Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

1985. május 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Beszélgetni a gyerekei­vel, minden anyának, apá­nak boldogság. Hát még akkor, amikor a harmadik csöppséget várják, apja, any­ja a két fiú után termé­szetesen kislányt. A fiúk azonban mintha nem lelkesedtek volna a lánytestvérért. Itt van anya nőnek, elég öt köszönteni nőnapkor, anyák napján, a lánytestvér még nem is nö, nem is anya — mikor lesz még az! — egyébként is sokkal jobb egy kisfiú Vi­lágos. A kérdés jódarabig, ki­lenc egész hónapig talány maradt. Majd, mint az óra­mű pontossága, anya kór­házba került, és egy má­jusi hajnalon megszületett a testvérke. Kisfiú — keltegette apa a srácokat. A kócos, haj­nali válasz: Hurrá! Győz­tünk! —■ köpeczi — Nagyanyám Apró volt, sovány, rop­pant fürge. Amikor én „megismertem”, máj foltos volt már a keze, és büty­kösek is az ujjai. Két ut­cával lakott csak arrébb, én mégis mindig arra kér­tem a szüléimét, hadd „nyaraljak” nála. Nála uuvanis csodálatosan hosz- szúak voltak a nyári na­pok, annyi, de annyi min­den belefért. Közösen gyúrtuk a tésztát, közösen szedtük fel a kertből a zöldséget és az eperfát is közösen ráztuk. Ö pedig csak mesélt, mesélt. Nem voltak azok gyereknek való mesék! Inkább hátborzon- gatóak, tragikusak. Minden meséjében meghalt valaki. Hol az anya, hol az apa, de legtöbbször a gyerekek. A gyerekekkel minden me­sében történt valami ször­nyűséges . . . Mégsem fél­tem. Egyetlen éjszaka sem sírtam föl gyermekkorom­ban — mondja anyám. Kirándulások. Nagy­anyám prágai kiruccanás­sal hitegetett, ott élt a testvére. Nem jutottunk mi el kettesben soha, sehová. Csak a temetőbe. Oda rendszeresen kijártunk. Sí­rokat locsolhattunk . virá­gokat ültetgettünk. Itt fek­szik Lajos nagybátyád, itt a Jóska bátyád, itt meg Magdika nagynénid — szokta mondogatni. Most biztosan örülnek, hogy te itl vagy és virágot hozol nekik. Miért nem kelnek már föl, kérdeztem tőle sokszor és ő cseppet sem nyugtatott meg. Már csak a csontjuk van, hogyan kelhetnének föl. És sohasem féltem a te­metőktől. Nem kelhetnek föl, de örülni azért tud­nak, ha virágot viszek ne­kik. Amikor már elfogadható korúnak tartott — voltam vagy nyolcéves — elmond­ta, hogy azok a „nagybá­csik” és Magdika nagyné- ném három hét alatt ment a sírba, Lajos bá’, a leg­idősebb négyévesen. A to­rokgyík végzett velük. Negyven elmúlt nagy­anyám, amikor új családot alapítottak nagyapámmal. Megszületett Jóska bátyám (a második József), aztán apám. Honnan volt erőd. kér­deztem tőle, amikor mái nyolcvan is elmúlt, és ami­kor már meghalt Jóska bá­tyám és az apám is, ami­kor már felnőttünk mi. unokák és a lányomat is megtanította járni. Mert imádtam azt a hár­mat, aki elment. Téged pe­dig azért edzettelek a rémmeséimmel, hogy ki­bírd az apró kudarcéival, talán neked nem lesznek nagyobbak ... — lévay — bántották! Tetszik tudni, ketten vagyunk az osztály­ban állami gondozottak . . . — Szenvedélyesen magya­ráz. Nem, nem az édes­anyjáért, de az édesanya eszményéért ütött. * Nagyszülők. Sokat és ke­ményen dolgoztak. Rászol­gáltak a nyugodt, békés öregségre gyermekeik és unokáik körében. Ehelyett azonban leányuk börtönbe, Péterke nevelőotthonba ke­rült. Maradnak a látogatá­sok, a beszélő és a mesé­lő. Azaz a beszélőről jövet a nagymama és a nagyapa tündérmesét mond a csodá­latos édesanyáról, akit az egész emberiségért végzett áldozatos tevékenysége, kül­földi utazásai, fontos kuta­tómunkája, s ki tudja még mi minden magasztos fel­adat tart attól vissza, hogy gyermekét nevelhesse, vagy legalábbis látogathassa. A pszichológus egyre aggodal­masabb, mert a gyerek megnyilvánulásai egyre fe­nyegetőbbek. A pedagógus- nőkkel szembeni elvárásai az idealizált anya-eszmény­ből fakadó felfokozott kö­vetelményeket tükröznek. Péterke csak egy ideig néz ‘étlenül. „Még őszinte em­ber ... ”, összeharapja, ösz- szerúgja női nevelőit. A nagyszülőknek be kell lát­niuk: a gyermek számára a legfontosabb az igazság korának megfelelő szintű megismerése. A pszicholó­gus lerombolt egy szobrot, mely útját állta a gyermek személyiségfejlődésének. * Szociális otthon. A tava­szi verőfényben asszonyok beszélgetnek. Vilma néni meséli életét. Ki tudja, há­nyadszor. Sértett, boldog­talan, hiszen a „gyermeki hálátlanság áldozata”. Való­ban, ahogy a történetet hallgatjuk, be kell látnunk, hogy önfeláldozása a ma- zochizmussal volt szinte egyenértékű. Nem is kívánt ő ezért cserébe csupán any- nyit, hogy gyermekei, a ké­sőbbiekben már családos­tul, mindenben az ő akara­tát fogadják el. — Nekem nem volt soha magánéletem! — sóhajt könnyes szemmel. — Min­denemet, minden percemet értük áldoztam, s lám ... Nem, nem tudom bűn­nek tekinteni, hogy gyere­kei a saját életüket kíván­ják élni. Az ő gyermekeik neveléséért őket terheli a felelősség, nem kérnek a nagyanyai áldozatkészség­ből, vagy pontosabban fo­galmazva, zsarnokságból. Hálátlanok?! Nem! Hi­szen megkaptak mindent, ami megvehető volt, s meg­adnak mindent, ami meg­vehető. Két kezük aján­dékkal tele, ha látogatni jönnek... A szeretet?! Ök kaptak?! Nehezebb a sor­suk, mintha „önző” anya nevelte volna őket. hiszen még csak nem is kritizál­hatják. Dicsérem bátorsá­gukat. Egy fél város be­szél róluk megvetéssel, de ők mertek szembeszállni az önzetlen önzéssel... * Amiket leírtam, negatív végletek ... Hogy jövök én ehhez, s éppen ma, anyák napján?! Bevallom. Pár hónap múlva 20 éve, hogy gyakorló anya vagyok. Volt idő, mikor irigyeltem őket, az antianyákat, akik oly kevésért sokat, nagyon sokat kapnak, és fájt a szí­vem a Vilma nénikért, mert még nem láttam a kártyáikba. Nem ezért, vagy azért, sőt annak ellenére, hogy... szeretem a gyermekeimet, mert élnek, mert az enyé­mek, mert együtt tapasztal­juk meg, milyen csuda •klassz dolog élni és szeret­ni. önzetlenül, feltétel nél­kül szeretni, és hinni ab­ban. hogy csak így érde­mes! Dobos Marianne ír SZERSZÁMMUSTRA... Az emberélet útján az ötvenedik kilométerkőhöz közelítve a mindennapok már emlékezést teremnek. Peleiednek bennünk a me­legítő emlékek, a távoli­nak tűnő világ dolgai. Ne menjünk el mellettük. Kö­szönjünk rájuk egy jó es­tét, jó reggelt vagy éppen jó napot, hogy megszólal­janak. Én is visszabeszélek az időben, messzire... Gyermekkorom bokrai kö­zött járok, azon a tájon, ahol az utak porában ott van eleim pora, ahol a Bükk méltóságosan fölma- gasló fehér sziklaorma, a Bélkő látszik mindenhon­nan. A hajdani pogányol- tár — tetején a kun-paló­cok áldoztak szent fáik alatt a csillagoknak — ma is fensőbbséggel tekint alá kisebb testvéreire, a he­gyekre s dombokra. A ke­nyérhátú dombok úgy ki­hegyesednek erre, mint serdülő lánykák mellei... Régóta Miskolcon éltünk már akkoriban, de nagyon visszavágyódtam még Ba­laton falujába, szülőhe­lyemre. Balaton, a Bükk ol­dalából kibuggyanó dom­bok között, Borsodnádasd szomszédságában fekszik, jó ezren keresik kenyerü­ket az ottani lemezgyár­ban, s ott volt hengerész apám, kazánhamus a nagy­apám is; 1950-ben csatol­ták el Borsodtól Heves megyéhez. Ha csak időm engedte, a város zajából siettem haza a falusi csen­dességbe. Rozália nagy­anyámhoz. Üres kézzel so­ha nem érkeztem, mindig vittem nagy hátizsáknyi kenyérhajat a jószágoknak — malacoknak, libáknak. Nyaranta egész hónapot is nagyanyám mellett éldegél­tem. Az újrafelfedezés örö­mével és izgalmával gyűr­tem újra meg újra ma­gamba a régen megismert ízeket, illatokat. S vala­hogy mégis mindig a nyug­talanság érzése fogott el. amikor életem legismerö- sebb tájaira vissza-vissza- tértem. Szorongatott a biz­tonság egyre mélyülő hiá­nya. Aztán ráébredtem, at­tól van ez az egész, mert egyre ritkábban kapok megbízást valamilyen mun­kára, egyre ritkább a ké­rés. hogy csináljak valami hasznosat. Nagyanyám számára mindig az volt a legfonto­sabb: hazalátogatásomkor egyek-igyak kedvemre. A legelemibb ösztönre épülő nagyanyai gondoskodás volt ez, s igaztalan volnék, ha nem mondanám meg. mennyire jólesett. Estén­ként összegyűltek az ámbi- tus lépcsőjén idős barátnői, a jó szomszédasszonyok, és nekem mesélni kellett, ho­gyan is élünk a nagyvá­rosban, aztán ők beszéltek sorra falusi életükről. Jó­ízű beszélgetések voltak ezek a jószagú. sültkrump- li-szagú estéken. Nagyanyám jóhiszeműen szerette volna kiiktatni éle­temből azt a legnagyobb biztonságot, ami őt is él­tette, s valami csodálatos balzsam módjára elnyűhe- tetlenné tette. Bizonygat­tam volna tán neki, hogy munkára születtem magam is. £ éppen arra való vol­nék otthon jártamban is? De amikor sosem szeret­tem semmit szavakkal bi­zonygatni! Sok könyörgésbe telt. amíg rávettem nagyanyá­mat. hadd menjek vele krumplit, szójababot ka­pálni Kútlápára, Hálólápá­ra. S azután hiába figyel- mezetl, tartottam vele az iramot, és jólesett, hogy habkönnyűvé dolgozhattam magam. Felhólyagosodott. sebessé tört tenyérrel, de a zsibongó fájdalmat és a fáradtságérzetet is százszo­rosán meghaladó boldog ér zéssel hajtottam aztán fe­jemet pihenőre a birsalma- szagú „első házban” a tisz­ta szobában, meg se hall­va, hogy a kerekréti mo- csolyák hangos békái,.mini kuruttyolják ólomba a fel­ső falut. Szerettem kézbe fogni a szerszámokat, mustrálni a különböző munkaeszközö­ket. Jó fogós esett az ól falához támasztott vasvilla nyelén. A villanyéi kitöl­tötte a tenyeremet, s a si­ma, élettelen fában meg­elevenedni éreztem karom mozdulatát. Megemeltem a gerebent, madzagot kötöt­tem a csévélőre és hajtot­tam játékosan, ki tudja meddig. S milyen örömmel fedeztem fel a teszeres nyári konyhában a hajlott nyelű vonogatót, a manga­lica fésülésére használt te- hénvakarót, a gerendák kö­zé szúrt petrencefákat. S micsoda boldogsággal tör­tem mákot a vaspántos fa- mozsárban! Ezek a szer­számok limlom mivoltuk­ban is mennyi értékes em­léket sűrítettek magukba: évtizedek nagy-nagy neki­rugaszkodásait. nyögéseit, fohászait. Mint az erek­lyékre. úgy tekintettem rájuk, hiszen valamennyien a legszebb, legtisztább em­beri mozdulatok segítőtár­sai voltak. Sok délután elballagtam i kocsmába is, ahol isme­rős öregek hallgattak, unat­koztak mindennapi megszo­kott fröccsük vagy sörük fölött.. Azon igyekeztem, hogy segítségükkel összeál­lítsak egy listát arról, me­lyek voltak a falusi élet fontos munkaeszközei és használati tárgyai. A lel­tárlista sohasem készültei, nedig ott lapult zsebemben a jegyzőnotesz, meg a toll is. Az öregek emlékezésé­nek izzásában kifényesed­tek a hajdani idők. máig menedéket adva a lassú enyészet ellen.. . . És annyi idő után megint szerszám mustrát tartok. Mert szerszámmustrát tar­tanak mások is ... Jó ideje figyelgetem, na­ponta mennyien es meny­nyien megállnak, elálldo- galnak az emberek egy áruház kirakata előtt. Nem órák, drága ékszerek, nem könyvek, de nem is a leg­újabb divatcikkek vannak az üvegfalon belül: itt a tavaszi szerszámok sora­koznak ! Ebben a boltban — a Kertészáruházban — ásók. kiskapuk, nagykapuk, lapátok, gereblyék. metsző­ollók. lürészek, kéregka pá­rok. vasszálú kefék, oltó­bicskák. kacorok egész gar­nitúrája kelleti. kínálja magát. Sokunknak személyes is­merősei, jó barátai ezek a szerszámok. Mintha csak a gyermekkorból gyűltek vol­na össze ide a városi áru­házba, a hajdani világból, a hajdani fészeres nyári konyhákból, úgy, ahogy ott álltak meghitten, együtt va­lamennyien, mielőtt még kirajzottak volna a házvé­gi kertbe, mielőtt még ki­terelte volna őket a patics résein, a lehullott pelyvás sártapaszok helyén becsapó má.lnaszár. Nézik, nézik, mustrálják az emberek a szerszámo­kat. Aztán a kezüket nézik és mustrálják. Még nem szoktak el egészen tőlük, még megbizseregnek lát- tukra, s vennék sorra őket: ágyást ásni a hagymának, ásni salátának, reteknek, zellernek, petrezselyemnek, céklának. sárgarépának, borsónak. Sok föld hever még par­lagon, s azok sincsenek ke­vesen. akik kiskertekre, apró parcellákra vágynak. Az ország háztartása zöld­ségből. gyümölcsből mind többet kíván — teremniük kell hát a parlagföldeknek is. a kiskerteknek, a par­celláknak. Teremniük kell gondos művelőiknek, te­remniük a piacnak, azok­nak, akik elfeledték vagy éppen most feledik el. vagy meg se tanulták é.s meg se tanulják már soha ezeknek a munkára hívó­biztató szerszámoknak a nevét. Sokan álldogálnak az üvegfalú áruház előtt, mustrálják a szerszámokat. Sokan ismerik még a sor­ba kirakott, a polcokon sor­jázó szerszámokat, érzik emberközelüket, s képze­letben nyelükre támaszkod­va. megforgatva őket. ér­zik a föld felcsapzó meleg szagát. A szerszámok lát­tán az emberek beszédbe elegyednek egymással, mint légi jó ismerősök. Megtár­gyalják a látott szerszá­mokat, rendeltetésüket, el­mondják egymásnak titkai­kat is, mintha mindig egy pászmában hajladoztak vol­na .. . Hatásos és megfogó ez a látvány. Szívünkhöz tud­nak szólni az üvegfalon át is. szótlan is, az ásók. a kapák, a gereblyék. Aztán máris fordulunk be az áru­ház polcaihoz, rögtön kéz­be fogni, megvenni őket. És Voltaire Candide-jával együtt mondjuk: — Helyes a beszéd, de vár a munka a kertben!... Palaky Dezső Zelk Zoltán: Hajolj alvó anyád fölé Hajolj alvó anyád fölé most, mint ö hajolt gyerekkorodban ágyad fölé — s olyan mosollyal! olyan hajtással! olyan puhán! Nézzed szemét, a lehunyt pillák mögött tűnődik a szelidség. S rendekbe rakja érthetetlen képeit lassú életének. Nézzed kezét is! lúg marta ki az ujjakat és meggörbülnek, mintha kezedet szorongatnák, vagy mintha tálat tartanának. Nézzed szemét, kezét és arcát, hallgassad ringó lihegését - kedves szemednek az a játék: mellével hullámzik a dunna. Hajolj föléje szelíd ívben s kutassál párás álmai közt - asztalnál ül most két fiával s a tálak ételekkel telve . . . dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl nem is ébredt volna 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents