Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Megyénk ügyészségei az elmúlt hónapban 32 mezőgazdasági termelőszövetkezetnél tartottak általános felügyeleti, törvényességi vizsgálatot. A vizsgálatok célja annak megállapítása volt, hogy az üzemi baleset miatt károsult mezőgazdasági termelőszövetkezeti dolgozók — tagok és alkalmazottak — kártérítési igényeinek elbírálása törvényesen történik-e. Köztudomású, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben végzett munka esetében sem küszöbölhetök ki a baleseti veszélyforrások. Sőt, nemegyszer új veszélyforrást jelent a hatékonyabb gép, eszköz, vegyszer stb., egyébként termelést növelő használata. Alapvető jelentősége volt és van jelenleg is a munkafolyamatok jól átgondolt szervezésének, a munkavédelemre vonatkozó szabályok következetes betartásának. Nem véletlenül szabták a gazdálkodó szerv vezetője feladatául az új létesítmény és termelőeszköz használatbevételének, illetőleg új technológiai eljárás bevezetésének engedélyezését, továbbá az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek ellenőrzését biztonsági szemle időszakonkénti megtartásával. Elméleti és gyakorlati munka- védelmi oktatásban kell részesíteni a dolgozót, ugyanakkor a dolgozónak el kell sajátítania a munkaköréhez szükséges szakmai, és ennek keretében a munkavédelmi ismereteket, amelyeket munkája során alkalmazni köteles. Tapasztaltuk, hogy a biztonsági szemléket esetenként elmulasztják megtartani, csökkentve ezzel a veszély- források megseüntetésének lehetőségéi, de előfordult nemegyszer formális munkavédelmi oktatás is, sőt az is, hogy a védőfelszereléseket a dolgozók saját testi épségük veszélyeztetése ellenére sem használták. Egyebek mellett ez szolgál magyarázatul arra, hogy a megyénkben gazdálkodó mező- gazdasági termelőszövetkezeteknél 1983-hoz képest 1984-ben némileg csökkent ugyan az üzemi balesetek szánra, de nőtt a kiesett munkanapoké. Az 1983. évi 1926 üzemi baleset 1984-ben 1823-ra csökkent, míg az 1983. évi 53 219 kiesett munkanap 1984-re 54 023-ra növekedett. A balesetek kiküszöbölése érdekében a mezőgazdasági termelőszövetkezetek jelentős erőfeszítéseket tettek és tesznek. Ha a szövetkezeti tagot vagy alkalmazottat, munkavégzés során mégis baleset éri, akkor jogkövetkezményként egyebek között a kártérítési felelősséget kell alkalmazni. Alapvető szabály ezzel összefüggésben az, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezet — vétkességére tekintet nélkül — köteles megtéríteni tagjának, a tag halála esetén pedig a hozzátartozójának azt a kárát, amely a tagot a tagsági viszonyból eredő munkavégzési kötelezettség teljesítése közben érte. Tehát a szövetkezet felelőssége objektív, a szövetkezet felel az üzemi baleset folytán bekövetkezett kárért, és ez alól csak akkor mentesül, ha a szövetkezet bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső elháríthatatlan ok, vagy a dolgozó kizárólagos és elháríthatatlan magatartása okozta. A dolgozó vétkes közrehatása kármegosztáshoz vezet. A foglalkozási betegség esetében ugyanezek a szabályok érvényesülnek és meg kell említeni azt is, hogy a termelőszövetkezet által a tagjának okozott kár megtérítésével kapcsolatos szabályokat megfelelően alkalmazni kell a közös munkában részt vevő családtagokra is. A balesetért a termelőszövetkezet kártérítési felelőssége akkor áll fenn, ha a tag a termelőszövetkezet közvetlen irányítása és ellenőrzése alatt folytatott közös termelőmunkában való részvétel közben, vagy azzal összefüggésben, vagy pedig a közös munkával előállított termények és termékek feldolgozásával, szállításával és értékesítésével kapcsolatos tevékenysége során szenved sérelmet. A kártérítés a balesetet nem teszi meg nem történtté. Azonban a munkáltatókat általában körültekintőbb munkaszervezésre készteti és a baleseti sérültet, illetőleg hozzátartozóját — legalábbis anyagilag — olyan helyzetbe hozza, mintha a baleset nem következett volna be. Baleseti kártérítés címén a mezőgazdasági termelőszövetkezet a dolgozó teljes kárát köteles megtéríteni. Ebbe a körbe tartozik a sérelem folytán elmaradt jövedelem, a dolgokban keletkezett károk (sérelem folytán ruházatban, használati tárgyakban stb. bekövetkezett károk), valamint a költségek megtérítése. A költségtérítés körében leggyakrabban előforduló szükséges és indokolt kiadásként merül fel a feleség, a gyermek, a szülő beteglátogatásával kapcsolatos utazási költség, az élelem-feljavítás költsége, az otthoni gondozás miatt felmerülő többlet- költség, a ház körüli munkák elvégzéséért fizetett tényleges kiadás stb. A kárigény érvényesítésé- nék részletes szabályait a munkaügyi miniszter 26 1980. (XII. 20.) MüM. számú rendeleté tartalmazza, a mező- gazdasági termelőszövetkezetekre is kiterjedő hatállyal. Ez a rendelet előírja, hogy a dolgozót a sérelem bekövetkezését követő 15 napon belül írásban kell felhívni kárigénye előterjesztésére. A baleseti sérültre nézve kedvező rendelkezés az is, hogy a munkáltató ilyen irányú kérelem nélkül is köteles mintegy „hivatalból” a rendelkezésre álló adatok alapján a kárt megtéríteni, ha felelősségét nem tudja kimenteni. A kártérítés „hivatalból” történő megállapításának kötelezettsége azonban nem teszi feleslegessé a baleseti sérült kárigény érvényesítésére történő felhívását. A balesetet szenvedett dolgozó tudja legjobban, hogy milyen kára származott például ruházata megrongálódásából, illetőleg hogy milyen költségei, kiadásai merültek fel a baleset kapcsán. Ezért kifogásoltuk a felhívás elmaradását. Intézkedni kellett azért is, mert nem 15 napon belül, hanem adott esetben több hónapos késedelemmel adták ki ezt a felhívást, sőt előfordult, hogy annak kiadására egyáltalán nem került sor. 1981. január 1-től a baleseti sérült úgynevezett 100 százalékos baleseti táppénzt kap. így a korábbi évekhez képest a táppénz és baleset előtti átlagkereset ktilönbö- zeté.nek megtérítését nem kell általában hosszadalmas eljárásban érvényesíteni, mert elmaradt jövedelméhez 100 százalékos táppénz formájában hozzájut a dolgozó tag, illetőleg alkalmazott. Nem helyeselhető azonban, hogy több mezőgazdasági termelőszövetkezet amennyiben a sérült csak a táppénz és az átlagkereset közötti különbözet megtérítését kérte, nem adott indokolt írásbeli választ. Mindezt ügyészi intézkedés nélkül nem hagyhattuk. A baleseti sérültnek alapvető joga, a mezőgazda- sági termelőszövetkezetnek pedig kötelessége a kárigény tárgyában előterjesztett kérelemre indokolt választ kapni, illetőleg adni. Ha a mezőgazdasági termelőszövetkezet szerint az úgynevezett 100 százalékos táppénz fedezi az elmaradt jövedelmet, akkor ezt közölni kell a dolgozóval, és ezen túlmenően a jogorvoslat lehetőségére is fel kell hívni a figyelmet. Néhány esetben a jogorvoslatra vonatkozó kioktatás elmaradása miatt kellett intézkednünk, sok esetben pedig azért, mert tévesen 15 nap alatt előterjeszthető jogorvoslati lehetőségre hívták fel a baleseti sérültet, holott az elévülési határidőn belül, azaz 3 éven belül, fordulhat a dolgozó baleseti kárigényével a szövetkezeti döntőbizottsághoz. Vizsgálati tapasztalataink szerint a mezőgazdasági termelőszövetkezetek több esetben helyesen azért utasították el a kárigényt, mert a dolgozó nem tudta igazolpi, hogy tényleges kiadása merült fel a balesettel összefüggésben. vagy mert a dolgozó kizárólagos és elháríthatatlan magatartása volt megállapítható. A megvizsgált 32 mezőgazdasági termelőszövetkezet 20 kárigényt utasított el 1984- ben, és az elutasító határozat miatt 12-en fordultak a szövetkezeti döntőbizottsághoz. E kérelmek közül a szövetkezeti döntőbizottság négyet talált megalapozottnak. A vizsgálat során nagy várakozással tekintettünk a dolgozó javára megállapított kártérítési járadék felemelésével összefüggő gyakorlatra. Ha ugyanis az egészségi károsodás miatt bekövetkezett keresetveszteség tartósabb jellegű, a dolgozó részére a keresetkiegészítést járadék formájában kell megállapítani. A megállapított járadék összege azonban módosítható mind a dolgozó javára, mind terhére a körülmények változása esetén. Járadékot állapítanak meg gyakorta akkor. ha a baleset miatt megváltozott munkaképessége miatt a dolgozó korábbi munkakörét ellátni nem tudja, az új munkakörében pedig kisebb a keresete. Vagy baleseti rokkantsági nyugállományba helyezik a dolgozót, és emiatt éri keresetkiesés. A vizsgált mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél azonban a baleseti járadékosról külön nyilvántartást nem vezetnek, és ebből következik. hogy a körülmények változása miatt a járadék összegét indokolt esetben sem módosítják minden esetben. Márpedig a munkáltatónál ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztés a kártérítési járadék emelését kell. hogy eredményezze. Az más kérdés, hogy a kártérítési járadék összege a nyugdíjra jogosító korhatár betöltését követő évtől jövedelemnövekedés elmén nem emelhető. Dr. Boholy Zoltán megyei föügyészhelyettes A munkáról ünnepe után Egyik ismerősöm mesélte, hogy kamasz fia csak akkor hajlandó kimenni — dolgozni? — a hétvégi telekre, ha kiviszik a (hordozható) tévét is. Mielőtt ítélkeznénk, gyorsan elmondom, hogy megértem a fiú „lázadását" és az apa szégyenkezését is. Az apa munkás szülők ivadéka. természetesnek tartja, mert „vérévé vált”, hogy időnként meg kell fogni a szerszámot: az ásót, kapát, gereblyét, fűrészt, baltát, kalapácsot, fogót (stb.), s nem érti, hogy a fiú miért nem lelkesedik úgymond a „hétvégi testmozgásért”. Pedig a válasz nagyon egyszerű: nem szokta meg. Az ötven- valahány négyzetméteres panellakásban alkalom se kínálkozott, de szükség se volt arra. hogy a gyerek ezekkel a szerszámokkal megismerkedjen. Sok szülő — helytelenül! — meg egyszerűen „kíméli a gyereket”, mondván, hogy „eleget gürcöld) ünk mi, legyen neki könnyebb, szebb gyerekkora”. Pedig a „gyerek” már csak játékból, játék helyett is szívesen ügyködne, segítene, ha hagynák, ha lenne mit. A mj gyerekkorunk — azaz a mai „középkorúaké”, időseké — nem ilyen volt. A városban sem. Mióta eszemet tudom, mindig volt kiskertünk, s a legtermészetesebbnek tartottuk, hogy tanítás után néhány órát ott dolgozzunk, mint ahogyan a vakációkat sem nyaralással töltöttük. Hetedikes koromtól minden nyáron egy-más- fél hónapot dolgoztam — egészen a diplomaosztás nyaráig —, s igen büszke voltam, amikor már munka- könyvvel, mert akkor már engem is védett a kollektív szerződés. Mitagadás, nem volt egetverö boldogság a tűző napon lapátolni, betont, maltert cipelni, a bizony nem mindig nyomdaképesen fogalmazó parancsnoknak engedelmeskedni, miközben szerencsésebb sorsú társaim fociztak, a strandon cicáz- tak a lányokkal. De nem volt mese, mert ha őszre új cipőt, ruhát akartam — márpedig akartam —, meg kellett keresni a rávalót. A kép persze nem (volt) ilyen sötét, mert mindenért kárpótolt maga a fizetésboriték. az a tudat, hogy a magam keresményéből öltözhettem fel, vendégelhettem meg (mondjuk fagyival) a testvéreimet. Így aztán érthető, hogy soha nem voltam építőtáborban, mert a szó szoros értelmében nem értem rá, nem engedhettem . meg magamnak azt a luxust, hogy ellenszolgáltatás nélkül dolgozzak. Hogy miért teszem mindezt szóvá? Mert úgy látom, hogy még ma is ezek a generációk „húzzák az igát”, ezek a mai negyven- ötven-hatvan évesek vállalnak mellékállást, dolgoznak sokszor erejükön felül — egész az infarktusig. Közben elnézem a jól öltözött, egészséges fiatalokat, akik unottan lődörögnek, verődnek bandákba, s találgatom, hogy honnan van zsebpénzük? Eszembe jut persze más is. Néhai mesterem a gyárban, aki a szakmára (nem rajta múlt) ugyan nem tudott megtanítani, de emberségét, példáját legjobb tanáraim. professzoraim mellett őrzöm emlékezetemben. Sokszor elmondta (s nemcsak nekem): „Két dolgot jegyezzen meg, fiatalember. Tanuljon meg vigyázni a maga és a munkatársai biztonságára, s csak olyan munkát adjon ki a kezéből, amire nem szégyenli ráírni a nevét.” Nem lettem szakmunkás, mert hamar rájöttem, hogy villanyszerelőnek dilettáns vagyok, de B. Pista bácsi tanítása (s egyáltalán a gyárban töltött évek) sokszor átsegített nehéz pillanatokon, helyzeteken. Ha mást nem is, de azt megtanultam, hogy igenis minden szakmához tehetség, sőt becsvágy kell, hogy egy kapcsolótáblát megtervezni, összeállítani éppen úgy alkotómunka (szellemileg is), mint megírni — mondjuk ezt a cikket. Ezért is érzem hamisnak — mindkét fél részéről! — azt a gőgöt, amely indokolatlanul szembeállítja a fizikai és a szellemi munkát. Sértette a fülemet néhai igazgatóm cinizmusa is. aki (hogy ne rontsam a statisztikát) azzal utasított, hogy engedjem át a lusta és tre- hány nebulót, hogy „hagyd futni, kőművesnek jó lesz a kegyelem kettessel is.” Hát nem lett, lesz jó! Később, amikor • szakmunkástanulókat is tanítottam, a magam bőrén éreztem a ..selejt bosz- szúját". Hányszor idézzük József Attilát, hogy dolgozni csak „pontosan. szépen . . .”, csak éppen nem gondolunk utána, hogy a „dolgos test” és a büszke szellem nem választható el egymástól. Nem, mert a kéznek a fej adja a parancsol, ha úgy tetszik, a programot, s jaj annak a kéznek, amelynek üres fej parancsol! Minden munkának megvan a „forsza”, tanultam az idős szakiktól. Mert — tessék csak megpróbálni! — lapátolni se lehet akárhogy. Ezek a szakik, mestereim, kényes és büszke emberek voltak. Ügy önérzetesek és öntudatosak, hogy akármit nem adtak ki a kezükből, s nem a kocsmákban éltették a munkásosztályt. Ezekkel el lehetett beszélgetni könyvekről, zenéről, a világ dolgairól is, mert nemcsak a futball érdekelte őket. Elmenőben van ez a nemzedék — a nagyapáké —, már nem fog szerszámot reszkető kezük, de igen hálásak, ha odaülünk melléjük, meghallgatjuk őket. Ízesen, szépen tudnak beszélni a munkáról is. amelyet ők még valóban az élet értelmének tartottak. A család mellett — tegyük hozzá, mert azt is komolyabban vették, mint fiaik, unokáik. Pedig ők még a Biblián nőttek fel, amelyben az áll, hogy; — arcod verítékével keresd kenyered, s volt idő, amikor a munka „dicsőségéről", nemesítő erejéről harsogtak a fülünkbe jelszavakat. Nos, sem ez, sem az. Nem kényszerből dolgozunk, de a dicsőségért sem. Meg akarunk élni — lehetőleg jól, sőt jobban —, de legalább egy évben egyszer érdemes eltűnődni azon is, hogy megvan-e még a munka méltósága, becsülete? A jól végzett munkáé, amely nem azonos sem a hajrá-kampány inatszaggató önkizsákmányolásával, mint ahogyan a baksisra, borravalóra (és pohárra) kacsintó mohósággal sem. Úgy tesszük-e a dolgunkat, hogy minden munkadarabra (ügyre stb.) szégyenkezés nélkül odaírhatjuk a nevünket is? horpácsi Az utóbbi években nemzeti jövedelmünket nagymértékben megterhelték a külkereskedelemben elszenvedett árveszteségek. A magyar gazdaságot különösen érzékenyen érintette és érinti még napjainkban is, hogy a vaskohászati, alumíniumipari és egyes vegyipari termékek piaci feltételei erősen romlottak. Persze, ez az éremnek csak az egyik oldala. A másik, hogy nagy veszteség éri a gazdaságot azáltal is, hogy az általunk gyártott termékekben túl sok a fölösleges'x anyag: temérdek forgács, hulladék keletkezik a különböző gyártmányok megmunkálása közben. A szakemberek felmérése szerint ma hazánkban az ipari üzemek mintegy 20—25 százalékkal több anyagot használnak fel a szükségesnél, így hát nem csodálkozhatunk azon. hogy milliárdok- ban mérhető a bennünket ért veszteség. Ráadásul, a túlsúlyos gyártmányok a külföldi piac értékítélete szerint korszerűtlennek számítanak, s csak nagy ráfizetéssel lehet őket értékesíteni. Ezért hangoztatjuk lépten- nyomon: iparunk fejlődésének kulcskérdése tulajdonképpen az, hogy minimális, illetve alig növekvő mennyiségű anyag és energia fel- használásával mikor leszünk képesek magasabb értékű (jövedelemtartalmú), korszerűbb terméket előállítani. Kár lenne tagadni, hogy például kohászati vállalatainknál igen magas a fűtőanyag-felhasználás, amely legalább hatvan százalékkal meghaladja a fejlett tőkés vállalatokét. A feladat tehát kézenfekvő: a gazdaság dinamizálása érdekében erőteljesen csökkenteni kell az anyag- és energiafelhasználást. Ellenkező esetben csak veszteség árán tudnak termelni. Nagy tartalékok rejlenek az élőmunka hatékonyságának növelésében is. Hasznosítható tartalékot jelent például a szervezettség javítása. Annál is inkább, mivel az elmúlt években az iparban lekötött állóeszközök bruttó értéke lényegesen nagyobb ütemben emelkedett, mint az élőmunka termelékenysége. S mert a fejlesztési eszközökből változatlanul híján vagyunk, döntő jelentőségű, hogyan hasznosítjuk meglévő termelési tartalékainkat. Tényként kell elfogadnunk: további előrehaladásunk mértékét a piaci igények jobb kielégítését biztosító, a műszaki fejlődés tendenciáinak megfelelő, a külgazdasági hatásokhoz gyorsan és rugalmasan alkalmazkodó vállalati magatartás szabja meg. S valamennyi erőforrásunk között a legnagyobb tartalék az emberi munka javításában, az alkotó kezdeményezés még fokozottabb kibontakoztatásában rejlik. Ez pedig jelentős strukturális, szervezeti, irányítási és nem utolsósorban tudati, felfogásbeli változásokat követel meg. Azt igényli, hogy minden eszközzel a minőségi tényezőknek biztosítsunk , elsőbbséget. Vagyis: a korszerűség, a rugalmasság, a pontosság, az ár, a költség, a hatékonyság és a jövedelmezőség álljon törekvéseink közéDDontjában. Természetesen nem feledkezve meg a nemzetközi színvonal követelményeiről. L. L.
