Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-25 / 199. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. augusztus 26., hétfő Most, hogy a magyar nép négy évtizeddel ezelőtti új honfoglalására emlékezünk, nyilván gyakran szóba kerül az a másik, bő egy évezreddel ezelőtti birtokbavétel is, amelynek során Árpád apánk vezérletével telepedtek meg a Kárpát-medencében őseink. Emezt a negyven éve történt korszakváltást is sok-sok képzőművészeti alkotás — emlékmű, freskó, táblakép stb. — idézi, de egy olyan kompozíció megszületése még mindig várat magára, mint amilyen Munkácsy Mihálynak a Parlamentben függő óriási vászna, a Honfoglalás. Ki ne ismerné ezt a több mint két méter magas és hat méternél is szélesebb jelenetet, amelyen Árpád fehér lován ülve széttekint népének tisztelgő seregén! Azt azonban feltehetőleg jóval kevesebben tudják, hogy e mű megszületésében milyen fontos szerepet játszott a korabeli Szeged, meg még néhány más Csongrád megyei _ helység. Az 1879-es nagy árvíz után példás gyorsasággal és a településrendezés európai színvonalán újjáépülő város elöljárósága egyrészt arról döntött, hogy az akkor már messze földön híres piktort e nagy munkájában minden módon segíteni fogják, másrészt arról, hogy a gondosan ápolt barátság gyümölcseként a kép nagy színvázlatát megszerzik tőle. Munkácsyt Szegedhez édesgetni nem volt nehéz. Egy jó üzleti érzékű műkereskedő 1882 márciusában már bemutatta itt Búsuló juhász című képét, illetőleg a Krisztus a Pilátus előtt című tablójának fényképváltozatát. Nem kevesebb, mint 1600 néző: váltott jegyet a két látványossághoz a Hungária Szállóba. Amikor pedig a Honfoglalás megfestése ötletből valósággá kezdett lenni, Munkácsy személyesen is megjelent Szegeden. Erre az első »látogatásra 1891 októberében került sor, egészen pontosan azért, hogy — a Szegedi Napló szerint — „... a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket...” akart Párizsba vinni a mester. (Neullyban ekkor már állt az a hatalmas műterem, amelyet külön a szóban forgó kép elkészítéséhez építettek.) Munkácsy rövid pesti tartózkodás után előbb Szentesre vonatozott, ahol az akkori főispán, Zsilinszky Mihály — lévén rokonok — nagy szeretettel fogadta. Az ő társaságában rándult ál aztán Csongrádra, majd Szegvárra is. Ez utóbbi helyen bukkant rá arra a paraszt férfira, akiről Árpád arcát mintázta. Szegedre 1891. október 25-én érkezett meg a művész. Itt Tisza Lajos, az árvíz utáni helyreállítás kormánybiztosa kísérte, a helybéli lap tudósító riportere pedig Mikszáth Kálmán volt. Munkácsyt érthető kedvességgel és nagy- nagy tisztelettel fogadták a város elöljárói. Mivel éppen akkor — október 26-án — avatták fel a mai Balástyán a felsőtanyai központot, különvonatot indítottak oda, hogy Munkácsynak ne kelljen kocsin fáradnia. A mester természetesen ezt az avatási ünnepséget is arra használta fel, hogy vázlatokat készítsen. Tehette, mert — Mikszáth szavaival — „...ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül, két mérföldnyire a bárány-címerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is ...” A felsőtanyai látogatás után a szegedi kaszinó avatása volt soron. Ott Munkácsy figyelmét hosszan lekötötte egy mongolos arcú lány, bizonyos Szeles Olga. Nos, ő lett annak az asszonynak a modellje, aki a vezéri sátor előtt magasba tartja gyermekét. A mester sok-sok telerajzolt lappal és rengeteg élmény birtokában október 27-én utazott el Szegedről. Amint visszatért Párizsba, csak a Honfoglalással foglalkozott. Előbb a kép szénrajzát készítette el, majd megfestette azt a nagy színvázlatot is, amely — amint azt a Tisza partján remélték — a városi múzeum falára került. Végezetül pedig a Parlament számára megrendelt változatot is befejezte; 1893 decemberében látta el hitelesítő kézjegyével. Hogy mi a különbség a Szegeden látható vázlat és a végleges mű között? Egyebek között az, hogy ez utóbbin a kívánatosnál jobban látszik a megrendelők soksok kívánsága, elháríthatatlan igénye. Mig az előtanulmányok szellősek, a megörökített típusok jellegzetesebbek, addig a „nagy” Honfoglalás zsúfoltabb; Végváry Lajos művészettörténész szerint: „...a budapestin az akkori magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette”. Ez olyan nagy — és minőségrontó — engedmény volt, hogy magát az alkotót is megviselte. Korabeli feljegyzéseiből tudjuk, mit érzett, amikor „...az egész képet áthangoltam ...” A Honfoglalás azonban így is kiemelkedő alkotása a magyar művészettörténetnek. A millennium kora mutatta fel benne önmagát • A. L. Diósgyőrvasgyárban is voltÁ vén bakancsos... Szigeti József drámaírónak és színésznek az 1855-ben írt A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínműve augusztus 20-i kitűnő televíziós változata a diósgyőr- vasgyári munkásszínját'szás 87 évvel ezelőtti bemutatóját idézte fel. Az írás szerint 1898. június 12-én és 26-án a Jószerencse Dal- és Önképzőkör műkedvelői mutatták be nagy sikerrel a darabot Me- regalli Ede rendezésében. Meregalli Ede szállítási tisztviselő a korai diósgyőrvas- gyári munkásszínjátszás kiemelkedő egyénisége volt. Ez volt a 27. rendezése Diósgyőrvasgyárban. Felesége leánykoriban hivatásos színésznő volt, így tanácsaival, ötleteivel kitűnő társa lehetett férjének, egyben részese is a sikernek. A bemutató a vasgyári vendéglő dísztermében, illetve annak színpadán volt, tekintettel arra, hogy a munkásétterem korszerű színpada csak két évvel később, 1900. február 11-én került felavatásra. Vanzsura Ferenc munkásszínjátszó, később Meregalli utóda gondos feljegyzései megőrizték a szereposztást, illetve annak újabb bizonyítékát, hogy a Jószerencse Dal- és Önképzőkör a diós- győrvasgyári munkások egyesülete volt. A régi szerep- osztásból idézünk: a vén bakancsost Kiss Ferenc szerszámlakatos; a huszárt Vanzsura Ferenc lakatos; Szépít Mitterpach István gyalus alakította. A női szerepeket Vanzsura felesége, illetve a munkások hozzátartozói, családtagjai elevenítették meg. Közel kilenc évtized múltán így elevenedik meg a diósgyőrvasgyári munkásszínjátszás hőskora. Kováts György Pihenőben Ez az úriember nem sportoló, de a lazítás neki is jólesik két félidő között. Ráadásul 1000 kilométert utazott, hogy itt fáradjon, Sárospatakon. Néptáncainkat tanulta a nemzetközi szemináriumon ... Fotó: Fojtán László A fiatalok és a közélet Gyakori panasz: az emberek nem tudnak igazán közéletet élni, gyakran nem képesek mihez kezdeni még a meglévő lehetőségekkel sem. Sajnos, e jelenség gyökerei a fiatalabb korba nyúlnak vissza. Sokan nem tanulják meg már ifjúságukban a helyes nyilvános viselkedést. Még ha nem is adunk teljesen igazat a régi szólásmondásnak, ami szerint: „Amit nem tanult meg Jancsi, nem tudja azt János”, elfogadhatjuk, hogy a közéleti szereplést már a gyermek-, a serdülőkorban meg kell ismerni. A fiatalok politikai szervezete, a Kommunista Ifjúsági Szövetség. Természetes tehát, hogy a közéletre való nevelést ennek kell magára vállalnia. Ennek a szervezetnek kell kialakítania azt az ifjúsági közéletet, amely közösségi emberré formálja a fiatalokat. S mi legyen azokkal, akik nem tagjai a szövetségnek? Különösen a vállalati, szövetkezeti szervezettség marad el az oktatási intézményektől. A KISZ érdekképviseleti feladatából is következik, hogy a KISZ-en kívüliek- ilyen irányú nevelését vállalnia kell. De hol élnek manapság a fiatalok közéletet? Elsősorban munkahelyeiken, iskoláikban. Ma már összehasonlíthatatlanul több lehetőség van erre, mint tíz—tizenöt évvel ezelőtt. A KISZ- nek ugyanis olyan úgynevezett jogosítványai vannak, amelyek korábban nem is voltak. Viszont hamarabb jöttek létre a közéleti formák, mint azok a KISZ- tagság belső igényéből következtek volna. Sok helyen sokáig nem is tudtak kellőképpen élni olyan lehetőségekkel, mint az ifjúsági parlament vagy mint a képviselet a különböző vállalati szervekben stb. Így aztán előfordult, hogy a fiatalok afféle fejbólintó jánosokként mentek a felnőttek testületéinek az üléseire. Mások nem az őket küldő testületek, hanem legföljebb a saját véleményük alapján szóltak a megvitatott témákhoz. Legtöbbször azért, mert nem adtak elég időt a fiatal, tapasztalatlan küldötteknek arra, hogy az ügyeket — amelyekben a KISZ-eseknek is állást kellett foglalniuk — saját testülteikben is véleményezzék. Igaz az is; sokszor a fiatalokon múlott, hogy megbukott a KISZ- képviselet, saját bátortalanságuk miatt. Mindezek az ifjúsági közélet gyermekbetegségei voltak, amelyek közül jó néhányat már ki is nőttek, főleg ott, ahol a felnőttek is segítettek. Ma már a KISZ- tagságot véleményezési, egyetértési jog illeti meg, sőt, képviselőinek bizonyos kérdésekben vétójoga is van. Mondani sem kell, milyen fontos eme jogok gyakorlása éppen akkor, amikor a politikai, gazdasági, társadalmi fórumoknak is megnőtt a jelentőségük az intézmények, vállalatok életében. Részvétel a döntések előkészítésében, beleszólás saját sorsuk intézésébe, ez fontos szerepe ma az ifjúsági közéletnek. A vitathatatlan fejlődés ellenére még ma is gyakran hallani: a fiatalok nem élnek igazán közéletet. Mi a tartózkodás oka? Kétségtelen, hogy az ifjúsági szövetség nem szakítható el a társadalomtól. Az ifjúság is á társadalom jellemző jegyeit viseli magán. Például nehéz a fiatalok pályakezdése. Éppen abban az időszakban kell szakmai tudásukat bizonyítaniuk, amikor a családalapítással járó gondok kötik le őket: a beilleszkedés, a lakásszerzés. Bizony jócskán van, ami lekösse erejüket, s egyhamar kiderülhet; a közéleti tevékenységre nem marad sem idő, sem energia, elviszi azt a túlórázás, a különmunkavállalás. Hogyan lehet e kivédhetetlennek látszó érveket ellensúlyozni? Csakis egyféleképpen. Ha olyan közéleti körülményeket teremtünk, amelyek között a fiatal úgy érzi, érdemes részt venni a mindennapi politizálásban. Ha azt tapasztalja, hogy . szavának súlya van, hogy véleményét figyelembe veszik a döntések meghozatala előtt, ha nemcsak fejbólintást várnak tőle, hanem érdemi beleszólást is, akkor bizonyára megtalálja módját, hogy jobban, cselekvőbben részt vehessen az ifjúsági és a felnőtt közéletben egyaránt. G. J. Elénk vendégjárás Magyarországon Lassan vége felé közeledik a nyár, az idegenforgalmi adatok és előrejelzések azonban azt mutatják: ezúttal meghosszabbodik a szezon, s az utolsó nyári hónapot követően is élénk marad a vendégjárás hazánkban. Az elmúlt hétvége is ezt jelzi: alig volt kisebb a forgalom az üdülőhelyeken, a kempingekben és a szállodákban, mint a legforróbb júliusi napokban. A fővárosban zsúfolásig megteltek a szállodák külföldi turistákkal. A Fórumszállót népes spanyol, NSZK- beli, osztrák és ausztrál csoportok töltötték meg, de sokan jöttek az Egyesült Államokból és Kanadából is. Az Átrium Hyatt-szálló vendégeinek zöme az európai országokból érkezett; közülük számosán a Magyar Farmakológiái Társaság kedden kezdődő IV. kongresszusán vesznek részt, s felhasználják az alkalmat az ország megismerésére is. A várbeli Hilton-szállóban főként osztrák és NSZK-beli turisták foglaltak szobát. A hárshegyi kempingben több mint ezren kértek helyet sátruknak, lakókocsijuknak, osztrák, csehszlovák, holland, NDK-beli és NSZK-beli természetbarátok csakúgy, mint portugálok, ausztráliaiak, új- zélandiak és irakiak. Grácia egy pörköltre Szívem szerint nagy pével foglalnám írásba, de tartok tőle, úgyis kicsivel jelenne meg. Azt viszont előrebocsátom, kizárólag sertéspörköltről kívánok írni. Mire a megkülönböztetés, kérdheti a pörköltkedvelő olvasó, s talán kérdése jogos is. Ám birgékről, marhákról írjon más, olyan, aki azokhoz ért. Jómagam közelebbi ismeretségbe inkább csak a sertéspörköltökkel kerültem eddig eltelt éveim során. Aminek oka egyáltalán nem kereshető válogatós mivoltomban. Inkább maguk a sertések az okai, melyek húsa honi mészárszékeinkben leggyakrabban előfordul. Maga a malachús is olyan ritka, mint a sertésen kívül fentebb már emlegetett egyéb pörköltnek valók. Immáron pörköltélvező korba lépve tudom csak fölfogni, megérezni, micsodaféle nőszemély lehetett ama Sze- kond Irma, kit egy Krúdy nevű írástudó, midőn a hölggyel megszakított minden korábbi testi-lelki kapcsolatot, egy malacpörkölt formájában fogyasztott el, természetesen csak gondolatban. Ám amikor az utolsó falatka kenyérrel fölitatta a tányér alján megmaradt kevéske szaftot is, mely a malachús alatt maradt, szívéből a hölgy egyszer s mindenkorra kiköltözött. Talán jóval ritkábbak lennének a válások a mostaninál, ha a szétköltözőknek malac-, netán vaddisznópörkölt formájában kellene leszámolniuk, damaszttal terített asztal mellett, unt házasfelükkel. Csalás, vendéglő esete természetesen kizárva! Részint azért, mert kevés helyen készítenek mai- napság pörköltet, részint azért, mert az így túlságosan kényelmes volna a haragos házasfeleknek. Sertéspörköltöt ugyan készíthetnének, amennyit csak jónak látnak, ám leggyakrabban asztalra kerülő pörköltünk egy ilyen nagy horderejű, egész életre szóló eseményhez, mint á válás, túlságosan is közönségesen hatna. Nem mintha a jó pörkölt olyan gyakori volna, ám sokan vélik nap mint nap, hogy ők egy jó pörköltet ettek, netán főztek (!), ám ha alaposabban a vaslábasok fenekére néznénk (ha egyáltalán még tartanak némely háztartásokban öntöttvas lábost erre a célra, nem pediglen kuktában kísérleteznek holmi pörköltgyártással), kiderülne: annak a pörköltöcskének bizony vízzel hígított „szaftja” volt, de ha nem, akkor megpergelték az alámetélt hagymát, ha nem, akkor nagyra vágták a húst, melyről előzőleg köny- nyelműen minden mócsingos falatot, minden kövérjét, porcogót eltávolítottak. És sorolhatnánk még a fiaskó megannyi lehetőségét, mely mind-mind alkalmat kínál rá, hogy a húsból végül is ne váljék pörkölt, csak afféle főtt-sült paprikás, vizes szülemény. Mert, ez bizony gyakorta előfordul. Annál ritkább, éppúgy, mint az igazi ünnep, a pörkölt. Ámbár Miskolc ebben a kérdésben kedvezményezett állásban lehet, hiszen az imént már említett Krúdy állítólag a helybéli vasúti restaurációban hajdan pörköltöt evett. Azért nem írom, hogy finom pörköltet, mert a pörkölt csak finom lehet. Ha nem az, akkor az természetesen nem pörkölt. És akkor már el is árultam, hogy erről ismerszik meg a legkönnyebben: vajon pörkölttel van-e dolgunk, mikor egy falatka kenyeret — amúgy, szondázásként —, késünk hegyére tűzve a tányérnyi, gőzölgő pörkölt húsai közé eresztünk. De hát ehhez végtelen türelemre, rengeteg gyakorlásra van szükség. Ám, mint rendszerint az életben, a sok fáradtság itt sem hasztalan. Előbb-utóbb képesek leszünk megkülönböztetni a finomat, a nem pörkölttől. Állítom: akad még hely manapság is a Szinva-parti varosban, ahol tisztességes pörköltöt készítenek. S ha nem írom ide a helyet, azt csak az olvasó iránti nagyra becsülésből teszem. Képes azt maga is meglelni. Csendes Csaba
