Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

1985. augusztus 18., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 V Kalász László versei Hatalmas szárnya lett a szélnek suhog a rettentő madár félelemből tör fel az ének zsolozsmázom zsoltáraim fejem felhőim alá hajtom a szél már hiába suhog: nem vájhatja szívem sem arcom elűzöm énekkel reménnyel Felnyúlok: kéklik-e remény vagy csak felhője van az égnek és csak ott kóvályog szegény — szelek fölötti — fáradt ének sorsom hányadik harmadában valahol a sehol fölött megpróbálom újra a szárnyam- tolla-e vagy csontja törött Letelt egy nap pár pillanat alatt elalszik a rét: becsukja drága szirmait a katáng és a margarét Mohácsi Regös Ferenc rajza a fű zöld lángját csillagok - sűrű harmattal — oltogotják hazasorjáztak mind a méhek álomba zsibongják a kaptárt Cseres Tibor: A fekete-tengeri Pompeji Gorgippia — az. ősi gö­rög kolónia a Fekete-ten­ger partján, a mai Ana.pa fürdőváros területén talál­ható. Az an.Uk város ma­radványainak rekonstruk­ciós és konzervá.lási mun­kálataiban új szakasz kez­dődön. Gorgippiával ma még csak a kiállítóhelyeken is­merkedhet meg a látogató, a közeljövőben viszont már minden vendég végigsétál­hat egy keskeny antik ut­cácskán: mái' javában fo­lyik ennek restaurálása. Most a pincék falazatát erősitik meg. Ezeket an­nak idején agyaghabarccsal készítették. A habarcs a föld alatt épségben meg­maradt, d<j a levegőre ke­rülve széthullik, ezért az alapokat is megerősítik — Halló, üzemvezető elvtárs?! — Az vagyok . . . Leg­alábbis azt hiszem . . . — Kolomp vagyok, a Harsona munkatársa. Üd­vözlöm. Interjút szeretnék készíteni önnel az üzem eredményeiről, gondjairól. — Üdvözlöm,- szerkesztő úr! Mór megint maga? Szívesen látom egy kávé­ra, meg egy baráti beszél­getésle. Hangsúlyozom, ba­ráti beszélgetésre. — Természetesen, ahogy szoktuk, üzemvezető elv­társ. — Má r megint félreért, szerkesztő úr! Nagyon jól tudja, hogy írásbeli enge­dély n-élkü.l nem nyilatkoz­hatok. Az elvtársról meg egészen leszoktunk az utób­bi időiben. Mióta a dollár­piacra dolgozunk, már az igazgatói tanácsban is höl­gyeim és uraim a megszó­lítási forma. Látná, hogy dagad a lányok melle... De maga megint lemaradt egy brosúrával... — Igen ... ugyanis az igazgató tanács ülései zárt­körűek. Éppen ezért sze­retnék az üzem életéről hírt adni. Például arról, üzemvezető úr, hogyan ér­vényesül önöknél az üze­mi önállóság. — Be van kapcsolva a magnetofonja? — Nincs, de ha vár egy kicsit, bekapcsolom. — Ha megteszi, letöröm a kezét. Érti?! Nálunk üze­mi demokrácia van, nein lehet nyilatkozatra kény­szeríteni a dolgozót. Kendbe hozzák a házaik fa­lait, lépcsőit, belső udva­rait és vízelvezető csator­náit is. Az antik Gorgippia teljesen újjászületik ham­vaiból. Ezt valóban szó sze­rint is lehet érteni: a vá­ros ugyanis az időszámítá­sunk szerinti IV. század­ban leégett. A tűzvész ha­muja beborította a romo­kat és meglepően jól kon­zerválta őket, akárcsak az ókori Itália Pompeji váro­sának épületét. Ezért a ko­lónia pontosan abban a for­máiban maradi fenn, ahogy sok évszázada létezett. A városka lakói főként halászok és kézművesek — kőfaragók, fazekasok — voltak. Erre utalnak a le­letek is: halsózó medencé­ket, halszáriló kampókat, horgászzsinegre való nehe­— Ez természetes, üzem­vezető úr. Én csak ké­rem . .. — Maga csak ne kérjen semmit! A diri is csak kér­te, hogy ha netán meg tud­nánk oldani, terven - felül kellene a japánoknak egy­millió slucnidűzni extra minőségben, holnap reggel­re. tengeri csomagolásiban. Mondtam, hogy megpróbál­juk. Ölven gép, száz esz­tergályos, és két tonna ext­ra minőségű anyag kell hozzá. Azt mondta: rend­ben van. oldjuk meg. Fel­hívtam a munkaügyi osz­tályt. Létszám zárlat van. Felhívtam az anyagosz- lályl. Importkorlátozás. Fel­hívtam a csomagolok Nincs láda. Felhívott, a diri, és kaptam egy fegyelmit, mert nem teljesítettem az ex­port tér vet. Aztán elvittek tőlem ötven esztergályost, két tonna anyagot, és meg­ígérték, hogy holnapután leváltanak. Egy művezetőt kirúgtam, kettő szívinfark­tust kapott. •/.ékeket, kőfaragó szerszá­mokat és égetökemencékel találtak. A romok között még a laikus is felfedezi kél ut­ca körvonalait. Az egyik a tengerpart mellett húzódik A régészek szerint ez. le­hetett a főutca, mivel masszív kőlapokkal rakták ki. s egyenesen a kolónia központjába vezet. A má­sik utca már jóval a fő­utca és a partvonal mö­gött húzódik, de ezt is meglehetősen sokat hasz­nálhatták. Rajtuk keresz­tül haladtak a szekerek gabonával, hallal, cserép­edényekkel megrakottan más kolóniák felé. Gorgip­pia a maga idején a bosz- poruszi királyság jelentős támaszpontja. forgalmas kereskedelmi és kézműipa­ri központ volt. ■4- Igen .. . Hát akkor a gépek karbantartásáról kel­lene írni valamit... — Nem az. én asztalom. Önálló csoport. Most Irá­nyították át őket a terme­lésbe, mert ahhoz úgy is kevesen vannak, hogy a gépeket rendbe tegyék. Ügy hallom, valami géemká. alakul erre, de még erről is korai lenne írni. — Terv teljesítés? — Most módosítják i tervet. Nem aktuális. — De az isten szerelmé­re, üzemvezető úr, nekem írnom kell valamit a kö­vetkező számban a stucni- dfiz,ni üzemről! — Jogos, a dolgozók várjak a korrekt tájékoz­tatást. Tudod mit, te Ko­lomp? Keresd tel a Futó Rózsit, és írjál arról, ho­gyan készülnek a Philips elleni női focimeccsre! Lá­tod, ez a téma mindenkit érdekel. Rögtön szólok is a Rózsinak, hogy engedélye­zem a nyilatkozatot. — Köszönöm, barátom 1 Tudtam,' hogy számíthatok rád. Egész oldalas interjú lesz szalagcímmel: „A ver­hetetlen slucnidűzni.” Al- - cím: „A mi lányaink tud­ják, hogy kell.” Nos. hogy tetszik? — Zseni vagy, Kolomp! Ha még a jövő héten is meglesz ez a gyár, és én még mindig üzemvezető leszek.. kapsz egy fél ru­mot is abba a kávéba! T. Ágoston László Azt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztottam magamba ha­lálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdani Jean-Jacques Rousseau ta­nítását; vissza a földhöz, vissza a természethez. Pe­dig annyi föld sem volt. ahová a könnyem lecsep- - penghetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsai Veconka olajosbarna szeme. Egy .szántóvető, aggódó eszten­dőnek- minden reménye és öröme, ahogy a szántóve- tönek a gabona betakarítá­sa jelentette mindig az év ■fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húsz­éves voltam, s minden szo­morú és vidám élményre fogékony, másodszor, mi­vel niás szegény és sóvár emberek előtt jutottam ah­hoz. az öl hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint kél és fél mázsa búzát kellett fizetnem hol­danként. éppen úgy. mint az. elődömnek, aki Kisasz- szony napján, tehát szep­tember elején hunyt el .vá­ratlanul, s még a tarlóhán- lást sem végezte el, még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa bú­zát kellett fizetnem a bér­letért, kél hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett velő- magra és táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyeníé- le gondolatokra Kurucsai Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a ten­gericsutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor ki­jelentette, hogy ö a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartot­tunk! A tartóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon!- Végre november elején nekieshettem lelke- ? sen és soványan, hogy meg­tisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végezhettem el. -lőtt a tél, és megállított igyekezeteimben. De nem torpanhattam meg, nem ül­hettem a kemence mellé, mint a többi földművelő, választanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a ma­lomiba munkásnak. Adóssá­gomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos let­tem: cédulára mértem visz- sza a lisztet az. őrletők- f. nek. Heti tizenkét pengőt kap­tam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen tör­leszthet lem. Hétköznap hat a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a villámig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismer­kedtünk, nyomban felesé­gül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyom­ban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és sem­mi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pír­ba játszó barna arcára és tömör, formás lábaira múl­hatatlanul szükségem lesz í e Ív irá gzó ga zdaságom ban. sőt gazdaságom felvirágoz­tatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizo­nyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt mindenféle huncutko­dásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én maroksze- döm lesz, és a déli pihe­nőben együtt hűsöiiünk majd — minden szava megszá rnyasod ott. Az én későn vetett bú­zám még csak zséndüit, amikor már másutt kaszá­ra érett a kalász. Elszegőd­tem. s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gaz­dánál az ő apja meg báty­ja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze, a marokszedőm. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához ju­tottam. Veconka dúdolt -eleinte, áztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló len­gését, s a kasza után el- hanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jóbban esett volna, ha beszél, niég akkor is, ha korhol vagy siettet. Még in­kább beszélnem, magyaráz­kodnom kellett volna ne­kem, hogy eltereljem fi­gyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fá­radt vagyok. S még arra is emlék­szem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem han- cúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, ta­vaszon elterveztük. A következő héten áll­tunk bele az en búzámba. Most már csak ketten, per­sze! S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marok- szedörésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoz­tam. Sok pipacs piros loll az. én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavi­rág is kék-lett benne elég. Hétfő reggel alkalom le­hetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbama sze­mét ezen a szép és ha­szontalan látványon feled­ve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munka- ' ba. Tenyerem sajgott. ta­lán még jobban, mint a múlt héten, szivem vert a második félórában, s tü­dőm kérte sóhajtva a le­vegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyet­len a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendövei az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedök. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbama! Gyönyör­ködtem benne. Bizony is­ten ! — A bérletbe meg vető­magra tatán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Ve- conka. S ez volt az utolsó al­kalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül- lelkestül. s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bi­zonytalan voltam, hallgat­nom kellett. Bár Veconka dolgos ke­zében, életbíró izmos lábá­ban bíznom kellett volrm.^ És szeme is úgy csillogott, amint a szalma kötelet so­dorta, terítette, mintha va­lami huncutságon járna az esze, vagy el akarna csep­penni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott. Délben azt mondta, ha­zamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkél azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Maigam arattam le a bú­zát, magam nyűttem. ma­gam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét. Talán jobb is így — gon­doltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csinál­junk két szegényből hár­mat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malom­ba megyek dolgozni esz­tendőszám. csak a bérlet­ből, a föld terhétől szaba­dulhassak.

Next

/
Thumbnails
Contents