Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1985. augusztus 31., szombat . Honismereti, néprajzi melléklet Irodalmi barangolások A hírlapíró Iwszárkapitáiiy Vagy inkább a huszárkapitány hírlap­író? Hisz nehéz eldönteni, hogy csaták za­jához szokott paripák nyergében szerzett-e babérokat előbb, vagy Pegazussal, a mú­zsák szárnyas lovával. Ügy gondolom, a lényeg az, hogy mindkét területen fenn­maradásra érdemesült Urházy György neve. Tokaj szülötte, idősebb nemes Urházy György, református lelkész és Kemény Te­rézia gyermeke volt. Jeles borvidékünk névadó településén 1823. december 28-án (egyes források szerint 15-én) látta meg a napvilágot. Miután szülei Tokajból Zsibó- ra költöztek, iskoláit a gyermek Urházy György a zsibói elemi iskolában, majd a zilahi gimnáziumban, végül a kolozsvári református főiskolán végezte. Kolozsvárott ismerkedett meg a hírlapírással, amikor Méhes Sámuel, az Erdélyi Híradóhoz fo­gadta munkatársnak a még diák Urházyt. Még 1847 elején is — amikor Marosvásár­helyen letette az ügyvédi vizsgát — ennél a lapnál dolgozott. A 48-as események az ifjú ügyvédet sem hagyták érzéketlenül. Augusztusban beállt a XV. huszárezredbe, amely akkor Kos­suth nevét viselte. Bátor katona volt, Ma­rosvásárhelyt 1849-ben például az utolsók között hagyta el, amikor föl kellett adni a várost. S két hónap múlva már Bem tá­borában találkozhattunk vele. Odamenet ugyan Csíkban elfogták, de sikerült meg­szöknie. Mint galopin nyert alkalmazást Bem seregében. Többször kitüntette ma­gát, például ott volt Nagyszeben bevéte­lénél. Hősiességét többek között kapitányi ranggal jutalmazták. A szabadságharc leverése után ő is buj­dosni kényszerült. Ekkor újra a szülőföld. Tokaj nyújtott számára menedéket. Itt anyai rokonainál meghúzódva vészelte át az üldöztetés nehéz hónapjait. Időközben megtanult angolul, s a nyugat-európai po­litikai irodalmat tanulmányozta. Amikor enyhült az elnyomás, újra sajtómunkához látott. A Pesti Napló munkatársa lett 1850-ben. Ennek külföldi rovatát vezette. A krími háborúk idején, 1854-ben, mint a lap haditudósítója, a helyszínen járt. Ot­tani tapasztalataiból született a Keleti ké­pek című munkája. 1855-től Kemény Zsig- mond szerkesztése alatt a Pesti Napló ve­zércikkírója lett Urházy. Írásaiban gya­korta hirdette a napóleoni eszmék életre­valóságát: 1857. július 1-én 1500 előfizető­vel megindítja a Magyar Posta elnevezésű politikai lapot, de a kiadó 1858 nyarán megszüntette Urházy kezdeményezését. Ek­kor a Magyar Sajtóhoz ment át, ahol a külföldi rovat szerkesztője lett. 1881-ben a zsibói kerület megválasztotta országgyű­lési képviselőnek, ugyanebben az évben — elsősorban a III. Napóleon című történel­mi és politikai munkájáért — a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába is beválasztották. Később a Hon és az Est lapoknál is dolgozott. 1869-ben újra képviselőnek vá­lasztották. Elvei, meggyőződése a Deák­párthoz fűzték, ide vonzották régi baráti kapcsolatai is. Híve volt a kiegyezésnek, ebben látta az ország felemelkedésének lehetőségét. Még nem volt ötvenéves, ami­kor 1873. április 21-én meghalt Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia Szilágyi Sándor emlékbeszédével adózott a hírlap­író huszárkapitány munkássága előtt. Turistákat szállító autóbusz áll a me­# zőkövesdi főtéren, a barokk stílusú nagytemplom közelében. Utasai a templombelsőt csodálják, Takács István mozgalmas freskóiról többek közölt a ma­tyó népélet évszázadai köszönnek vissza. S ugyanígy a történelmet idézi néhány lé­péssel odább a Matyó Múzeum is. Temp­lom, múzeum általában minden Mezőkö­vesdet felkereső turista úti célja. Mindket­tő (ugyanúgy, mint a város hőfürdője) közismert messze földön. Ám arról már kevés látogató tud, hogy a templom mel­lett szerényen meghúzódó plébániaház szo­bái is a történelmet idézik. De honnan is tudnának róla?! Az idegenforgalmi tájé­koztatók nemigen említik, az eseménye­ket megörökítő emléktáblák sem kívül, az épület falán hirdetik az egykori esemé­nyeket, hanem odabenn, a hűvös szobák falán őrzik a történelmet. * A plébánia egyik szobáját egyszerűen csak úgy nevezik itt Kövesden: korona­szoba. Falán egy márványtábla található, melynek latin nyelvű felirata a követke­zőket hirdeti: His (s itt a magyar korona alakjának vésete következik) tectis iacui peregrina quondam, quievi MDCCCVI. Egy­kori, nagy tudású tanárom, Koszorús Ist­ván hathatós segítségével fejtjük meg az egyes szám első személyben írt hexame­tert. Nem szó szerinti — hanem már ma­gyarosított — fordításban azt adja hírül: ebben a házban vándorként egykoron meg­pihentem 1806. Nem tévedés, I. István egykori királyi ereklyéjéről, a magyar koronáról van szó. amely 1806. március 19-én egy éjszakára megpihent ebben a mezőkövesdi parányi szobában. A bővebb részletekhez termé­szetesen ismerni kell a történelmi esemé­nyeket. Az 1800-as évek elején, főleg pe­dig az 1805-ös pozsonyi béke után, amikor a Habsburg-birodalom elvesztette Velen­cét, Islriál és Dalmáciát, fennállt a veszé­lye annak, hogy Bonaparte Napóleon eset­leg a magyar koronát is fejére teszi, s ez­zel a Habsburgok számára elvész a Kár­pát-medence. Miközben ennek megakadá­lyozására fokozták a katonai felkészülést, óvatosságból — a hatalom és a jog eszmei megtestesítőjét, a magyar koronát — 1805 végén Budáról jó távolra, Munkács várá­ba „menekítették”. Innen csak három hó­nap múlva, 1806 tavaszán érkezett vissza Budára a hatalom jelképe, amikor a nem­zetközi helyzet a Habsburgok számára ked­vezőbbé vált, s nem kellett tartania Ma­gyarország elvesztésétől. A visszaszállítás során a korona — mint azt Mezőkövesd helytörténésze, Kiss Gyu­la író is közreadta a Matyóföld 1979. év­folyamában — 1806. március 19-én tíz- lovas hintóval érkezett Kövesdre. Itt „pi­henése” színhelyéül a római katolikus plé­bániahivatal egyik belső helyiségét jelöl­ték ki. Azt, amelyikben ma emléktábla emlékeztet: ebben a házban vándorként egykoron megpihentem. * A másik emléktáblához a koronaszobá­ból rövid út vezet. Ott van a szomszéd­ságban egy nagyobb helyiségben, amely afféle vendégszoba. Itt is azonnal a láto­gató szemébe ötlenek a márványba vésett betűk. Ezen felirat magyar nyelvű, azt hirdeti: ebben a házban lakott 1881. szep­tember 1—9. között a nagy lovassági had­gyakorlat idején I. Ferenc József császár, király. Erről az eseményről Mezőkövesd város monográfiájában Sárközi Zoltán a követ­kezőket írja: „Fontos politikai eseményre került sor 1881 szeptemberének első nap­jaiban. Ekkor látogatta meg városunkat a nagy hadgyakorlat alkalmából I. Ferenc József császár és király. Hunyadi Mátyás és II. Lajos királyok után ő volt a har­madik uralkodó, akit Mezőkövesd vendé­gül látott. Tiszteletére felkavicsoztattak több utcát és a piacteret, a vízfolyáson pedig új hidat építettek. Minderre 3000 forint rendkívüli költséget szavaztak meg.” Dr. Szendrei János leírása szerint a me­zőkövesdi fogadtatás egyszerű, de szívé­lyes volt, ,,ö Felsége azzal igen meg volt elégedve, a hatszáz főből álló bandérium Ö Felsége tetszését megnyerte. A bande- ristók tisztjeikkel együtt, fehér lábravaló- ba s ingbe voltak öltözve, az evolutiókat feltűnő ügyességgel tették, a kitanítás ér­deme Szathmáry Király Pált illeti.” Szinnyei József irodalmi lexikonában, amely máig a legrészletesebb ilyen jelle­gű mű, említ egy Boda Pál nevű paraszt­költőt is, aki — mint írja — „Mezőköves­den 1881-ben személyesen nyújtotta át a királynak egyik versét”. Mezőkövesd határában a vendéget a vá­ros főbírója köszöntötte. Lelkes szavait állítólag „nyelvbotlással” ekképp fejezte be: „És most testvéreink, kiáltsuk szívből- lélekből: éljen Kossuth Lajos!” Erre zúgó éljenzés tört ki. A hibát csak akkor vet­ték észre, amikor már késő volt. Zsolca mellett, a Sajó partján E csatának, amelyről a következő- # ben szó lesz, hosszú az előzménye. Talán akkor kezdődött, amikor bölcs­nek ismert királyunk, Könyves Kálmán 43 éves korában — miután első nejét, Busil- lát és egyik fiát, Lászlót elvesztette — 1112-ben újra megnősült. Oj feleséget oroszhonból hozott, egy orosz hercegnőt, Mónomakh Vladimir perejeszláv és az északi Szuszdál fejedelmének lányát, Eu- fémiát. Ám két év múlva Kálmán házas- ságtörésen kapta a nejét, és ahogy Pauler Gyula írja: ......a várandós asszonyt, ki — h ite szerint — fattyút hordott szíve alatt, visszaküldte atyjához.” Kálmán elűzött neje hazájában fiút szült, ki felnőve, magát a magyar király törvényes fiának vallotta. Neve Borisz volt, s igényt tartott a magyar trónra. Hogy a célját megvalósítsa, szövetségest keresett, s ezt megtalálta Lengyelország­ban III. Boleszláv személyében. Ám ekkor idehaza már Kálmán megvakított unoka­öccse, .II. (Vak) Béla uralkodott.­A magyar urak közül nem kevesen tá­mogatták Borisz elképzelését, s szívesen látták volna őt a magyar trónon. Erről meggyőződött III. Boleszláv is, s ez indí­totta arra, hogy 1132-ben sereget gyűjtve, átkeljen a hegyeken. A Poprád völgyén, s Bran.yiszkón át a Hernád völgyébe özön­lött. II. Béla a támadás láttán úgyszintén se­gítségért küldött az osztrák őrgróf Albert- hez, ki lula.jdonképpen sógora volt. De eközben az országon belül nagy volt a zűrzavar. Bélának tapasztalnia kelleti, hogy igen sokan Boriszhoz csatlakoznak, vagy legalábbis ingatagok, összehívta hát az ország nagyjait és megkérdezte tőlük: Tudjátok-e, hogy Borisz fattyúgyerek, vagy Kálmán király fia? Akik Béla hűsé­ges hívei voltak, s ragaszkodtak őhozzá, határozottan azt válaszolták: Borisz nem méltó a koronára. De voltak habozok, s ezekről Béla tudta, a döntő pillanatban átpártolnak majd az ellenséghez. El kell. választani a juhokat a bakoktól, meg kell ölni az árulókat — született meg a dön­tés. A határozatot végre is hajtják, sok urat, így Lambert főispánt fiával, Miklós­sal, Folkust, Majnoldot és még sok más urat legyilkoltattat. Akiknek sikerült megmenekülniük, elvitték a hírt Borisz táborába, ahol még inkább fokozódott az elszántság. A két sereg a Sajónál, a mai Felsőzsolca környékén találkozott. Béla serege a jobb parton foglalt állást, míg a lengyelek, az oroszok a túlparton foglaltak helyet. Köz­tük voltak természetesen a Bélát eláruló magyarok is, a borsodi Simád nemzetség­ből Tivadar (rokona Simafia Márknak, ki­nek része volt Béla és atyja, Almos meg- vakíttatásában), aztán egy vakmerő somo­gyi ember, a Győr nemzetségből Sámson. II. (Vak) Béla, aki a Sajó menti csatában le­győzte a trónkövetelőt Ez utóbbi például egyedül átkelt a Sa­jón és bement II. Béla sátrába, ahol ép­pen tanácskozás folyt, és kérdőre fogta a királyt: Hitvány kutya! Mit csinálsz az országgal ? Ez a vakmerő orcátlanság döbbenetét, bénultságot okozott az urak között, oly­annyira, hogy Sámson kisétálhatott a sá­torból. Ám Búd ispán egyik szolgája nem volt ennyire rest, s lándzsát ragadott. A folyónál utolérte Sámsont, s hiába igyeke­zett segítségére Tivadar, leszúrta. Sámson vakmerősége nem érte el a várt hatást. Sőt Béla hívei még inkább hűséget esküd­tek, átüzentek az ■ orosz, lengyel vezérek­nek: Nem illik, hogy ti igazság ellen akar­tok egy fattyúnak országot keresni. Mi tudjuk, hogy a korona joggal Bélát illeti. III. Boleszláv megdöbbenve tapasztalta, hogy seregéből fokozatosan elfogynak a magyarok, s egyre inkább csak saját ka­tonáira támaszkodhat. Ebben a helyzetben végül is a visszavonulás mellett döntött. De amíg erről tanakodtak, II. Béla serege 1132. július 22-én, Mária Magdolna nap­ján megtámadta őket. „Elülről-hátulról felhangzott a harci zaj, köröskörül haliák a lengyelek a német szót, a mint közeled­tek, egymásra kiabáltak, egymást buzdí­tották Albert osztrák vitézei...” III. Bo­leszláv ugyan hősiesen harcolt, de végül is meg kellett futamodnia. ö maga lovát veszté, s csak más lovon tudott elmene­külni; „Voltak magyar vitézek, kiknek páncél­inge csupa vér volt. A nap hősei gyanánt Gáabot, Bátort, Vasast és Miksát, helye­sebben talán Miskát említé, ki Simád Ti­vadart elfogta és II. Béla elé hozta. II. Béla a' vitézeket gazdagon megajándékoz­ta, de a bosszú politikájára nem veteme­dett." Így zajlott le Zsolca mellett egykoron a sorsdöntő ütközet. Ebben Borisz minden reménye megsemmisült, ugyanakkor II. Béla „királysága megerősödött az ő kezé­ben, és ellenségeit az Úr csúffá tette”. Az oldalt írta: Hajdú Imre Fotó: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents