Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

1985. április 4., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 EMBERÜNK? A kenézlői iskola A közvéleményt a nyár elején esedékes választás egyre inkább foglalkoztatja. Az 1983. évi új választási tör­vényt az állampolgárok azon­ban többnyire nem ismerik, noha az előzetes társadalmi vita és a törvényhozás an­nak idején az ország nyil­vánossága előtt zajlott. Élénk eszmecserék témája viszont a választás, pontosabban a ket­tős és többes jelölés, az or­szággyűlési képviselők, a vá­lasztott és függetlenített ta­nácsi tisztségviselők körében és közvetlen környezetében. Nem lehet vesztes A választási rendszer meg­változott: a kettős vagy töb­bes jelölés kötelező minden választási kerületben, kör­zetben. (Az országos listára a képviselőknek csupán 10 százalékát választják, azokat, akik súlyuknál, szerepüknél fogva nem egy szőkébb ré­giónak, hanem a nemzetnek felelnek majd.) A kettős és többes jelöltek helyzete — éljük csak bele magunkat — extrém és ki­vételes. Pontosabban csak an­nak érezzük, mert az új, megváltozott körülményeket a régi választási rendszer be­idegződéseivel szemléljük. Logikus tehát az új szemlé­let határozott igénye. A je­lölteké és a választóké egy­aránt. Indokolatlan például a sze­rencsejátékok szokásos szó- használata: a jelölt kockáz­tat, nyer, vagy veszít. Nem lehet vesztes, tehát nem is kockáztat az, akit a soka­ságból fontos köztisztségre jelölnek. Bár nem minden jelölt kerül a dobogó felső fokára, ám helyezést azért elérhet. Az 1983. évi válasz­tási törvényben új tisztség a póttanácstag és a pótképvi­selő. Így az, aki a szavaza­tok egynegyedét megszerzi, megüresedés esetén automa­tikusan a testület teljes jogú tagjává válik. Az új tisztség ezáltal talán segít majd az előítéletek eloszlatásában. Érdemi választás A demokratikus reflexek, a szükséges beidegződések ki­alakulása, az emberi kapcso­latok, a politikai kultúra fej­lődése természetesen hosszú, időigényes folyamat. Jelenleg a leselkedő veszélyek soro­lását halljuk. Tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul. Vannak, akik a korteskedés, az önmutogatás, a karrieriz­mus megélénkülésétől tarta­nak. Mások a panaszintézés, a kijárás elharapódzásától. Gyakorivá válnak a kétfor­dulós választások. Mi lesz, ha nem kap elég szavazatot a párttitkár? Nem juthal- nak-e fórumhoz, sőt képvise­lethez a szocializmussal, a politikával szemben álló ele­mek? És így tovább. Lehetnek túlzások, vannak félelmek, előítéletek. De va­lóságos gondok, tényleges ve­szélyek, megválaszolásra vá­ró kérdések is. Valószínűleg több mint amennyiről jelen­leg tudunk. De vállaljuk a több munkát, a több gondol, az új kérdéseket. Félelmein­ket eloszlatja, s erőt ad hi­tünk a szocialista demokrá­cia erejében, lehetőségeiben. Meggyőződésünk, hogy az új formák új életrevaló tartal­mak hordozóivá válhatnak. Lehetővé teszik a szükséges szelektálást, az alkalmas em­berek kiválasztását. Akik is­merik az ország, a szőkébb pátria helyzetét, lehetőségeit. Akik képesek a tennivalók felismerésére, esetleg még összefüggő program felvázo­lására is. Akik képesek az eredményes munka megszer­vezésére, az érdekek képvi­seletére, érvényesítésére, s mindemellett még a köztisz­telet és a bizalom légköre is övezi őket. Az általános választás jel­lege változik. Az egykori sza­vazás helyett érdemi válasz­tásra nyílik lehetőség. Az a cél, hogy aktivizálódjék vá­lasztó és választott, s köztük a kapcsolat közvetlenebbé, mondhatnánk személyesebbé váljék, elmélyítve, s egyben nagyobb próbának kitéve a kölcsönös bizalmat. Mivel a nyilvánosság szerepe megnő, nehéz túlhangsúlyozni a nép­front és minden illetékes fe­lelősségét a jelölések előké­szítésében, a jelölő gyűlések szervezésében. Nélkülözhetet­len a lakó- és munkahelyi felnőtt népesség véleményé­nek időbeni megismerése. Az aktív politikai munka szerepe, a pártszervek fele­lőssége megnő az új válasz­tási rendszerben. A párt ve­zető szerepén azzal nem esik csorba, ha egyik vagy másik titkár jelöltje csupán helye­zést ér el a választásokon. De azzal igen, ha nem képes érvényesíteni politikáját meg­győző szóval, kiállással, szer­vezéssel a jelöléseknél, a gyűléseken, majd a testüle­tek munkájában. A Hazafias Népfront leg­alább két személyt javasol minden jelölő gyűlésen egy- egy tisztségre. Á választópol­gárok további személyeket javasolhatnak. A jelölő listá­ra mindazok felkerülnek, akik elnyerik a jelölő gyűlé­seken részt vevők egyharma- dának támogatását. Termé­szetszerűleg feltétel, hogy a törvény szerint választók és választhatók legyenek. To­vábbá, hogy elfogadják a népfront programját. Tehát a választási rendszerben levő bizonyos garanciák eleve vé­dik a népképviseleteket az oda nem való elemektől. De a jelölések szervezői, a gyű­lések résztvevői gondoskod­hatnak leginkább arról, hogy a közösségért végzett önzet­len munka, a nép szolgálata, a nemzet, a szocializmus ügye iránti hűség legyen az ajánlás feltétele. A formák, a mechanizmu­sok önkorrekcióra képesek, de nem tévedhetetlen auto­matizmusok. Tudjuk, a de­mokráciával vissza is lehet élni. A lakosság többsége ne­héz, olykor kritikus helyze­tet is tiszteletre méltó ön­uralommal viseli. A meglevő feszültségekre, a jogos elé­gedetlenségekre rájátszva persze könnyű lehet „nép­szerűséget” szerezni, olcsó si­kert aratni. A jelölt biztosít­sa együttérzéséről a kisnyug­díjasokat, a pályakezdőket, a lakásra várókat, támogassa is őket, de ne az államkasz- sza rovására, hanem az esz­közök átcsoportosításával, ésszerűbb hasznosításával, a helyi lehetőségek feltárásá­val. Egyenlő esélyeket! A népszerűség, a szimpá­tia elnyeréséért, a szavaza­tokért folyó versenyben hol a határ? Nem tekinthetjük követhető mintának, sőt ve­szélyesnek tartjuk és eluta­sítjuk az elvtelen udvarlást, a megalapozatlan ígéreteket, a politikát, a nemzeti vagy a szövetségi érdekeket sértő megnyilatkozásokat. A ver­seny tehát elvi engedmények nélkül az országos és a helyi politikai célok eredményes képviseletéért, megvalósítá­sáért folyik. S ebben a je­lölteknek kellő fórumot, nyil­vánosságot, a sajtóban is egyenlő esélyt kell biztosíta­ni. Mint minden jelentős újí­tás, az 1983. évi választási törvény szintén bizonyos ér­tetlenségbe ütközik. Nem sza­bad ezeket a félelmeket, ve­szélyeket, gondokat lebecsül­ni, hiszen a stílus- és mód­szerbeli kisiklások káros és kóros beidegződéssé válhat­nak, ronthatják az új formák hatásfokát, előidézhetik lejá­ratásukat.. De a veszélyek, félelmek, gondok elhárításá­ban bizton építhetünk' az or­szág minden értelemben fel­nőtt lakosságára, a minden­napok történelmét alakító kortársakra. Kovács József Kenézlön 1948 nyarán a községi iskola nevelői meg­kezdik a dolgozók esti isko­lájának a szervezését Kenéz­lő és Viss községekben. A debreceni főigazgatóság az engedélyt megadta és bizto­sította a nevelők óradiját, a fűtéshez, világításhoz és más anyagi jellegű kiadásokhoz a szükséges pénzt. 1946 szep­tember első napjaiban 40 fő­vel beindult az ötödik osz­tály. Az osztályban fele-fele arányban fiúk és lányok vol­tak. Életkoruk 18—24 év. A tanulók közül 12-en a szom­széd községből (Viss) jártak tanulni gyalog, vagy kerék­párral. Valamennyien pa­rasztszülők gyermekei vol­tak. Tankönyvük nem volt. A tanszereket nehezen sze­rezték be. Hárman tanítot­tunk az esti órákban. A nö­vendékek hihetetlen szorga­lommal tanultak és figyeltek az órákon. A tanulók nappal mező- gazdasági munkát végeztek, néhányan a vasútnál kram- pácsoltak. Bírták a tanulást. Volt eset, amikor éjfél volt, amikor a tanítást abbahagy­tuk. Nagyon ritkán fordult elő, hogy betegség, vagy ha­laszthatatlan dolog miatt va­laki hiányzott volna. A tanítás mellett egy-egy színdarabot tanítottunk be a tanítványainkkal. (Néma le­vente. Boci-boci tarka, A ci­gány). A színdarabot előad­ták Kenézlő, Viss és Zalkod községekben. Belépődíjat szedtek. A vizsga után egy- kétnapos kiránduláson vet­tek részt a tanulók. (Diós­győr, Budapest.) Minden év végén jól vizs­gáztak a növendékek. A vizsgáztató tanárok Debre­cenből jöttek. A beiratkozot­tak közül 32-en sikeresen végezték el az általános is­kolát, ezek közül 23-an to­vábbtanultak és mérnökök, óvónők, mezőgazdászok, ka­tonatisztek lettek. A «902 1947. évi Tanfel­ügyelői rendeletre megkezd­tem az iskolában az úttörő- csapat szervezését. Nem volt könnyű, mivel még mindig voltak szülők, kik ellenezték ezt a munkámat. Fáradozá­som azonban sikerrel járt és megalakítottam az úttörőcsa­patot II. Rákóczi Ferenc né­ven. Én lettem a csapatveze­tő. Létrehoztam a csapatve- zelőséget. Minden héten egy­szer összejöttünk. Először csak játékkal töltöttük el a délutánokat, majd játékosan tanultunk. Kirándulásokat szerveztünk. Ősszel makkot gyűjtöttünk a tanulókkal több mázsát, azt értékesítettük és az árából játékokat (futball) vettünk. Tavasszal fákat ül­tettünk az iskola udvarára (ma is látható). A község ut­cáira is ültettünk, sajnos, ezeket kitörgelték. Az iskola tantermeiben és az udvaron az úttörők vigyáztak a tisz­taságra. Az évnek minden szakában vasat, rongyot, pa­pi rt gyűjtöttek. Minden iskolai és községi ünnepélyre műsorral ké­szültek a pajtások. A beadá­sukat teljesítő gazdákat a lakásukon felkerestük és dal­lal (csasztuskával) köszön­töttük. A választás alkalmá­val az iskolaudvaron, ahol a szavazóhelyiség volt, a sza­vazókat köszöntöttük ének­kel, lánccal. Akik még nem szavaztak le a délutáni órák­ban, azokat a nagyobb út­törők felkeresték, hogy sza­vazzanak. Később kapcsolatot terem­tettem az ifjúsági szervezet­tel és együtt közös műsoro­kat adtunk a nemzeti ünne­peink alkalmával. 1948. már­cius 15-én a szabadságharc 100. évfordulójára az úttörők a DISZ-fiatalokkal közösen emlékoszlopot állítottak. Ezekben a tevékenységek­ben érvényesült a demokra­tizmus, mivel minden akció, minden megmozdulás a paj­tásoktól indult el. Vélemé­nyüket mindig kikértem és a döntés közös volt. A pajtá­sok hálásak is voltak, ezért az órákon példamutatóan vi­selkedtek és nagy részük a jó tanulók közé tartozott. Az utcai viselkedésük ellen sem merült fel soha kifogás. Tisz­telték nevelőiket és a szülei­ket. Ezek a gyermekek ma már korosodó felnőttek, de ma is szívesen emlékeznek ezekre az időkre. Jelentkeztem a szaktanítói tanfolyamra Debrecenbe, mi­vel szükségét éreztem a na­gyobb tudásnak. Itt ismer­kedtem meg a marxista—le­ninista elmélettel először. Később havonta a járási székhelyre (Gáva) jártunk, hol a pedagógus szakszerve­zet járási és megyei titkárai tartottak ideológiai előadá­sokat. Itt mozgalmi dalokat is tanultunk. Mind erősebben hallat­szott, hogy szükség van az iskolák államosítására. 1948 tavaszán ott voltam azon a járási értekezleten, hol köve­teltük az iskolák államosítá­sát. Később a rádióban hal­lottuk Ortutay Gyula mi­A közelmúltban megtartott tanácsi párták ti va-értekezle- ten többször is elhangzott a kifejezés: együttműködés. Bizakodásra okot adó szó, kulcsfontossággal bírhat fel­adataink végrehajtásában, ezek a feladatok pedig mind­inkább súlyosbodnak, kö­vetkezésképpen egyre inkább szükség van az együttműkö­désre. Mely eleve egészséges kapcsolatot, tisztességes mun­kaviszonyt jelez. Tanácsok, gazdasági egységek, városok, községek között. Gondolhatnék: mindez magától értetődő, természe­tes folyamat, melyre a szól is kár vesztegetni. Csakhogy, mivel a kapcsolatok megte­remtését, az együttműködési szándékot, készséget, ennek egész kimunkálását, művelé­sét emberek végzik, bizony elő-előbukkanhatnak ilyen­olyan akadályok. Érzékeny­ségből, rivalizálási szándék­ból, nemtörődömségből és sok minden másból fakadó­nk. Jóleső érzés volt hallani az együttműködés példáit, a tenni akarást, mert miként mostanában mondani szokás: e téren is bőségesek a tarta­lékaink. Az aktivaértekezlelen elő­ször a sárospataki tanács­elnök szólt arról az egészsé­ges kapcsolatról, együttmű­ködésről, mely Sárospatak és Sátoraljaújhely között, vala­mint a város környéki köz­ségek között kialakult. Is­meretes: gyakorta hasonlít- gatjuk hol tréfásan, hol ke­vésbé tréfásan a két várost a két szomszéd várhoz, érez­hető pejoratív ízzel. Most az elnök arról szólt, hogy Üj- helyen a kórházat, az egész­ségügyet 'szükséges fejleszte­ni — fejlesztik is, a kórház ismeretes, nagyarányú re­konstrukciójával — ugyan­csak Újhely alkalmas a téli sportok lehetőségeinek meg­teremtésére, Pataknak vi­szont főiskolája van, ennek fenntartására, gazdagítására kell az erő és ugyancsak Pa­takon lehet kifejleszteni a vízi sportokat. Egymás gond­jainak enyhítéséért, a fel­adatok ellátásáért közösen is tudnak tenni, például a víz­ellátásban, vagy a környezet- védelemben. a szemétszállí­tásban. Patak a közigazgatás átszervezése után 15, kör­nyékbeli községgel lépett tár­sas viszonyba. Ezek a közsé­gek természetesen továbbra is önálló tanácsúak, viszont az együttműködés, a közös erő máris érezhetően kama- tozódik egyik-másik feladat elvégzésénél. A leninvárosi párttitkár ugyancsak elsőd­legesnek tartotta a közsé­gekkel való sikeres együtt­működésről szólni. Tapasz­talható az is — ehhez szin­tén köze van az együttgon­dolkodásnak —, hogy a kö­zösségi célokért a lakók mind a városban, mind a közsé­gekben sokat tesznek, áldoz­nak. A tavaly elvégzett tár­sadalmi munka értéke a vá­rosban is, a községekben is jóval túlhaladta a százmillió forintot. Putnok tanácselnöke szintén beszélt az együttmű­ködésről, ennek fontosságáról a társközségekkel és a mind nagyobb erőt képviselő ta­nácstagokkal. Közös erővel javítják a társközségek áru­ellátását, Serényfalván pe­dig kialakítottak egy étkez- tetőt, mely alapja lehet a ké­sőbb megvalósítandó öregek napközijének. A helyi lehetőségek hasz­nosítására buzdított a Mi­nisztertanács Tanácsi Hiva­talának elnökhelyettese az aktívaértekezleten. Ezek kö­zé tartozik a fentebb vázolt együttműködés is, melynek kibontakozása bizonyára mind több helyen érezteti majd jótékony hatását. Priska Tibor niszter beszédét. Több újság is foglalkozott ezzel a kér­déssel. Később a tanfelügye­lőség ismertette a törvényt, amit az országgyűlés elfo­gadott. „1948. évi XXX. III. te. 1. § (1) A jelen törvény hatályba lépésekor fennálló nem állami iskolák és a ve­lük összefüggő tanulóottho­nok, továbbá a kisdedóvodák fenntartását a kizárólag egy­házi célokat szolgáló tanin­tézeteket (hittudományi főis­kola, diakónus, diakonissza képző stb.) kivételével az ál­lam veszi át.” 1948. május 26-án kelt Tanfelügyelői rendelet meg­szabta a szülői értekezlet megtartásának idejét és a nevelők állásfoglalását az is­kolák államosításával kap­csolatban. A községi és egy­házi iskolák nevelői egysé­gesen az államosítás mellett foglaltak állást. Ekkor a községi iskola helyettes igaz­gatója voltam. A községi iskola igazgató­ja a rendelet értelmében a szülőket összehívta. Azzal kezdte a beszédét: „Felsőbb rendeletre összehívtam a ked­ves szülőket, hogy állást fog­laljanak az egyházi iskolák államosítása mellett, s ezzel kapcsolatban mondják el vé­leményüket.” A szülők rög­tön kezdték kiabálni: „Nem kell az állami iskola". Az is­kola udvara tele volt főleg asszonyokkal, kiknek kiabá­lása egyre hangosabb lett. Figyelmeztetésünkre fenye­gető kijelentéseket tettek, szinte ostromzár alá vettek bennünket és az igazgatót nem engedték beszélni. A jelenlevő rendőr kénytelen volt a tömeget feloszlatni. Másnap a rendőrség a köz­séget lezárta. Senki a házát el nem hagyhatta. A nap fo­lyamán sok embert a rendőr­őrsre vittek, nagy részét el­engedték, de az esti órában 26 felnőttet elvittek. Letar­tóztatták őket és a népbíró­ság elé kerültek. Az államosított iskola igaz­gatója a volt görög katolikus kántörtanító lett, majd egy fél év múlva előttem isme­retlen okokból letartóztatták és kétévi börtönre ítélték. Én lettem az iskola igazgatója. Igyekeztem a községi párt-, tanácsi és valamennyi tár­sadalmi szervvel a jó kap­csolatot megteremteni. Az aktív szülőkből megalakítot­tam a szülői munkaközössé­get, kik nagyon sok segítsé­get adtak anyagilag és er­kölcsileg is az iskolának. Az iskolai rendezvényekre moz­gósították a szülőket, a ta­vaszi és nyári szünetben va­lamennyi tantermet kime­szelték. Ma már negyven év után minden tárgyi és személyi feltétel biztosított. A tanulók kulturált környezetben, szo­cialista szellemben tanulnak. Deák Imre fi legrégibb reklám Az ősi egyiptomi város. Memphisz romjai között nem­rég rábukkantak a világ leg­régibb, időszámításunk előtt a harmadik évezredből szár­mazó hirdetésére. Az ókorban ez a város jelentős vallási, kulturális és ipari központ volt. Egy hajdani kőfaragó a következő szöveget véste egy fennmaradt templomi kő­oszlopra: „Itt élek én, a Cip­rus szigetéről való Rinosz, aki az istenek kegyelméből egészen mérsékelt áron ál­mot tudok fejteni...” az államosítás időszakában Együttműködés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents