Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
1985. április 4., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 ff Üzenet jött messze, Sokan és sokíéle módon írtak már arról a kétszázezer katonáról, aki a német fasizmus érdekeit védelmezte a Szovjetunió ellen a Don-kanyarban. Rekviem is született a II. magyar hadsereg katasztrófájáról ; memoárok szólnak arról a méltatlan fegyverbaráti gesztusról, amely a rosszul felszerelt magyar egységeket utóvédként használta föl, s okozta pusztulását véreinknek. Láttam a harcok sebesült honvédéit intézetünkben, a sebtében berendezett hadikórházban; Kamenka, Se- petovka, Kolbino a sebesültek bizalmas beszélgetései során rögzültek tudatomban. Akkor ifjúként ama halványzöld szín, vagy rózsaszín tábori lapoknak inkább csak az előnyomott jeligéjére figyeltem: Magyarország békessége és felvirágzása a szovjetoroszországi harcmezükön dől el!, vagy Magyar- ország kitartása és áldozat- készsége teszi győzelmessé f egyvereinket! Tartozom elsősorban önmagámnak azzal, hogy szembesüljék akkori énemmel, s amíg alkalmam adódik rá, a háború áldozatainak személyes visszaemlékezésén keresztül járjam végig a szerencsésnek éppen nem mondható nemzedék kálváriáját. De sokasai már nem bírhatok szóra; elsodorta őket a doni katasztrófa. A leírt betű azonban megmarad, és így a tábori levelezőlapok váltak gyakori olvasmányaimmá. Utolsó üzenet gyanánt nem valami hősies lelkesedés sugárzik belőlük; inkább szemrehányás azok iránt, akik rászedték őket a nagy kalandra. Tucatnyi borsodnádasdi honvéd indult 1342 tavaszán az orosz frontra megszállónak. A tornaijai állomásról indultak az ismeretlen ukrajnai településekre. Közöttük Boza Vencel, a 229 30. tábori posta- szám egyik hűséges levelezője. Közel száz megmaradt tábori lapjának üzenete — a cenzúra ellenére — józan gondolkodásról. pacifista magatartásról tanúskodik. Nem akarta tudomásul venni, hogy a szovjet ellenségé az ő munkáséletének. A tábori lap mottója tömény ideológiát tükröz: A magyar élet ára: a szovjet halála! Ezzel szemben az ö ideológiája: „Kedves Feleségem! Tudom hogy sokat dolgozol, de én is inkább dolgoznék sokat, csak véled lehelnék .. . nagyon rossz nekem, hogy nem segíthetek rajtatok". S a honszerző háború eseményeinek a közepette Európa és a világ újrafelosztása helyett valós problémák foglalkoztatják: „Nem is tudom, miféle tinóról van szó ... Feri legalább a jár- gán't rendbe szedné maguknak, hogy ne kézzel kelljen vágni... S a sok jószággal ki bajlódik, mert az én hazamenetelem bizonytalan !” A cenzúra éber volt, de a magyar katona szinte belefáradt abba, hogy mindig csak jót kellett írnia. Néha a sorok között is olvashatunk: „Hallgassátok a rádiót, ahogy az mondja, biztosan úgy is van!” A türelmetlensége csak fokozódik; furdalja a lelkiismeret, hogy tehetetlen idöpazarlásba ■ kényszerítette bele a háború: „Nagyon bosszant, hogy nem segíthetek, itt kell nekem ezt a szép nyarat és őszt eltölteni ...”, majd így ír tovább: „Ha tudnám, hogy nincs semmi baj, akkor én is könnyebben venném sorsomat. Igaz, hogy már sokat fogytam, talán már rám sem ismernének, de hiába, megtöri az embert a nagy forróság és szomjúság”. S még az állam gazdaságpolitikája iránt is bizalmatlan: „Jól sikerült a cséplés, de mennyit vesznek el. Nekem nagyon rossz, hogy itt kell tengődni .. . Talán vetésre csak hazasegit az Isten ... Szerettem volna az őszi szántásba is segíteni .. ." Aztán nem jött több levél sem Boza Venceltől, sem Slice Lajostól, ö már bejelentette a távesküvői, s módja volt arra, hogy illegális levelet küldjön szabadságra hazatérő bajtársával: „Még a vagonban vagyunk, mert más .helyre megyünk Bry- anszktól vissza 200 kilométerre Novoribkov városba .. . A városban, Prosz- kurovban csak a sok széjjellőtt tank- és gépkocsi- maradványok láthatók”. A legközelebbi értesítést már a Vöröskereszt Tudósító Iroda küldte szüleinek: „Sike Lajos a szovjet ellen vívott keresztes hadjárat alkalmával a glubowkai harcokban hősi halált halt. A kraschicskai hősi temetőben helyezték nyugalomra.” Érsek Vencel nádasdi honvéd zubbonyának bal zsebében vitte a Seregek Ura című, a katolikus honvédek számára írt imakönyvet, s imádkozta is az ütközet után: „Állj mellettem mindható erőddel, hogy e szörnyű háborút mielőbb diadalmas béke kövesse!” Lapjai felváltva érkeznek a hitvesnek, szülőnek, sógornőnek. Sógornője így írt neki: „Azt írja nekem, tudna hozni egy orosz vagy mongol fiút. Hát amikor jön, csak hozza magával, hadd lássuk meg őket!”' Édesanyja a hagyományos nádasdi búcsúról írt, István-király napja után: „Az ünnepünk is igen rosz- szul ütött ki, a nagy Nemzeti Gyász miatt, amely igazán elszomrított bennünket!” A feleség: „Most Írom a levelet, neved napján, szomorú szívvel; azt írtad, ün- . nepeljük meg. Megünnep- lem a szívemmel, de másképpen nem tudom .. . Mire ezt megkapod, szűnne meg ez a helyzet, és hazajöhetnétek!” Érsek Imre míg őrt állt a Don mellett, ilyen gondolatok foglalkoztatták: „Kérlek, küldjél nekem egy sportújságot, a hétfőit... Itten a nehéz napjaimban sem felejtem el a Fradit és a Stécét.” Több mint négy évtized távlatából törjük fel a tábori lapok titkos pecsétjeit. Nem kívánjuk felszakítani a sebeket, csak emlékeztetni szeretnénk a túlélőket. Ébresszen a visszaemlékezés passzív pacifizmus helyett tevőleges békevágyat mindannyiunkban! Nemesik Pál Tersánszky Józsi Jenő: A daloló „fecske 5} Ki dalol ilyen harsányan ebben a házban? Ezt magamtól kérdeztem egy józsefvárosi zugutcában. A következő pillanatban megpillantom a kőművest a házfal bombaüregében, amint téglát illeszt bele, és maiteres kanalával működik. Érdekes! Az első világháborút megelőző békében a kőművest „fecske” névvel csúfolták. Találó volt, mert részint a kikelet hozta el őt is a téli elvonultságából, részint a kőműveseké volt a legdalosabb iparág. Gyászeset, szerencsétlenség történhetett ott, ahol az épületállvány nem volt hangos a kőművesek énekétől. Azután ez általánosan megszűnt. A tőke mindjobban elvette kedvét az ipaSZABÓ LŐRINC rosnak az énektől. A csők- í kenteit munkabérek, a munkanélküliség, a szétzüllesztett, feloszlatott szak- szervezetek utolsó védelmének hiánya, mind-mind el- vehette a danától a kedvét a fecskének, hogy mogorván, némán robotoljon az állványok tetején. íme! Most újra kifakadt a jókedve! Nagyon helyes! Dalolj csak, kedves fecske! Jelképesen is, valóban is a te mesterséged a jövő legfontosabb mestersége: újra építeni a romokat itten! Ne sóhajtsuk vissza még az aranyos, régi békét sem. Annak intézményeiben rejlett a mai pusztulás. Üj, jobb élet elé fújjad tele tüdővel új dalodat! Szabad Szó, 1945. április 8. Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz? Amikor — úgy hittük — a legnagyobb volt o veszély s köröttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságét a pokoii bunkerben: — Költő! .. . Turkesztán fia, emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apók nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is .. . tán mindent... - Hói vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? - Nem. - Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli. Furcsa, némelyik ember jobban emlékszik gyermek-, mint már felnőttkorú emlékeire. Magam előtt azonban inkább a harmincnegyven év előtti események rakódnak rendbe, s ebben a második világháborús események is jelentősen közrejátszanak. Miután 1945 január végén sikerült viszonylag épen, de tömör tetvesen hazakecmeregnem Zólyom hegyei közül Szendrőbe, az élettársam nem valami szívélyesen fogadott. Ennek oka, egy igen jóképű szovjet őrmester volt, s bár az őrmester, miután igen szívélyesen üdvözölt mint .gazdát”, becsületes módon rögtön elköltözött. őszintén szólva az egész ügy nem túlságosan izgatott, mert még a mozgósítás előtt beleszerettem egy igen csinos, ugyancsak a községben lakó fiatal asz- szonykába, aki később a feleségem lett. Azért, ez az élettársi hűtlenség nem jól jött; mert addig molesztált, .miig kénytelen voltam végérvényesen otthagyni. Igen ám, de hová menjek? Igaz, jócskán akadt ismerősöm. Altikor már évek óta a szendrői szénbányában dolgoztam. Ám nem szívesen kopogtatott az ember idegen portán szállásért, még ha a gazda a föld alatt cimborája is volt. De hát a Szerencsei?) nem hagyott cserben. Az egyik aknászunk. Reiterer János felajánlotta: menjek ki a bányához éjjeliőrnek. A vörös parti bánya akkor még Winteré volt.' Azt sem tudluik. hol tartózkodik, feltételeztük: Pesten, eddig is ott élt, de hogy most mi van vele? Reiterer, aki már konyitott valamit a kommunizmushoz, hangoztatta: — Figyeljék meg emberek. ez a bánya valamikor mindannyiunké lesz, államosítják, így van ez a Szovjetunióban is! Vigyáznunk kell hát rá, legalábbis arra, ami a külszínen van! Mert ami a föld alatt van, ahhoz nemigen fér senki. — Ez igaz — mondta az öreg Simkó Mátyás, aki mellesleg betöltötte a tol- mácsi tisztet a szovjet parancsnokságon, s nekem vájárom is volt. majd így folytatta: — Bizony igaz, mert lassan a lejtaknánk szájam jön ki a víz! — így igaz — duplázott rá Istenes Károly —, de a fára meg az épületeikre, a gépházra vigyázni kell. Okvetlenül szükséges az éjjeliőr, meg egy nappali is, ha akad... Hát ilyen előzmények után lettem én negyven évvel ezelőtt éjjeliőr a szendrői vörös parti bányánál. Nappalra persze nem akadt senki fia. Ugyan ki a fene jött volna a nagy semmiért őrködni? Így azután reám hárult e tisztes feladat, ami egyúttal megoldotta egyelőre a lakáskérdésem is. Miután összeszedtem az élettái-samnál levő összes molyómat. kihurcolkodtam a falutól álig kilométernyire fekvő bányához. Az egyik kis irodában vertem tanyát. ahol a front: átvonulásakor (vagy két és fél hónappal ennek előtte) szovjet katonák is tanyáztak, s hagytak ott egy heverőféleséget. Pokrócom volt, meg egy párnám, a kályha szintén jó karban, néhány csillében szenet találtam, a meddőhányón rengeteg stompvég meg összetört kopniía akadt, így azután fedél volt a fejein felett, fázni sem fáztam. csak éppen az ennivaló meg a cigaretta, ezek okoztak gondot. Nem maradt más hátra: mindennap déltájban, úgy vélet- lenségből be-beténiereg- tem valamelyik ismerős portára. Főként bányászok- laikta portákra, ahol ha egyébbel nem, de egy vagy két tányér habart babvagy krumplilevessel megkínáltak. Szóval. nem haltam éhen. Már az ágyúdörejt sem lehetett hallani, onnan észak felől, s a ids kályhámban esténként, testet- lelket melegítőén böfögött, pattogott, duruzsolt a tűz. Majdnem elégedettnek éreztem magam, de hát... Azok a délelőtti látogatások. azok a jó szívvel adott ebédek, no meg az állandó dohánvhiány, ezek a problémáim elkeserítettek. Pedig, ami az ennivalót illeti, a községben ebben már nem volt hiány; előkerültek az eldugott füstölt sonkák, kolbászok, a földbe rejtett búza. rozs, kukorica, vígan folyt a pálinkafőzés; olyanok jöttek vissza, akiknek holt. hírét költötték. Egyszóval éledezett a község! A paraszt- gazdák egyre többet matattak a ház körül, ki-kisza- goltak a határba, meg munkába mentek ökrös szekereikkel, ha a szovjet parancsnokság elrendelte. Egyik este, úgy március vége felé, az irodaajtó előtt ültem, s jobb híján szívtam a fogamat cigaretta helyett. Emlékszem: kellemes az idő, a tavasz illata már jócskán érezhető, körülöttem csend, olyan valódi, békebeli csend. Magamban kissé a jövőbe bandukolok, mi lesz, hogy lesz ezután? Igaz-e, hogy a bánya a miénk lesz (ahogy Reiterer mondta), mert akkor én a jobb oldali feltörésen levő négyes munkahelyet kérem, onnan aránylag könnyen ki lehet, gurítani siktánként nyolc csille szenet, és nincs víz. Ott mindig jól .lehetett keresni, márpedig, most nagyon rám fér a pénz. Hát persze, hogy kiszivattyúzzuk a vizet a bányánkból, újra indítjuk a kamrafejtéseket. csupán a gépházat kell előbb rendbehozni. Idáig értem bölcs gondolataimban, amikor lépteket hallottam, s ugyanakkor már előttem is állt Pavlus- ka őrmester egy másik szovjet, katonával. — No, jó este fiú — mondta, s a mellén lógó géppisztolyt odébb tolta. — Drasztutye — feleltem én, mintha én lennék az orosz, ő meg a magyar. — Kakgyella gazda, zsenim nem akarsz? — Kell a fenének — — mondtam, s káromkodtam egy nagyot, amit Pav- luska megértett és bólogatott is hozzá. Ejnye — gondolom magamban —. még van képe idejönni hozzám, miután, feltételezhetően néhányszor jóban volt az élettársammal. — Na, na, nye bojsze — csillapított az őrmester ts dohányzacskót vett elő, meg újságpapírt. A jó degeszre tömött zacskó láttán persze, rögtön elpárolgott a haragom, különösen akkor, mikor markomba döntötte a mahorkát. Papírt is adott hozzá. Összedörzsölöm a dohányt, s akkora cigarettát gabalyítok, hogy szivarnak is beillene. Rágyújtunk, kellemesen bódít a-füst, a mennyországban érzem magam. Szótlanul ülünk, füstölünk, akár két mozdony, s akkor veszem észre: a másik szovjet katona kezében a jókora szatyorféleséget. Ugyan, mi lehet benne? ■MB3MMCK Pavluska int néki. Amaz odaadja neki a cuccot, az őrmester pedig kezd kirakodni, oda kettőnk közé, a széles küszöbre. Először két komiszkenyér, három nagy halkonzerv, vagy kiló- nyi füstölt kolbász, csomag tea, cukor, szappan, jó darab szalonna és három doboz orosz cigaretta. — No, fiú — mondja Pavluska — tied. Majd hozni, Ikusáj... kusáj. A következő' percben már ott sem voltak. Váratlanul jöttek, hirtelen távoztak, időm sem volt a köszönetre. Persze, még nem is tértem magamhoz, csak néztem a gazdag adományt, s csupán a legközelebbi látogatásakor — búcsúzni jött —, akkor tudtam megköszönni az első és a második. még bőségesebb adományt. Nem vagyok szentemen - tális, de most. negyven év után is, olykor, mintha még érezmém a mahorka erős, torokíkaparó izét, aromáját. Soha cigaretta jobban nem esett és soha megelégedettebben nem tértem nyugalomra, mint akkor, az őrmester látogatásának estéjén. Jóval többet kaptam tőle. mint akkor gondoltaim, viszont éhesen nem filozofál olyannyira elmélyülten az ember. Holdi János Egy marék mahorka Mkol Mii
