Észak-Magyarország, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-12 / 136. szám
I Az igenek adta útravaló ünnep volt. Nem látványos külsőségekben, nem a felület túldíszítettségében, sokkal inkább a tartalomban, a lehetőségre és egyben a felelősségre való ráérzésben, a közöm, közünk van hozzá kifejezésében. Választott Magyarország. Ismeretesek — a rádió, a televízió híradásából, hétfői lapszámokból — az Országos Választási Elnökség, a megyei a helyi választási elnökségek által összesített adatok a szombati voksok igenjei és nemjei mérlegéről, eltekintve azoktól a helyektől, ahol — mivel a jelöltek egyike sem kapta meg a törvényben előírt szavazatmennyiséget — ismét jelölésre, majd június 22-én pótválasztásra kerül sor. Hétmilliónál több boríték hullott az urnákba szombaton, bennük a három szavazólap. A szavazólapokon a meghagyott, a törölt nevek — ezt igazolja egyébként az érvénytelen szavazatok nem jelentős aránya is — a személyek közötti választást, a személyek iránti bizalmat, várakozást kifejezve egyben valami más mellett is szóltak, mégpedig hangos igenné összesűrűsödve. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára így fogalmazta meg ezt a csepeli — június 6-i — választási gyűlésen: „A szavazás a politikánk, a rendszerünk, a népi hatalmunk, a szocializmus, a béke és az építő programok melletti kiállást, állásfoglalást jelent." A jogos várakozás igazolódott, az állásfoglalás egyértelmű, nagy erejű, messzire hangzó. Ami nem váratlan, hiszen következménye egy, most már majdnem három évtizedes következetes politikának, s bár nem váratlan, mégis a szocialista jelenért, holnapért cselekvő tömegek számára jóleső érzés. Jóleső érzés, hogy menynyien vagyunk, akik ugyanarról ugyanúgy — sorsunkról, lehetőségeinkről, teendőinkről —, megegyező felelősséggel gondolkozunk. Ami akkor is igaz — és erről nem szabad elfeledkezni —, ha a szavazatok összeszámlálásakor a több mint 43 ezer országgyűlési, tanácsi választókerületben voltak csalódottak is. Csalódottak, de — -és itt szó sincsen pusztán fogalmazásbeli finomságról — nem vesztesek! Mert bizony már az megtiszteltetés volt, rang, hogy gondoltak reájuk, hogy jelölték őket, megkapták a kellő szavazatot a szavazólapra- kerüléshez! Így, és' csakis így szabad felfogni a döntést, az egyik jelölt mellett több, a másik — a másik némely helyen harmadik is, negyedik is lehetett — mellett kevesebb igen sorakozott fel. Éppen az tette izgalmassá, érdekessé június nyolcadikét, hogy valaki mellett dönteni kellett, határozni arról, személyünkben kit vélünk képviseletünkre legalkalmasabbnak, amiből 'korántsem következett, mintha a másik személyt alkalmatlanná tartanánk .. . ! Nyomatékkai azért érdemes utalni erre, mert bizonyos, a most megválasztott testületekkel szemben a korábbiakhoz mérten sokkal igényesebben lép fel az állampolgár, többet vár a testületi tagoktól. Többet, nem okvetlenül a féjlesz- tésre fordítható forintok összegét nézve, hanem a tervek, a mai és a holnapi cselekedetek megalapozottságát tekintve. S többet vár sok minden másban is, hiszen - villanásnyi fényű a hivatkozás — januártól valamennyi helyi tanácsnál egy pénzalap lesz, a fejlesztési forintoiknál a fejkvóta bevezetése, a szabályozott és az érdekeltségi bevételek új formájának kialakítása, mind-mind arra mutat, hogy a választási rendszer továbbfejlesztésével társult a választottak tevékenységi terepe korszerűsítése, tökéletesítése, a testületi demokrácia, a testületi önállóság erősítése, ami az országgyűléstől a társközségek elöljáróságaiig terjedő körben egyaránt igaz. Megkockáztatjuk az állítást: a most megválasztott országgyűlési képviselők, tanácstagok egy része még nem érzi igazán a vállán az igenek adta útravaló súlyát — és ez nincsen összefüggésben azzal, hogy kit választottak most első ízben, s kit sokadszorra —, majd a gyakorlati munkában kell rájönnie, valami megváltozott, mégpedig lényegesen változott meg az 1985. évi országgyűlési és tanácsi választásokkal ... ! Ez a valami - éppen a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa adta ösztönzés nyomán — a szocialista demokrácia értelmezésének és gyakorlásának egy nyompályóra kerülése, azaz szavak és tettek egységének szorosabbra fűzése nem csupán a nagy kérdések, hanem a mindennapi élet ezernyi apró dolgának körében is. Ami egyaránt érvényes a választópolgárra, és azokra, akikre most voksolt igennel, bejuttatva őket egy egyesületbe, melynek dolga — joga és kötelessége — lesz öt esztendőn át eljárni — érdekeket, véleményeket összevetve határozni, dönteni — állampolgárok nagyobb, kisebb csoportjai ügyeiben. Választókra és választottakra egyaránt érvényes — mély értelmű intelemként — tehát az is, amit Kölcsey Ferenc igy fogalmazott meg a Parainesis soraiban: „Bízni az emberi erényben az erények legnemesebbje közé tartozik: de a bizodalmát leginkább az egészben helyeztesd; egyesekben számtalanszor fogsz megcsalatkozni.’’ Illúziókat rombolna ennek említése most, amikor egy nagy horderejű politikai esemény eredményét összegezzük? Nincsen szükség illúziókra, hiszen az egészben helyeztetett bizodalomról tanúskodott a választás napja, -s persze, bizodalmát kínált egyéneknek is, ám a majtfani számadáskor — a most lelkes állampolgárok köréből éppúgy, mint a tisztséget elnyertek csoportjaiból — lesznek adósok. A realitások szűrőjén kell átjutniuk az elszánásoknak, a terveknek, leírhatjuk, a képességeknek is! Egyéni esendőségünk magyarázza, indokolja a közös bölcsesség, a testületi munka kollektivitása fontosságának aláhúzását, hiszen a testületi munkában kiegyenlítődnek az egyéni előnyök és hátrányok — mert szerencsére, nem vagyunk egyformák —, amint a testületi munka formálhatja újra meg újra a kényes egyensúlyt szőkébb és tágabb érdekek között, így téve eleget igazán a választók várakozásainak. A választás számszerű eredményei — mint például az országos listán jelijltek mindegyikének bejuttatása a Parlamentbe, a 45 országgyűlési, 849 tanácsi választókerületben döntést nem hozó voksolás — heteken belül átkerülnek jelenkori történelmünk krónikájának lapjaira, a tapasztalatok, a tanulságok azonban éljenek, hassanak. Éljenek, hassanak mind a választók, mind a választottak körében, mert a szavazat valójában jelkép volt: közös ügyben társak adták le és kapták meg az igeneket, az igenek hordozta közös útravalót. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK' XLI. évfolyam, 136. szám Aro: 1,80 Ft Szerda, 1985. június 12. Az MSZBT ünnepi ülése Kádár János köszöntő levele Negyven évvel ezelőtt, 1945. június 9-én alakult meg a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság, a mai MSZBT elődje. A jubileum alkalmából a Magyar—Szovjet Baráti Társaság Országos Elnöksége kedden ünnepi ülést tartott a Parlament Vadásztermében. Az elnökségben foglalt helyet Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára és Bcrecz János, a KB titkára, Vlagyimir BazovöZkij, a Szovjetunió magyarországi nagykövete és Filipp Jer- mas, a Szovjet—Magyar Ba-' ráti Társaság elnöke, az ünnepi rendezvényekre hazánkba érkezett szovjet küldöttség vezetője. Bíró Gyula, a társaság főtitkára köszöntötte az országos vezetőség tagjait, a meghívottakat, a magyar közélet .jeles képviselőit, a mozgalom veteránjait, a szovjet vendégeket. Ezt követően Apró Antal, az MSZBT elnöke mondott ünnepi beszédet. Apró Antal nagy tapssal fogadott beszéde után Be- recz János emelkedett szólásra. Tolmácsolta az MSZMP Központi Bizottságának üdvözletét, a párt elismerését azért, hogy a mozgalom betölti hivatását, eredményesen teljesíti a magyar társadalom egészére kiterjedő küldetését: ápolja és gazdagítja Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatait, a két nép barátságát. Berecz János további sikeres munkát kívánt az MSZBT tagcsoportjainak, minden tisztségviselőjének és aktivistájának, majd átnyújtotta a társaság elnökének a Béke és Barátság Érdemrendet, amelyet az Elnöki Tanács adományozott az MSZBT-nek. Berecz János ezt követően átadta Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának a társasághoz intézett levelét, amely igy szól: „Tisztelt Elvtársak! « Barátaim! Negyven évvel ezelőtt bontott zászlót az a széles körű társadalmi mozgalom, amely a magyar—szovjet barátság ápolását ‘ tűzte ki célul, s amely azóta évtizedeken át, tisztes munkával • kimagasló eredményeket ért el a két nép testvéri kapcsolatának fejlesztésében, elmélyítésében. * . , A magyar—szovjet barátság eszmei és érzelmi gyökerei a Nagy Októberi Szocialista Forradalom időszakáig nyúlnak vissza. A magyar proletariátust a szovjet forradalom példája ihlette, amikor 1919 márciusában kivívta hazánkban a dolgozó nép hatalmát. A Magyar Tanácsköztársaság születése pillanatában baráti szövetséget ajánlott szovjet-orosz testvérének. Ezeket h történelmi, érzelmi gyökereket nem tudta kitépni munkás- osztályunk, népünk emlékezetéből és szívéből az ellen- forradalmi rendszer huszonöt esztendős uralma és rágalomhadjárata sem. Történelmi sorsfordulónk, felszabadulásunk hónapjaiban országszerte alakultak szovjetbarát társaságok, egyletek, s e spontán népi mozgalmat foglalta egységes szervezeti keretbe a Magyar (Folytatás a 2. oldalon) Fókuszban a munkahelyi vezetők Mini tón a; LKM-ta Néhány hónappal ezelőtt „Határmezsgyén” címmel elemző írást tettünk közzé lapunk hasábjain a művezetők helyzetéről, feladatairól, a vezetőkkel és beosztottakkal vállalt ütközésekről, a gyakran nem hálás feladatkörről. Akkori példáinkat a Diósgyőri Gépgyárból gyűjtöttük. Tegnap, a másik diósgyőri vállalat: a Lenin Kohászati Művek igazgatói és a közvetlen munkahelyi vezetők vitatták meg a gyár előtt álló feladatokat, s mindazt a cselekvési lehetőséget,' melyeket a vállalat napról napra változó helyzete megkíván. A műszakkezdéskor összeült tanácskozáson Drótos László vezérigazgató mellett a vállalat egyéb vezetői is elmondták gondjaikat, ösz- szefoglalták a tennivalókat és számos kérdés érkezett be, melyekre a fórum keretei között igyekeztek választ adni. Több mint kétszáz levél érkezett a vállalatvezetéshez, melyekben a dolgozók részletesen elemezték a művezetők helyzetét és összefoglalták javaslataikat, véleményeiket. Sokoldalúan elemezték a vállalat közelmúltját, az elért sikerek és balsikerek okait, a külső és belső megváltozott környezetet, a jövőre vonatkozó kilátásokat. A gyár dolgozói érzik és átlátják, hogy a vas- és acélipart sújtó válság nem átmeneti jellegű, amihez nem elegendő a túlélést remélő várakozó álláspont, szükséges a megújulási készség, és ehhez számos ötlet, teremtő gondolat. Szóltak a tanácskozáson arról is, hogy a szakágazat túlzott elkülönültsége az alapanyag-biztosító és a termékeket értékesítő és feldolgozó nagyvállalatoktól, a tervutasításos, centralizált időszak terméke és emiatt több tekintetben alkalmatlan a piaci mechanizmus érvényesülésének időszakára. Emellett — az ország kohászatai közül — az LKM-ben vannak meg leginkább a szakmai megújulás tárgyi és személyi feltételei. Ennek tudatában több terület fejlesztési koncepcióját is kidolgozták. A fő szempont a minőségi acélok gyártásának és minél jobb feldolgozottsági színvonalának növelése. Korszerűsítik a hengerművek különböző területeit: a hőkezelőt, a kikészítőt, a minőségellenőrzést. Kimunkálás alatt áll az öntöde, a nagykovácsmű fejlesztése. A vállalatpolitika fontos- részének tekintik az LKM- ben a belső irányítási rendszer átfogó és egyes részterületi állandó fejlesztését, a szükségletekhez való folyamatos igazítását. Ezen belül újracsoportosítják a szellemi, szakmai erőket, átformálják a tevékenységi köröket. Ide tartozik a művezetők feladatainak újrafogalmazása is. Elhangzott a fórumon, hogy a mai technikai' eszközök birtokában, a jelenlegi piaci feltételek mellett is többre lennének képesek, ha a szakemberállomány színvonala még. magasabb lenne, ha erősödne a gyári fegyelem és a vállalathoz való kötődés. Tehát újra kell gondolni a vállalati munkát, az egyes területek feladatait, mert ugyan szép eredménnyel zárták a tavalyi évet az LKM- ben, és nem lebecsülendő célokat tűztek maguk elé, ám az év nem úgy kezdődött, ahogy képzelték. A termeléskiesésből és különféle üzemi károkból 170 millió forint veszteség keletkezett eddig az idén, és több, mint 280 millió forintra rúg az árbevétel elmaradásából történt kiesés. Ahhoz, hogy az év végére behozzák a keletkezett hátrányt, és elérjék a kitűzött tervszámokat, ismételten végig kell gondolni a belső lehetőségeket, még feszesebb kereskedelmi és költséggazdálkodási programot kell megvalósítani és folytatni kell a kongresszusi és felszabadulási munkaverseny lendületét... akár még a hétvégék. szabadnapok feláldozásával is! — hangzott el az LKM művezetőinek fórumán. Mit érnek a versenytárgyalások? Érdekeltség és vállalkozókészség az építőiparban A népgazdaság egyensúlyi helyzetének javításával függ össze, hogy kényszerű okok miatt az utóbbi néhány esztendőben az építési igények növekedési üteme mérséklődött, maj'd erőteljesen csökkent, s ennek következményeként a megrendelt munkák összetétele, volumene is átrendeződött. Növekedett a fenntartási munkák aránya, az iparban, de egyéb ágazatokban is, az új létesítmények helyett előtérbe került a bonyolultabb rekonstrukció, kevesebb a mélyépítési munka, és megsokasodtak a befejező szakipari és szerelőipari munkák. Összességében az építőipar keresleti-kínálati viszonyainak alakulásában a korábbi évekhez képest javulás következett be, amit részben a beruházási építkezések csökkenése, részben a javuló vállalkozási készség eredményezett. Az erősödő munkavállalási készség azonban nem minden területen érezteti kedvező hatását. Bizonyára a fentiekre való tekintettel határoztak úgy az' illetékesek, hogy bevezetik az építőiparban a versenytárgyalásos rendszert, amelyre végül is a hatodik ötéves terv közepén, 1982- ben került sor. Milyen gyakorlati tapasztalatokról lehet számot adni az eltelt szűk három és fél év óta? Erről tartott előadást tegnap, június 11-én, Miskolcon Halász Csaba, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium osztályvezetője. — Sokan vélekednek úgy, hogy a versenytárgyalás szükséges rossz, de nem viszi előre az építésügy szekeret — mondta bevezetőjében az előadó. — Ennek ellenére, az összkép mégis kedvező, jóllehet, az egyes megyéket tekintve, nagy aránytalanságok, eltérések tapasztalhatók a versenytárgyalások gyakorlatában. Az viszont örvendetes, hogy a fővároson kivül, a mi megyénkben ismerték Tel leginkább, hogy a szorító gazdasági helyzetből az egyik kivezető út az lehet, hogy növeljük a gazdálkodó szervezetek, jelen esetben az építőipari vállalatok, szövetkezetek versenyképességét. A legeredményesebb évnek e tekintetben az elmúlt esztendő számított, amikor is sikerült megteremteni az építőipari kereslet és kínálat összhangját. Ha az országos felméréseket vesszük alapul, elmondhatjuk, hogy ha csekély mértékben is, de a kínálat volt túlsúlyban. Igaz viszont az is, hogy az igénystruktúra átrendeződése miatt az eddig megteremtett korszerű állóeszköz-állomány, a házgyárak, a könnyűszerkezetes gyártóbázisok és nagy értékű építőipari gépek, gépláncok kihasználása egyes területeken nehézségbe ütközik. Az ÉVM képviselője elmondta, hogy 1982-ben szerény eredményt hozott a versenytárgyalásos rendszer bevezetése. Az egész országban mindössze 410 esetben hirdettek versenyt, s csupán minden negyedik tárgyalás végződött szerződéskötéssel. A legsikeresebb évnek 1984- et tekinthetjük, - amikor mintegy 12 milliárd forint építési feladatot pályáztak meg a kivitelezők verseny- tárgyalásos alapon. Ebből az esztendőből még csak az első háromnegyed év adatai állnak rendelkezésre, ám ezek felettébb biztatóak: az aláírt szerződések több mint tizenkétmilliárd forint értékű beruházási, fejlesztési feladatot rögzítenek. Megtudtuk az előadásból, hogy a kezdeti időszakban, vagyis az 1982—83-as években egy-egy versenykiírásra legfeljebb két-három ajánlat érkezett be, az idén viszont az átlag ennek a duplájára növekedett. Tehát, mind több gazdálkodó szervezet él a felkínált lehetőséggel. Érdekesség, hogy a mélyépítési munkáknál, az építőipari kapacitások növekedése eredményeként a versenyárak a maximált árak alá szorultak. Már arra is volt példa, hogy a vállalási ár megegyezett a tervezői költségvetés összegével. (Lovas)
