Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1985. augusztus 18., vasárnap Elmenőben, a szerkesztőség bejáratánál nyugdíjas kollégába botiok. — Hová, hová? — kérdi. Mondom: vidékre. — S merrefelé? — kíváncsiskodik. Szentistvánbaksára. Csodálkozva néz rám. — Az meg merre van? Magyarázom. Hallgatja, majd újrakérdez: — És ott mi van? ... Szentistvánbaksa, 1985 Őszinte, találó, valós kér- dés, hiszen minket is ez motivált úticélunk kijelölésekor. Beválthatom, azért megyünk Szentistvánbaksára, hogy megtudjuk: s ott mi van? Mert valójában mit is tudunk mi az ilyen eldugott, kis lélekszámú településekről? Vajmi keveset. A nevüket ismerjük csupán, legfeljebb még azt, hogy hol, merrefelé fekszenek. S tudjuk a kisközségek uniformizálható ismertetőjeleit: elöregedés, elvándorlás, háztáji, valamint infrastruktúra hiánya. Csupán ennyi elég lenne? Aki ennyivel beéri, túlbecsüli önmagát, s lebecsüli az ország sok száz „Szent- istvánbaksáját”. Mert íme ez az egy is mennyi és mennyi ismeretet, pontosabban megismerni valót rejteget. Csak meg kell keresni a forrásokat! Tudták például, hogy Eger 1552-es diadalánál név szerint is feljegyeztek egy hős baksai védőt, Baxi Tamást? Vagy például azt, hogy már a bronzkorban lakott volt ez a táj? A magyar régészek olyan legendás hírű alakjai folytattak itt kutatást, s találtak az időszámítás előtti II. századból cölöpsírokat, mint Römer Flór is és Hampel József. S az sem egy utolsó kiváltság t- hisz’ kevés településnek adatott meg —, hogy viselheti legnagyobb történelmi érdemeket szerző királyunk, István nevét. Baxi Tamásihoz hasonló bátor emberek később is éltek e tájon. A pártház falán emléktábla hirdeti a II. világháború azon áldozatainak nevét, akik nemei tudtak mondani az esztelen vérontásnak. — És mi van ott? Lám. e pár adat is fényes bizonyítóka: búi’ ma kicsi.' korántsem akármilyen falu Szentistvánbaksa, és nem akármilyen fából faragták az erre jövőket. Csendesen ál, mint a kertek alatt t>k- kadt nyári napokon nyugodtan folydoaáló Hernád, de éppúgy nem erőtlen, akár a záporok, felhőszakadások ideién másik arcát is megmutató folyó. AZ ELÖLJÁRÓ Víz és domb között, sok zöld lomb alatt, hosszú szalagként húzódik Szentist- vánbáksa. Mintegy százötven-százhetven ház alkotja a falut, amelyek 420— 430 embernek adnak hajlékot. Az adatokat régi ismerősömtől, Hornyák Sándor tsz-nyugdíjastól, alap- szervi titkártól hallom, aki a' legutóbbi tanácsi választások óta Szentistvánbaksa község elöljárója. Ö meséli e.1 a falu nevének eredetét is. — Valamikor itt nagyon sok juhot és kecskét tartottak, s a legeltetett állatok húsát — főleg a hímegyedeket, a bakokat — itt vágták le, s tartósították, sózták. A szájhagyomány szerint erről kapta a nevét a falu: bak-sózó. Ebből alakult ki baksó, bak- sa. Az ófalu a Hernád túlpartján épült, ám a tatárjárás, valamint a többszöri földcsuszamlás elpusztította. Ma ott legelő van, s úgy nevezzük: Pusztabak- sa. Végigsétálva az augusztusi verőfényben fürdő falun, a községi elöljáró az itt élő emberek életéről beszél. Megtudjuk, hogy a negyven éven aluli lakosság 40—45 százaléka él a mezőg azdasá gból, rajtuk kívül az öregek, nyugdíjasok valamennyien. A többiek eljárnak Miskolcra, Alsózsolcára, egyszóval az iparba. — Milyen emberek élnek itt Baksán? — kérdeztük, bár a lépten-nyo- mon ránk köszönök elárulják, igazolják: barátságosa baksai nép. — Való igaz, nagyon vendégszerető emberek élnek itt. Összetartó község a miénk, bár a mai világra jellemző rohanás, hajtás miatt valamit itt is vékonyodott ez az összetartás. Értem alatta, hogy sokkal kevesebb idő jut egymásnak, egymásra. Megritkultak a régen oly hagyomány os öss ze j öve telek. Nincs idő — mondjuk. Mindenki dolgozik, iparkodik. Mert az is igaz, dolgos az itteni nép. Még az eljárók is tartanak jószágot, művelnek földet, kertet, szőlőt. Az utóbbi időben’ az elvándorlás is megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött. Évente épül egy-kél új ház is. Épp a minap osztottuk ki a tsz üzemegysége egy területét házhelynek, itt újabb öt lakóház épülhet. Sándor bátyánkat —aki, amíg kísér bennünket, nagy-nagy szeretettel beszél szülőfalujáról — arról faggatjuk, mit hoz a jövő ennek az évezredes lakott településnek? — Nagyon remélem, hogy további virulást. Szép vidék ez, jó levegővel, csenddel, vízzel, hallal bőségben. A falusi turizmus ideális helyszíne lehet ez a falu. Arról is hallottam, hogy a határ egy részét értékes, ritka flórája miatt, természetvédelmi területté nyilvánítják. Szóval, a reményünk nem csupán ábránd, van reális alapja... S hogy jól látja a dolgokat a községi elöljáró, bizonyítja az a sátor, amelyet az egyik kert szilvafáinak hűse alatt fedeztünk fel. Kádas József Szolnokról táborozik itt családjával. A telken — mely az övék — már álla pince, s jövőre talán a sátort is felváltja az elkészült hétvégi ház. — A szüleim idevalósiak voltak, tőlük örököltem ezt a területet — magyarázza Kádas József. — S bár Szolnokon lakunk, nem válunk meg tőle. Visszajárunk. ' Itt és most ez tűnik az egyik legszebb magyar szónak: visszajárunk! A TEJCSARNOKOS Hagyományhű, állatszerelő nép lakja Szenlist- vánbaksát. A községben végigmenve még csak itl- ott található a nyolcvanas évek arculatot változtató képe: az emeletes ház. A virágos portákon a lakóházakat szinte mindenhol még funkcionáló gazdasági épület hosszabbítja. A csendes, napsütötte délelől- tön pedig az udvarokon szárad a tejeskanna. — Reggel hatkor, meg este hét után megélénkül ez az utca is — mondja Karaja Ferenc, tejcsarno- kos, aki egyébként csak másodállásban végzi ezt a tevékenységet, mert főfoglalkozásként ő itt a faluban a postás. Ám, a régi lejcsarnokos, a felesége elment gyesre, így ő .vette át a munkát átmeneti időre, három évre. — Harminckilenc család hordja be a tejet naponta kétszer, így egy-egy nap közel 800 liter tejet veszek ál. Hornyák Sándor, községi elöl járó — A lejcsarnokos feladata mindennap ellenőrizni az átadott tej minőségét — veszi ál a szól Huszli István lejellenőr. — De ebben a községben ritkán van gond a minőséggel. Csendes, nyugodt hely ez, kérem. A. termelők jól tudják, a fizetség az ösz- szes begyűjtött tej állagminőségétől függ, így aztán egymásnak kiszolgáltatottjai. Vagyis egy termelő hanyag munkája ßv. átlagárat csökkentheti, így mindenki igyekszik jó minőségű tejel termelni. — Termelői kedv? — néz. rám Karafa Ferenc. Mostanság, mintha még növekedne is. Sokat segít a kihelyezési akció. Miszerint a termelőszövetkezet a kistermelőhöz ad ki tehenet több évre. Így jutóit fejőstehénhez a faluban két fiatal házas is. Szóval, nem igaz. az, hogy a fiatalok ma már nem szívesen foglalkoznak az. állattenyésztéssel, csak meg kell találni a megfelelő, kedvezményes formáját, hogy mindenkinek, vagyis a termelőszövetkezetnek és a kistermelőnek is megérjea szövetkezés. Akkor aztán lesz kedv, nem? — kérdez vissza a tejcsarnokos, miközben behajtja az ajtókat. Este hétig bezár az encsi Zója Termelőszövetkezet tejbegyűjtője. A BOLTVEZETŐ Egy órával később a helyi vegyesbolt ajtajára is lakat kerül. — Nincs itt forgalom dél körül — mondja Csuha Barnáríé, Jolika, az egyszemélyes bolt vezetője, aki már húsz éve van a szakmában, 14 éve — nyitás óla — ebben a boltban. — Bejönnek ide az asz- szonyok, gyerekek, mindegyiküket ismerem név szerint. Tudom, ki mit. szokott venni, mit szeret. Vegyük például a kenyeret. Sokáig csak a kétkilós veknii vitték. Aztán bejött a manapság oly divatos alföldi kenyér. Nos. van aki csak azt szereli. így az ő kedvükért azt rendelek. Van, aki a gömbölyű, házi jellegűhöz ragaszkodik. De a legnépszerűbb még mindig a kétkilós. Amikor a szakmába kerültem, még inkább a lisztet vették az « asszonyok, otthon pedig megsütötték a kenyerei. Az eltelt idő, a kiegyensúlyozott kenyérellátás következtében aztán mind többen és többen bonlot- ták el a kemencét, s ma már nem is tudok olyanról. aki csak egyszer is az 'vben sütne magának kenyeret . Faluhelyen mások a vásárlói szokások, mint városon. Nincs kereslete a konzenv.nek sem, hisz’ itt még a hagyományos háztartást vezetik a háziasszonyok. Mintavétel a tejcsarnokban Hernád vize, jaj de szépen kanyarog A szericislvánbuksai vegyesboltba naponta érkezik a friss kenyér és kétnaponta a tejes áru. — Az, hogy nálunk a faluban még mindig nagy hagyományai vannak a háztáji állattenyésztésnek, tehén tartásnak, meghatározza a vevői igényt, szokást - is. Nemigen fogy a bolti tej, hiszen vehetnek az emberek friss tejet a csarnokból is. A KIFÖZDÉS Szentislvánbaksán nincs bölcsőde, óvoda, iskola, és öregek napközi otthona. Ugyanakkor a helyi tanács a lehetőségeihez mérten igyekszik gondoskodni az elhagyatott, önmagukat ellátni nem tudó idősebb lakosokról. Számukra a mindennapi meleg ételt, az ebédet kifőzde létesítésével biztosítja. A falu egyik emeletes házában él Rontó István- né, Mártika. A konyhája a kifőzde. Az ő feladata immár két és fél éve, vasárnap kivételével, mindennap házias jellegű ebéd megfőzése. — Nem tagadom, jó lehetőség ez számomra, hiszen gyesen vagyok, a gyerekeknek és magunknak úgyis főznék mindennap. Persze, hogy több munkát jelent, de az anyagi oldala sem megvetendő. Építkeztünk, \jól jön a pluszpénz. Nekem csak főzni kell, a széthordás már nem az én feladatom. Ottjártunkkor a menü: zöldborsóleves, párolt rizs, rántott karfiol... A KISBÍRÓ Dobszó veri fel a baksai nagy-nagy csendet. Értik, dobszó?! Nem is tudom, hány éve hallottunk utoljára ilyet. S lám itt, Szentislvánbaksán pergő ritmusú, ütemes dobolás hallika tanácsi kirendeltség épülete felől. Mi is arra vesz- szük az irányt. Asszony áll a járdán, nyakában lóg az emberiség, ősi hangszere. S ujjal között fürgén pereg a két dobverö. A baksai kisbiró — Én vagyok a baksai kisbiró — mondja nevetve a bemutatkozás után, a hatvanéves Rontó Barnáné. — Egyébként a hivatalos megnevezés szerint: tanácsi hivatalsegéd vagyok. Hatvanhét óta dolgozom itt. Hogy mi a dolgom? Mindennap telefonügyeletet látok el a kirendeltségen, én hordom szét a faluban az adóíveket, s mindenféle, más tanácsi küldeményt. Takarítom a kirendeltséget, s az orvosi rendelőt, télen fűtök is, s természetesen a kisbíróság is az én reszortom. Ez alkalomszerű, hisz’ valamikor hetekig nincs dobolni.való, de akad olyan időszak is, amikor naponta. Elsősorban a közérdekű, tanácsi közleményeket dobolom, meg a termelőszövetkezet értesítéseit. Ugyanis a faluban nagyon sok a tsz- lag és a tsz-nyugdíjas. Bizony, kiabálnom kell teli torokkal, hogy meghallják. De sokan, az idősebbek, akik resten hallanak, így sem értik, nekik még külön is el kell mondanom a közleményt. Hogy hány helyen kell dobolni? Húsz helyen biztos, hogy megállók. Itt, a tanácsnál, aztán az iskola előtt, Csehék, Bi- alkóék, Tóth M.iklósék előtt, Benke Pali bácsinál, Szabó Feri néninél, a parton, a nászasszonyék előtt, szóval, sok helyen. Néha, télen főleg, bizony berekedek eg.y-égy körút után. Mivel védekezem ellene? Paszli dacukról szopogatok. Mielőtt elköszönnénk a baksai kisbírótól, meghallgatjuk a mai dobolniva- lót. Rontó Barnáné ma a következőket adta a falu tudtára: „Közhírré tétetik! A körzeti pártvezetőség és a közös községi tanács értesíti a falu lakosságát, hogy az idei alkotmánynapi ünnepséget a Ilernád- par.ton rendezi meg... Az ünnepségre szeretettel várják a falu apraját, nagy- iát." Hát jó ünneplést, jó mutatást, szentistvánbaksaiak! KÉSZÍTETTÉK: BALOGH ANDREA CSÁKÓ GYULA HAJDÚ IMRE
