Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-18 / 90. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. április 18., csütörtök Nézőtéri meditáció Maraton életre-halálra Miskolci művészek kamaraestje Szép versek, 1984 Bár tizennyolc éven felüli nézőknek hirdetik a mától látható amerikai filmet, fe­lesleges benne szerelmi pi­kantériát keresni. Aki ennek kedvéért nézné meg, csalód­ni fog, ám aki a nagyon for­dulatos, izgalmas, a nézők­től jó, erős idegeket kívánó kalandos történeteket kedve­li, jól szórakozik több mint két órán át. Ez az idegi meg­terhelés az oka a korhatáros kötöttségnek. Megközelítően sem remekmű ez a film, in­kább ragyogó mesterségbeli tudással megcsinált munka, igazi izgalmas hollywoodi mozi, ráadásul a két fősze­repben olyan színészekkel, mint az angol drámai szí­nész-óriás, Laurence Olivier és a roppant népszerű, s igen sokoldalú amerikai Dus­tin Hoffman. Nem számoltam össze a hullákat a filmben, de igen sok adódik; magát a törté­netet is nehéz lenne ponto­san elmesélni, annyira bo­nyolult, sokszálú, váratlan fordulatokikai gazdag, ám il­letlenség is lenne a néző iz­galmát előzetes mesefelmon­dással csökkenteni. Néhány dolog azonban feltétlenül fel­jegyzésre kívánkozik. Kalandos filmek kedvenc, vissza-visszatérő témája az elrejtett, vagy bűnözők által eldugott, esetleg más módon biztonságba helyezett kincsek felkutatása, s eközben más „kincskeresőkkel” történő megütközése, meg az ebből adódó kisebb-nagyobb hábo­rúskodás. Ugyancsak nem ritka téma, az előzőekhez kapcsolódva, a náci háborús bűnösök elömerészkedése rej­tekhelyeikről, és rablott kin­cseik megkeresése. S az sem ritka, hogy a háború utórez­géseiként még ma is adód­nak áldozatok például a jól szervezett náci titkos alaku­latok, mozgalmak igyekeznek ártalmatlanná tenni azokat, akik bujkáló vezetőiket fel­ismerték, vagy netán rablott kincseik megszerzésében gá­tolják. Nagyjából ezeknek a szálaknak nehezen követhető összefonódásából alakul ki a bonyolult és izgalmas sztori, amelyben végül is egy telje­sen kívülállóként induló — mármint a náci rablásóktól és kapcsolódásaiktól kívüleső — fiatal egyetemista kerül szembe az Uruguayban buj- ' káló, még ma, megöregedet- ten is veszélyes náci hóhér­ral. Az egyetemista a McCar- thy-korszak áldozatául esett apja rehabilitálásán is fára­dozik, maratoni futásokkal edzi magát testileg, s fogalma sincs róla, miféle ügynek ke­rült közelébe, sőt bátyja ré­vén miként lesz annak egyik főszereplője. A bujkáló náci hóhér, aki felbecsülhetetlen értékű gyöngy és egyéb kincs megszerzése végett vál­lalja a felismerés kockázatát és a biztonságos dél-ameri­kai országból New Yorkba utazik, ma is mindenre ké­pes. Csuklóján olyan karpe­recét visel, amelyből köny- nyen pattan ’ki a gyilkos kés­penge, s az áldozatok száma nem számít; ma is tekinté­lyes hálózata van New York­ban is, akik mindenben se­gítik, kiszolgálják, a legve­szélyesebb gaztettekben is, sőt ha- kell, embert rabolnak, s azt — mint hajdan a náci koncentrációs táborokban — orvosi eszközökkel kínozzák, egészséges fogát fúrják, ron­csolják, hogy a kincs nyofná- hoz közelebb jussanak; ha pedig a város nagyrészt zsi­dók, egykori lágerlakök lak­ta negyedében véletlenül fel­ismeri valamelyik véletlenül életben maradt áldozata, úgy nem habozik újra gyilkolni. A történet persze nem pusz­tán ennek a két embernek a duelluma. Mint említettem, sorjáznak az izgalmas for­dulatok, szinte peregnek a hullák; a kalandosság, for­dulatosság messze fölébe ke­rekedik a realitásoknak, a befejezés pedig szinte nép­meséi igazságtételre emlékez­tet. Ezzel együtt igen izgal­mas film a Maraton életre- halálra. A rendező, John Schlesinger mesteri módon fokozza az izgalmakat akár a túlzsúfolt New Yorkban, a manhattani utcákon parádés tömegjelenetek látványával, akár zártabb környezetben, egy üres, csupán fogorvosi székkel „bebútorozott” szo­bában, vagy éppen egy víz­mű gépházában játszatja a történetet. A náci tömeggyil­kos alakjában Laurence Oli­vier félelmetes és kitűnő az őt körülvevő veszély tudatára lassan ráébredő egyetemista alakjában Dustin Hoffman, s igen jók a további szerep­lők is. Olyanok, hogy akár remekmű is születhetett vol­na közreműködésükkel a mes­termunka helyett. (bencdek) Hat mű szerepelt Szergej Davidov és az Új Miskolci Vonósnégyes közös hangver­senyén, melyet az elmúlt hé­ten hallhattunk a miskolci Bartók-teremben. Szergej Davidov a Miskolci Szimfo­nikus Zenekar oboistája, aki ezúttal szólistaként mutat­kozott be a közönségnek. A tolmácsolásában hallott első kompozíció Händel két oboá­ra írott szonátája volt — partnere Czápos Benedek, zongorán közreműködött Acsay Gabriella —, később Ránki György Don Quijote y Dulcinea című miniatűr­jeit adta elő — ugyancsak Acsay Gabriella közreműkö­désével, szünet után pedig Britten Hat methamorphozi- sát, s Pasquelli Donizetti La Favorita című operájá­nak témájára írott variációit mutatta be. A megszólalta­tott művek az igényes elő­adói megnyilatkozásnak meg­lehetősen széles skáláját biz­tosították, amivel többnyire élt is Szergej Davidov. A Handel-kompozícióban hang­szerének lágy, éneklő hang­ját, Ránki György miniatűr­jeiben hangulatteremtő és karakterizáló képességét, Britten darabjaiban az el­lentétes effektusok szelle­mes egymáshozrendelését, a „«Oldd le saruidat lábaid­ról, mert a föld, melyen ál­lasz, szent föld!« A Biblia e szavai jutnak eszünkbe, mi­kor Sárospatakról kezdünk beszélni. Petőfi is egyik úti levelében szent földnek mondja, ahol a szabadság oroszlánjai tanyáztak. Nevé­nek kimondásakor szent pietas ihletsége rezeg végig csontvelőinken. Sárospatak, ez a hajdan szabad királyi, sokszor királynői, majd me­zőváros, most nagyközség Zemplén megyében, a me­gye székhelyétől, Sátoralja­újhelytől délre 12 kilomé­ternyi távolságban, a Bodrog folyó mindkét partján, a hosszúság 39° 14’ 3”, a szé­lesség 48° 18’ 50” alatt fek­szik. A város, illetve nagy­község fék vési leg két részből áll: az egyik a Közép-Hegy- aljához hajló fennsíkon hosz- szan elnyúlva, a másik a Nagy-Alföld nyúlványán, az ún. Bodrogköz szélén terül el. A fennsíkon fekvő rész városias külsejű, a Bodrog bal partján fekvő városrész in­kább falusias jellegű. A két rész Sáros-Nagypatak és Sá- ros-Kispatak név alatt kü­lön község volt s Sárospa­tak név alatt 1883-ban egye­sült.” ötvenkét évvel ezelőtt megjelent sorok olvashatók fentebb a Sárospatak és vi­déke című kötet elején. A háromszáztíz oldalas kiad­vány a Magyar Városok Monográfiája sorozatban je­lent meg akkor, dr. Ladányi Miksa, mint felelős szerkesz­tő rendezte sajtó alá az igen gazdag ismeretanyagot fel­ölelő írásokat. (Főmunkatár­sai dr. Gulyás József és Kántor Mihály voltak.j Sá­rospatak mellett — a cím­nek megfelelően — negyven, döntően bodrogközi telepü­lésről olvashatunk jellemző adatokat. A kötet pataki vonatkozá­sú, történelmet felidéző írá­sai mellett a ma embere szá­mára is élvezetes olvasmány gondolatokban gazdag a már- már vallomásszámba menő Bodrogköz című anyag (szer­zője Kántor Mihály cigán- di iskolaigazgató), e helyütt csupán ízelítőül idézzük az alábbi részletet: „Modort, nyelvtant, szókincset is leg­inkább a szülei házában sze­rez a bodrogközi magyar ember. Gyors beszédűnek úgy szól a fia is, a magas Pasquelli-variációban pedig technikai tudását élvezhet­tük. Valószínűleg nem vélet­lenül ez utóbbi darab zárta az estet, hiszen a mű vir­tuóz jellege, valamint az an­nak eleget tevő igyekezet kivívta a közönség elisme­rését. Az Új Miskolci Vonósné­gyes — tagjai: Kiss Ernő, N. Füzes Mária hegedű, Nagy László brácsa, Iván Klára gordonka — Haydn d-moll, valamint Mozart G- dúr kvartettjének interpre­tálásával járult ehhez a si­kerhez. Az együttes egyre összeszokottabban játszik, előadásuk egyik jellemzője volt a jó értelemben vett kamarazenei rutin, az eddig nemegyszer nélkülözött ma­gabiztosság megléte. A két, kifejezetten bonyolult zenei feladatokat jelentő alkotást rendkívül fegyelmezetten, vi­lágos értelmezéssel tolmá­csolták, ami a négy hang­szer közötti zökkenőmentes együttműködés, a kellő di­namikai arányok, a kiegyen­súlyozott hangzáskép ered­ménye. D. Sz. E. hangúé magas hangon. Nép­iskolában az otthoni szoká­sok, szólások mindig kiüt­köznek a gyermekekből. Egyik helyen a nagyapa a »satöbbi«-! megszokta így mondani: »satatöbbi«. Bi­zony, az unokája szájából is így kei"ült a,z mindig ki, ha olvasott. Egy másik ember­től hallottam egyszer, aki peres ügyét beszélte, hogy »A hüt nem szellő«, (t. i.: A hit...) Akkor feljegyez­tem, azután elfelejtettem. Évek múlva találkoztam új­ra ezzel a mondással — a fia szájában, aki szintén perlekedett. Az apák tudják is, hogy őket meg lehet is­merni gyermekökről. Ez leg­többször nevelőleg hat reá­juk vissza. Ismerős Cigán- don az a mondás, ha rossz gyermekről van azó, hogy; »majd fog ő is könyörögni a fiának a küszöbön«, hogy: — Ne tovább fiam! Én is csak eddig húztam apámat”. Tudom én, hosszadalmas­nak tűnik ez a bevezető a hírhez: elhatározás született, hogy monográfia készül Sá­rospatakról. De éppen ezért lehet, hogy az emlegetett kötet sűrűbben forog a ke­zekben, mint korábban. Most, l985-ben a Hazafias Népfront honismereti bizott­sága kezdeményezte Sáros­patakon a város monográ­fiájának elkészítését. Ezt a monográfiát —, mely a kez­deti időkkel indul és máig tárja elénk a település tör­ténetét — két kötetre terve­zik. Jelenleg az első kötet szerkesztéséhez szükséges szervezői munka folyik. A patakiak Benda Kálmánt, a történettudományok doktorát kérték fel főszerkesztőnek, szerkesztőnek pedig Hörcsik Richárdot. Kijelölték már a társadalmi szerkesztőbizott­ságot, s felkérték a szakmai szerkesztőbizottság helyi tag­jait is a közreműködésre, együttmunkálkodásra. Abban a reményben adunk hírt a patakiak vállalkozá­sáról, hogy néhány eszten­dőn belül a város iránt ér­deklődők megelégedéssel és ismeretekkel gazdagodva for­gathatják a két kötet lap­jait. S minden bizonnyal sok érdekes összevetni valót ta­lálunk majd a régi és a mai írások között. (t. n. j.) Ez az a könyv, amelyet izgatottan várnak tavaszod- ván költők és versbarátok, s ez az, amelyről lehetetlen (szabályos) kritikát írni. Szabad ,is, lehet is kérdése­ket feltenni, s eltűnődni azo­kon. A kötet címén például. Milyen is a szép (magyar) vers 1984—85-ben? Milyen a magyar líra közérzete? Mit mond a világról a Bata Im­re válogatta 81 poéta a ha- todfélszáz oldalon? Érdekes játékot is kínál a kötet an­nak, aki rendszeresen meg­veszi, s több évnyi verster­mést rakhat ki maga elé az asztalra. Kik maradtak ki a tavalyi kötethez képest? Kik azok, akiket mindig beválo­gattak? Értékmérő ez, amely segít eligazodni a mai vers­olvasónak, támpontot adhat a majdani irodalomtörté­nésznek, vagy csupán a meg­szokás, (ha nem éppen a protokoll) összeállítása ez? A költészet játék is, mert játékos. Tavaly is, most is Ágh István nyitotta és Za­lán Tibor zárta az ábécé­rendbe szedett sort. Az idén kimaradt Asperján György (díjat kapott!), Beney Zsu­zsa, Benjámin László, Bihari Sándor, Bisztray Ádám, Bu­da Ferenc, Győri László, Kapecz Zsuzsa, Kántor Pé­ter, Kiss Tamás, .Nemes Nagy Ágnes, Osztojhán Bé­la, Parti Nagy Lajos, Rab Zsuzsa, Sárándi József, Ser­főző Simon, Téglásy Imre, Tóth Erzsébet, Vitó Zoltán. Üj arc (az idén) Banos Já­nos, Bertók László, Csordás Gábor, Dobaj Péter, Fábri Péter, Géczi János, Hajnal Gábor, Hegedűs Géza. Ke- menczky Judit, Keresztes Ágnes, Kiss Anna, Lator László, Mqzei András, Nagy Gáspár, Rapai Ágnes, Szer­váé József, Szőllősi Zoltán. Tóth Endre, Vasadi Péter. Mondom, ez csak játék (szerkesztőé?), mert ki tudna, merne rangsort állítani a két névsor közé? Mert mi­lyen szempont szerint lehet minősíteni 81 költőt, több száz verset? Egyik (lehetséges) szem­pont a sokat emlegetett (és hiányolt) közéletiség. Nos, ez a hang(vétel) a legszemér­mesebb, legvisszafogottabb. 'Ez persze nem azt jelenti, hogy költőink elfordultak a világtól, nincs véleményük róla. Van, de csupa nosz­talgia, menekülés a gyer­mek- és kamaszkor élmé­nyeihez, egy hajdanvolt, de már visszavonhatatlanul ösz- sze is tört harmóniához. Rosszkedvűek költőink? így talán erős. Mindenesetre re­zignáltak, befeléfordulnak, hangjukban több a szoron­gás-aggódás, mint a felhőt­len öröm. Soha ennyi vers a természetről, amely — az évszakokkal változván-újul- ván — mindig kínál szolid meglepetést és témát is. A fák például, példázatként (állnak és tűrnek), táj- és téralakító motívumként, a tó (Balaton), a folyó, az er­dő (mint menedék is), a\i évszakok, a felhők, az eső, a hó, az esték, a hajnalok, amelyre szorongva virrad a költő. Rövidesen az amerikai közönség is megtekintheti a budapesti Szépművészeti Múzeum világhírű rajzgyűj- teményének jó néhány re­mekét: május 12—július 14. között Washingtonban, a Nemzeti Galériában, ezt kö­vetőem több más amerikai városban is bemutatják a múzeum által összeállított kiállítást. Az anyagban 36 mű szerepel, egyebek között Dürer, Leonardo da Vinci, Raffaello. Watteau munkái. Végignézve az „ablakot”, a kötet elején látható fotó­kat, de olvasva is az az el­ső benyomásunk, hogy a ma­gyar líra öreg, túl a tisztes középkoron. Alig látunk fia­tal arcot, olvashatunk mar­kánsabb (harcosabb?), má­ban sistergő élményről. Per­sze a kép így csalóka is. Mert „magánélete” azért még van a költőnek. S ez milyen? Oravecz Imre meg­hökkentő prózaverseit emel­ném ki, mintegy a cseppet a tengerből. Zaklatottak, felkavaróak ezek a zsáner­képek, vagy ha úgy tetszik, helyzetjelentések egy értel­miségi férfi szerelmeiről (be­leértve a szexuális kaland- jait-keserveit is), minden­napjairól, szorongásairól, nosztalgikus gyermek-ifjú- koridézéséről és komor-szo­morú jövőképéről; de olyan fegyelmezetten megkompo­náltak, olyan lírai erőt su­gároznak még a trivialitásai is, hogy az olvasót is ma­gukkal sodorják. Valami va­lahol, valamikor elveszett. Talán az ifjúság, vele az ártatlanság és a derű, talán a készség az örömre és a társkeresésre-találásra, talán a dac, hogy úrrá legyen éle- ’ te keretein és nyűgein. De nem veszett el az őszinte­ség, a vágy, hogy megnyíl- jon-megmutatkozzon, hogy legalább a megfogalmazás eleganciájában, a formába öntés aktusában felmutassa az ember fájdalmasan szép arcát és (összetört) hitét. Talán furcsa, hogy Oravecz mellett Juhász Ferenc még most is dübörgő-hömpölygő vallomásait emelem ki (Hol a zene? Az a XX. század!) a kicsikart optimizmus, di- rektbe-fogalmazott csak- azértis görcsös akarását. Ezt: az ars poeticát különben többen is megkísérlik, mert semmi nem izgatja jobban költőinket, mint maga a vers, az alkotás titka, értel­me. Nagy elődökhöz, Ady- hoz, Babitshoz, Berzsenyi­hez, Michelangelóhoz, Yeats- hoz, Illyéshez, Kormos Ist­vánhoz, Juhász Gyulához, Balassihoz, József Attilához fohászkodnak, fordulnak, erőért és példáért, s mintha fontosabbá válná az intelli­gencia, a tanult élmény, mint az élet zöld fája. Kul­turált költészet ez (a mai), amely (mintegy mellékesen) mindent tud, ami forma, irodalomtörténet, de alig- alig csillan fel benne a hu­mor aranyszemcséje, a szi­laj neki feled kezés férfivirtu­sa. A tekintet zavartan visiz- sza. — a múltba fordul, vagy a földön matat, a kéz fáradtan legyint, vagy po­hárért nyúl. Látlelet lenne ez a kötet, az évtized köz­érzetéről, hangulatáról? Ta­lán. Engem azonban válto­zatlanul érdekel, hogy hol vannak (mert tudom, hogy vannak!) és mit mondanak a fiatal költők? Várjunk még (rájuk) néhány évtizedet, míg bekerülhetnek ebbe a (reprezentatív?) antológiá­ba? S addig? Kortyolgassuk versenként ezt a fanyar italt, a Szép versek, 1984 című összeállítást. Leg­flamand, olasz, francia, né­met művészek alkotásai, a XV—XIX. századból. A washingtoni Nemzeti Galéria hétfőn sajtóközle­ményben, jelentette .be a kö­zelgő, jelentős kulturális eseményt. A közlemény kü­lön méltatja a múzeumok együttműködését és kiemeli, hogy a budapesti Szépművé­szeti Múzeum grafikai gyűj­teménye a világ legjelentő­sebb ilyen szakgyűjteményei közé tartozik. Két kötetre tervezik Monográfia készül Patakról alábbis 1986-ig ... Horpácsi Sándor Múzeumi együttműködés Dustin Hoffman, a film egyik főszereplője az utolsó jelenetben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents