Észak-Magyarország, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-03 / 154. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4

1985. július 3., szerda

Tévétalálkozó után

Bodnár Erika több film főszereplőjeként volt jelen a találkozón. Ez a képe a Fabuland című filmből való.

A XV. veszprémi tévétalál'kozó hat napján a meghívott kritikusok a versenyprogramot nem nézhették, mert azzal párhuzamosan folytak a közönségtalálkozók, illetve az ősbemutatók. (Egyébként is a kritikus a verseny filmeket látta, hajdan irt is mindegyikről.) Ebben az évben a korábbiaknál több új film került a kritikusok és a Veszprém környéki üzemek dolgozói elé. Magam mind a tizenegy új filmet láthattam, azonkívül a Fiatal Művészek Stúdiójának további négy új, ugyancsak ősbemutató keretében vetített, illetve sugárzott művét. A „vetített” szó nem tévedés, mert részben mozivásznon, részben kivetített, nagyméretű tévékép formájában láthattuk. A tizenegy új film az elkövetkező hónapok hazai tévéfílm-kínálalának egy része. Kilenc volt közülük a drámai mű, s ikettő zenei. Először ezekről érdemes feljegyezni, hogy mindkettő nagyszerűnek tűnt. A Pompadour című Fall Leo-operett volt az egyik és Puccini Angelica nővér című operája a -másik. Az első esetleg több milliós tömegnek kínál majd egy kellemes, szórakoztató estét, a másik pedig a 'komoly zene kedvelőit gazdagítja majd értékes élménnyel.

A kilenc drámai műről nem lehet ennyire egyértelműen nyilatkozni. Mai témájú hat, korábbi időben játszódik, de áttételesen a mához szól a további három. így hát a téma- választást tekintve nagyon is jónak látszik ez a kínálat. Ám ez a maiság nem minden, mert nem közömbös mit láttatnak a mából; 'noóyan láttatják a mát. Természetesen ez az írás nem vállalkozhat kritikai elemzésre, arra majd a filmek bemutatása utón kerülhet sor. Most csak annyit szükséges elmondani róluk, amennyi annak felismeréséhez szükséges, mindennapjaink milyen vonulatát ragadták meg az alkotók

Tagadhatatlanul a legelőbb, legégetőbb mai témát, a Majd belejössz, Pistám című tévéfilm kínálja. Ebben egy szakszervezeti funkcionáriusból lett gyárigazgató és a korszerű gazdasági vezetés konfliktusáról van szó, valójában a film erős didaktikus közgazdasági „dramatikus-dolgozat”, amelynek jobb megértéséhez a bemutatót követő szenvedélyes vitán, a Bakony Művekben az író több részletben egy óránál hosz- szabb „lapalji jegyzetet” fűzött. A legjobbnak tűnő film, a Hazárdjáték egy művelődési ház 1 vezetőjének és munkatársának konfliktusában mutatja fel a becsületes út nehézségeit a könnyen csábító alkalmak között. Nagyon-nagyon mai, élő téma feldolgozása ez a film. Három további film is mai életünk egy-egy szeletét járja körül. Ezekről minősítés nélkül szólok: a Fabuland. a szorongás filmje, a Krízis a tisztes, szerény értelmiségi élet és a maszekmii liomosság ütköztetése, a furcsa című, A végtelenek a párhuzamosban találkoznak pedig két fiatal házaspár — köztük egy gyesen lévő kismama — szexuális életének „átrendeződéséről" ad képet. Nem köny- riyű a Villunyvonatról szólni. Ebben a szerző gyermekkorára visszaemlékezve, bőseit több idősíkban is szerepeltetve emlékezik vissza az eltelt évtizedekre, és rajzolja fel élete mögött a tágabb környezet történelmének néhány főbb vonását. A nem, mai témák közül a Móricz Zsigmond regényéből készült Míg új a szerelem akár mai is lehetne; bizton számíthat majd közönségsikerre. A Kodolányi János regényéből készült Börtön tragédiába torkolló ijesztő kép a húszas évek kuporgató-gyűjtögető-szerző parasztcsaládjáról, s ez bizonyos áttételekkel a mai szerzőkre is adaptálható. Végül megemlítendő a Szép história című, a három részre szakadt hajdani Magyarországon játszódó szerelmi tragédia. A fiatalok produkciói közül kiemelendő az Egon Wolff drámája nyomán készült Csapda: a két -szereplő játéka miatt érdemes figyelni rá.

Az ősbemutatókat követően több helyen volt közönségvita, majd a hét végén a kritikusok és a tévéalkotók szakmai tanácskozáson szűrték le a tapasztalatokat. A szerteágazó vita és a magam tapasztalatai alapján jegyzők fel néhány tanulságot: ismételten örömmel regisztrálandó a ma jelenléte; nagy a szóródás, mert a nagyon jól megcsinált filmtől a csaknem egészében efvetendőig terjed a skála; sok a hosszú film ismét, szigorúbb szerkesztés kívánatos; többet építenek az alkotók a néző tudatára, ismereteire, mint amennyi a valóságban van; jelen van még helyenként a zavaró művészkedés; felismerhető egy mozijátékfilmet követő tendencia, s ez az irányulás nem jó; változatlanul hiányzanak a kimondottan tévére írt drámák és a tévére író írók; káros a szerzői, rendezői filmek túltengése; nem jó a „nyolc órára termelő” módszer, azaz a 20 órai adásra valamiféle össznépi drámával kísérletezés, mert ilyen mű nincs, nem lehet, s a tévédrámák már nem a közönséget, hanem annak egy. vagy több rétegéi kell, hogy megcélozzák. Alapvetően irritáló tendencia a több filmből sugárzó életuntság, kilátástalanság, szorongás; még a fiatalok műveiben is ez dominált.

Mit ígér hát a televízió az elkövetkező hónapokra? A látott új művek tükrében értékeket és csinálmányokat, szélesebb tömegekhez és szűkebb rétegekhez szóló műveket, döntő többségben mindennapjaink lükröztetését.

A szokatlanul zsúfolt program ellenére a találkozó lebonyolítása hibátlan, jól szervezett volt. Elismerés jár azoknak, akik érte munkálkodtak.

A professzor nyugdíjba ment

Bocsánczy János köszöntése

mm wuiini

.....;jmii Mi

V

an valami szívbe markoló és felemelő a bányászh-im- nuszban. Talán a szövege, talán az érzelmes-bús melódia teszi — nem lehet elér- zékenyülés nélkül hallgatni. Érdekes ellentmondás ez, ha arra gondolunk, hogy a bányászmesterség mindmáig az egyik legférfiasabb, legkeményebb, legembertpróbálóbb foglalkozás, s ha tudjuk, hogy a bányászok maguk milyen puritán emberek. Különösen megható ez a himnusz, ha mintegy „slusszpoénként” egy ünnepi tanszéki értekezlet végén hangzik fel, a nyugdíjba vonuló professzor tiszteletére. A pillanat, s .maga az alkalom is megható volt, amikor Bocsánczy Jánost, a Nehézipari Műszaki Egyetem Bányagépészeti Tanszékének vezetőjét köszöntötték beosztottjai, kollégái, pályatársai, hajdani tanítványai — a minap. Dr. Tarján Iván, a Bányamérnöki Kar dékánja köszöntője után Nánási Tibor docens méltatta — ismertette — Bocsánczy János pályáját, munkásságát.

Sopronban szerzett diplomát 1943-ban, majd megyénkben: Farkaslyukon.

Somsályon, Berentén dolgozott 1949-ig. Innen Tatabányára került, később a minisztériumban és a Minisztertanácsban és a Bányászati Kutatóintézetben dolgozott. 1957-ben visszatért a termelésbe és megyénkbe. A Borsodi Szénbányáknál osztály- vezető, amikor (1959-ben) meghívták az NME Bánya- géptani Tanszékére. 1966-ig docens, 1966—68 közt egyetemi tanár, 1968-tól 1985. júniusáig tanszékvezető professzor. Közben — egy-egy ciklusra — betölti a dékánhelyettesi és rektorhelyettesi tisztet is. Pályáját tehát a gyakorlatban kezdte, de kitűnő áttekintő-szervező képességére, tudományos kutatásaira, a bányák gépesítésében elért elméleti (és gyakorlati) eredményeire hamar felfigyeltek. Két egyetemi tankönyvet, több egyetemi

jegyzetet és számos tudományos dolgozatot írt a bányagépészet tárgyköréből.

De nemcsak azt. Az ünnepi tanszéki értekezlet után néhány percig beszélgethettünk az egyik nemes hobbijáról is, amelyről — minthogy Bocsánczy János professzor rendkívül szerény ember, aki szabadkozva hárította el az. ünneplést, a sajtó érdeklődését is —, a kollégák közül is kevesen tudnak.

Maga a bányagépészet — mint gyakorlat és mint tudomány is — viszonylag fiatal, s éppen Bocsánczy Jánosnak vannak elévülhetetlen érdemei abban, hogy ez a terület lent a bányákban,

s itt, az egyetemen is óriásit fejlődött, felnőtt a kor követelményeihez. (Gondoljunk itt arra, hogy ma már lényegesen kevesebb bányászkéz. összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegű szenet hoz felszínre, olyan rétegekből, mélységekből, olyan nehéz természeti körülmények közül is, amely eleddig elképzelhetetlen volt.) Maga a bányászat gépeit, szakmai fogásait, elméletét stb. a'hajdan i betelepedett német vallon-szász stb. mesterektől sajátította el. A Selmecbányái Akadémia könyvei még németül íródtak, de már a reformkorban megindult ezek magyarítása, s ez a folyamat azóta is tart. (Magyar

nyelvű oktatás csak 1848—49 után indulhatott meg.) Nos, Bocsánczy János híven követi Péch Antalok hagyományát. Egyik kedvelt időtöltése ugyanis a nyelvészkedés, a bányászati szaknyelv művelése. Tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaság Szaknyelvi Csoportjának. Szószedeteket készített, sőt bizonyos mértékig nyelvújító munkát is végzett, hiszen a fejlesztési önjáró-biztosító szerkezetek egyes elemeinek ő adott (magyar) nevet.

— Honnan van ez az érdeklődés, e hajlam?

— A mi családunk örmény származék. Valamikor a 17. században telepedtek le Erdélyben (Apafi Mihály fejedelemsége idején). A nevünket Botosány-ról kaptuk. Szamosújvárott születtem (1920-ban), román gimnáziumban érettségiztem, így több nyelvet is meg kellett tanulnom. , (Francia, német, román, de tudok angolul, kicsit oroszul is.) Észrevettem, hogy sok szakkifejezésnek nincs magyar .megfelelője, vagy nem elég pontos.. Ezért kezdtem foglalkozni vele.

— Most, hogy nyugdíjba megy professzor úr, milyen tanácsot ad a pályakezdőknek?

Bocsánczy János válasza nemesen egyszerű, s nemcsak a bányákban alkalmazható, érvényes.

— Ne felejtsék el sohasem, hogy az, akivel beszélnek, az is ember, akár fölöttes, akár beosztott.

Ezt a gondolatot emelték ki az ünnppi köszöntők is: Bocsánczy János emberségét, a tudása, szorgalma és szerénysége mellett, illetve azokkal együtt.

(horpácsi) (Fotó: Csákó)

Kitűnő hangverseny

Minden harangok legnagyobbika

Képünkön: minden harangok legnagyobbikát láthatjuk jelenlegi kiállítóhelyén.

A moszkvai Kreml egyik érdekessége, a „harangok cárja”, a világ legnagyobb harangja, amely azonban soha nem szólalt meg. Az óriás harang 6,14 méter magas, 6,60 méter átmérőjű; súlya több mint 200 tonna. Sok mendemonda kering arról, hogy miképp tört le róla egy 11,5 tonna súlyú darab.

A már elkészült harang egy nagy gödörben, gerendákra alapozott vasrácson feküdt. E gödör fölé akarták építeni a harangtornyot. Közben azonban tűz ütött ki, lángot fogtak az állványzatok és a szomszédos épületek. Mivel attól tartottak, hogy a harang nem bírja ki a nagy hőmérsékletet, ezért vízzel öntözték. Egyszerre hatalmas csattanás hallatszott, és a tűz elmúltával látták, hogy a harangból egy darab letörött.

Christian Ehwald pontos müismérettel, önálló művészi elképzelésekkel érkezett az NDK-ból Miskolcra, hogy

J. S. Bach monumentális müvét, a János-passiót elvezényelje. Ehhez járult még •következetessége, s az az intenzív koncentráció, amellyel a közel kétórás alkotásnak minden másodpercét azonos hőfokon tudta tartani, feszültséggel, izgalommal volt képes megtölteni. A valamennyi részletre kiterjedő, lankadatlan figyelme egy olyan karmesteri magatartásból fakadt, amelynek alapja a teljes mű egészében való gondolkodás, az oratórium belső dramaturgiájának maradéktalan érvényesítése, az egymást követő tételek zenei-fogalmi tartalmának logikus értelmezése. Így történhetett meg, hogy az általa dirigált Já- nos-passió nem pusztán csodálatos hatású kórusszámok, hangulatos zenekari betétek, vonzó áriák ás üres recitativók nehezen ötvöződő egymásutánja lett, hanem szervesen illeszkedő, egymásból következő zenei mozzanatok egésze.

Természetesen mindez csak hasonló ambíciójú előadók közreműködésével valósulhatott meg. S a Collegium Musicum sorozatának ez a koncertje olyan művészeket társított, akiknek tolmácsolása messze felülmúlta az ilyenkor szokásos, a nyári évadot elsősorban külsőségekben felvállaló művészi magatartást és felkészültséget. Első helyen kell említeni az Evangélistát megszemélyesítő Fülöp Attilát, aki nehéz, fárasztó elemekkel dúsított szólamából egy érzelmekkel, szent indulatokkal teli ember alakját volt

képes elénk tárni. Tiszta intonációja, hangjának ide illő hevülete, az áriák és recitativók stílusos megformálása az újszövetségi történetnek bizonyos biblikus hitelt, érzelmi megfelelést' kölcsönzött. Interpretációjának mélysége közel hozta Bach korát, érthetővé vált az oratórium műfajának egykori társadalmi szerepe, az a hatásos illusztráló erő, amely a korabeli polgárság részére átél'helővé tette az egyház fogalomhasználatát és eszmerendszerét. Nem kis eredmény ez, hiszen az oratóriumok egykori súlyának felidézése ma már elsősorban és főként az interpretáció hitelességének a kérdése, vagyis az a pont, ahol a művészi eszközök és képességek birodalmába csúsznak át azok a tartalmi vonatkozások, melyek annak idején az egész társadalmi létezést és közgondolkodást jellemezték. Éppen ez az oratórium előadhalóságának nagy problematikája, hiszen bár a drámai műfajok sorába tartozik, sokkal nehezebb a ma embere számára leküzdenie azt a történelmi távlatot, ami születése pillanatát korunktól elválasztja, mint például az operának.

Fülöp Attila társaságában ' további jól felkészült szólistákat találhattunk, s végre az a helyzet adódott elő, hbgv az énekesek nem le-, hanem elénekelték Bach müvét. ugyanolyan előadói feladatuknak tekintették a tökéletes interpretációt, mint p.nv opera, vagv dalest esetiben. (Mint itt Miskolcon, nemegyszer tapasztalhattuk az oratóriumesteken, ez sajnos. nem is olvan magától értetődő!) Szőkefalvi-Naov Katalin. Farkas Éva, Bordás

György és Tóth János képessége javát nyújtotta.

A szép és hálás feladatokat jelentő kórusszámokat a Magyar Állami Népi Együttes énekkara (karigazgató: Pászti Miklós) tolmácsolta nagy figyelemmel és odaadással. Közreműködésüknek színvonala hűen követte a hangverseny egészének léptékét, illetve maguk is maradéktalanul hozzájárultak a kimagasló nívó megteremtéséhez. Csakúgy, mint Kovács Endre, aki pontos és figyelmes orgonákon tinuó jóval mindig meg tudott maradni unnak az észrevehetetlen, ám nélkülözhetetlen muzsikusnak, akire az egész est során szükség volt.

Utoljára maradt, a némileg a házigazdái tisztet is betöltő Miskolci Szimfonikus Zenekar megemlítése. Az együttes az idén a nyári szerepléseire is áthozta azt a minőséget, amelyet a téli- tavaszi idényben megszoktunk. A zenekar fegyelmezettsége és koncentráltsága cseppet sem lazult, igazi odaadással követték Christian Ehwald intéseit, s mind a dinamikai megoldások kidolgozottságában. mind a szólószerepek betöltésében (különösen a csellószóló volt emlékezetes) kitűnően helytálltak. Egy olyan zenei esemény szereplőivé váltak, ami után a közönség valamennyi tagja szívesen és sokáig tapsolt volna. De mint tudjuk, az avasi templom publikuma énp fordítva, az utolsó akkord lecsengését követő csend töretlenségével és hosszúságával fejezheti ki elismerését. Hétfő este hosszú volt ez a csend.

Benedek Miklós

I). Szabó Ede