hallatán. Micsoda úri népség, löktem eléjük a lá­bos tartalmát, amin egyéb­ként ugyanolyan köznapi módon kaptak össze acsar- kodva, mint a pedigré nél­küli aszfalt-ebek. Mindenesetre jó szolgála­tot tettek a környék bérlői­nek. A Kálvária-domb min­dig is rászolgált a nevére, aki pedig itt arra veteme­dett, hogy tavasztól őszig „beművelje” a kétszáz-vala- hány négyszögölét, végig­járhatta a düh, a keserűség, és a csalódás stációját. Ha nem volt elég éber. zsenge veteményét kitapodták. hagymáját. krumpliját az utolsó szemig kiásták, mál­nájába ösvényeket irtottak, ribiszkebokrait lekopasztot- ták . . . mikor mi érett, mi volt soron, mindig akadt íéltenivaló. Ráadásul a bér­lők hét közben nemigen mu­tatkoztak, csak hétvégén jaj- dultak 1'el itt is, otl is: „A jó isten fogyassza rá az eget, szárítsa le a kezét an­nak, aki erre járt!” Márpedig errefelé mindig járt valaki, és kevesen vet­ték az irányt a templom fe­lé, a reggeli és az esti mi­sére . . . Miska bá' viszont több­nyire kint volt. Nyugdíjas ember lévén ráért. A ku­tyái éjjel-nappal kint ta­nyáztak, szabadon, kötetle­nül kódorogva be a környé­ket. Az öreg reggelente ki­hozta nekik az eledelt, aztán nekilátott. A magas, szikár alak egész nap meg sem állt; szorgalmasan gondozta a fákat, metszette a bokro­kat, kaszálta a füvet, s a kupacokat takaros halmokba kanyarította a fák töve kö­ré. — Nedvesen tartja a tö­vüket — magyarázta ciga­retta után kotorászva, mikor rákérdeztem egy újabb ku­tyaetetéskor. — Különben úgy látom, maga nagyon összebarátko- zott ezekkel a kutyákkal — nézett rám mogorván. — Nem jó pedig, ha ezek a dögök megszelídülnek. Nem tartják fönn a rendet. — Tőlem ugyan ne féltse őket — legyintettem —, ép­pen elég hamisak így is. Bizony, azok voltak. Ha­rapni ugyan nem haraptak (különben az öreg megkö­tötte volna őket), de minden arra járó útját őrjöngő csa- holásuk kísérte végig az ös­vényen, fel egészen a domb­tetőig. A kopók öblös uga­tásába időnként bele-bele- csendült a kicsi Joe, a kur­ta lábú, sima szőrű tacskó nyápic kaffogása is. Ősszel, gyümölcséréskor aztán valósággal elszabadult a pokol, egymást érték a Kálvária felől a ricsajok. — Na, megy a műsor me­gint — füleltünk a felhang­zó ugatás és káromkodások hallatán hátra, és az össze- kavarodó zajokból igyekez­tünk kiszűrni. Miska bá’ va­jon kit csíphetett éppen fü­lön, mert az öreg cifra ká­romkodásainak gazdag tár­házából mást zúdított fel­nőttre, gyerekre. Ha valakit valóban lopáson ért. bőszebb és vadabb volt a kutyáinál is. Gerjedten ontotta az át­kokat a stációk és a t emp­lom tövében, prófétai dü­höngésénél már csak a ku- tyafalka zenebonája volt ha­talmasabb. — A gazemberek! — cseng a fülembe ismét a mondat, a két szó, amellyel Miska bá’ könyörtelen szigorúság­gal két részre osztotta az emberiséget: a becsületesek vékony, és tolvajok vaskos táborára. Mindez már a múlté. A kunyhó helyét azóta benőt­te a fű, Miska bá' néhány évvel ezelőtt feladta a bér­leményét. Vele együtt a ki­látástalan harcot, az örö­kös, ádáz küzdelmet is az emberiség nagyobbik felé­vel. De mielőtt elment, szinte az aprófáig széthaso­gatta a kalibát, ahol nap­hosszat ült és őrködött a magáén és a. másén. Bölcs dolog volt. Ha otthagyja, idő múltán széthordják azt is az utolsó deszkáig. Azóta csend van a Kál­várián. Csend? A settenke­dők surranásának, ágak ro­pogásának, gallyak reccsené- sének, bokrok zörgésének, levelek súrlódásának, lábak dobogásának csendje ez. A tolvajok csendje ... Keresztény Gabriella

Next

/
Thumbnails
Contents