Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

Mindig elsősök között Mondják, tanító nem les/-, tanítónak születik az em­ber. A krasznokvajdai Tóth Lajosné nemcsak ta­nítónő, de elsős tanító. Harminc éve lépett először be az osztályterembe, s a harminc év alatt nem volt tanév, amikor a legkiseb­bek ne lettek volna kezére bízva. Igaz, régebben volt úgy, hogy a teljes alsó ta­gozat, aztán a három alsó osztály, de ennek már sze­rencsére vége. Nem mi, ö mondta így. Mert bármi­lyen szépek is voltak azok az évek, s volt nevelési haszna az. összevont osztá­lyoknak is, nemcsak köny- nyebb, hatékonyabb is a gyerekekkel való foglalko­zás, ha egyazon korosztály ül az osztályteremben. Hogy miért épp a legki­sebbek ? — Talán azért, mert én sohasem gondoltam arra, hogy nagyobbakat tanítsak. Volt egyszer egy találko­zónk Sárospatakon. Akik­nek eszük volt az évfolya­munkon, úgy értem, hogy a jobb tanulók közé tar­toztak, szinte mind tovább­mentek. Elvégezték a ta­nárképzőt, szakosodtak az egyetemen. Engem vala­hogy ez nem vonzott. Ami­óta az eszemet tudom, min­dig a kicsi gyerekeket sze­rettem, velük akartam fog­lalkozni. Talán mert sokan voltunk testvérek ... Ami­kor a nyolcadik osztályt befejeztem — ez 1950-ben volt —, képzőbe jelentkez­tem. De nem oda vettek fel, hanem a kereskedel­mibe. Az.t mondtam otthon édesanyámnak, akkor in­kább nem tanulok. És ki­jártam sírni a kert végébe. Az iskolaigazgatóm észre­vette, és addig járt, amíg megváltoztatták a döntést, így azt kell mondanom: neki köszönhettem, hogy tanító lettem. Elsős tanító meg azért, mert bár szep­tembertől februárig bor­zalmasan nehéz, de talán itt érzi leginkább az em­ber az eredményt is. És az. elsősöknek, akárcsak ne­kem órájuk, szükségük van rám. Ök nem nézik, hogy már nem fiatal a tanító néni, hogy nem csinos, egyesegyedül a tanítónőt látja, aki szentség számá­ra, és neki dolgozik. — A pálya első három évét leszámítva, Krusznok- vajdán tanított. — Amíg ide nem kerül­tünk a férjemmel, azt sem tudtam, hogy ez a falu lé­tezik. De a legidősebb bá­csitól a legkisebb gyerekig mindenki nagy-nagy szere­tettel fogadott bennünket. Bevallom, kezdetben ez tet­szett, később a bizalmukat nem akartuk elveszíteni, így maradtunk itt, és úgy hiszem, hogy egy munka nem attól szép vagy jó, hogy hol, hanem: hogyan végzi az ember. Most már könnyebb is. Nagyobb sza­badsága van egy pedagó­gusnak, mint korábban volt. A saját elképzeléséhez, a helyi körülményekhez iga­zíthatja a tanmenetéi. Mon ­dok rá példákat. A man­kóul kiadott tanmenet de­cemberre teszi azt a kör­nyezetismeret órát, ame­lyen a növények részeit ta­nulják meg a kicsik. Én ezt vagy őszre, vagy tavaszra tervezem, amikor kimehe­tünk a kertbe, és maguk tapasztalhatják, hogy a gyökér megtapad a föld­ben. Változtathatok, ha úgy találom, hogy nekem több órára van szükségem egy- egy betű megtanításához. Az idei gyerekeimmel sok­kal könnyebb dolgom van, mint amilyen volt a tava­lyiakkal, és lesz a követ­kező tanév iskolákezdői- vel. Ezért nem tudom el­képzelni harminc év után sem; úgy menjek be az órára, hogy ne készítsek vázlatot. Hiába nem köte­lező ettől a tanévtől. Két fiából matematika- tanár lett. (A képzőben ta­lán a matematikát tudtam a legjobban, s ezt tanítom talán a legszívesebben is.) A táppénzt többnyire el­kerülte. De amikor már nem tehette, a szanatóri­umba két nappal később ment, s két nappal koráb­ban jött haza, hogy az a gyakorlóéves kislány, aki őt választotta, ne csalód­jon benne... Cs. A. m Magot vet — „Olyan az élet, mint a íelszántatlan rö­gös föld, amely némán várja a szántó- vetőt, és szótlanul ígéri a becsületes mun­káskéznek: ha megtermékenyítesz, ha el­veted az igazság és értelem magját, én visszafizetem ezerszeresen.” (Gorkij) Már elfelében voltunk, amikor régi is­merősöm, Tóbis János bátyám, a viszlói mezőőr (no. nem azért, hogy megírjam, csupán a tisztánlátás kedvéért) megje­gyezte: — Ha ők ketten. Csabai és Gass, mármint az elnök és a 'főagronómus va­lamilyen oknál fogva egyszerre elmen­nek innen, egy fél év múlva nem tudom, tudna-e Rakacán miről írni? Illetve — tette hozzá rezignált hangon — tudni tud­na, de az nekünk nem lenne kellemes. Mert az a cikk a szövetkezet szanálását írná meg. Mennyire túlzott az öreg? — tűnődtem hazafelé a gépkocsiban. Tíz éve, hogy visszajáró vendége, ismerője, ismerőse va­gyok e tájnak, sőt, nem kevés erre élő­nek is. Tudom, akadnak erre más kivá­lóságok is. Papp Gyurka, a főállattenyész­tő. aztán a kómbájnosok, szerelők, állat- tenyésztők, hogy csak néhányukról szól­jak, Mégis legbelül igazat adok mezőőr ismerősömnek. Ha elmennének ök ket­ten. nem tudom, hogy nem az történne-e, amit ő jósolt. Hasonlat... Olyan ez a téesz, mint az a gát, mely tíz éve immár egy áradó fo­lyótól védi a vidéket, s vele az itt élő­ket. Olykor nyögve, de eddig mindig si­kerrel védve. Ha ez a gát napjainkban csak egyszer átszakadna, e vidékből tó lenne, olyan, mint odább az igazi tavuk, a Rakacai-tó. S nem hiszem, hogy len­ne erő, tőke új gátat emelni. Fontos gát tehát ez az Üj Dolgozó Tsz, élén az első számú „gátőrrel”, az elnökkel, Csabai Já­nossal, aki... — ... aki paraszti családból származ­va, 1961-ig, a szövetkezetek szervezéséig maga is földműves, egyéni gazda volt. — Tizenkét hold' földdel birkóztam Me­szesen. Hatvanegyben lettem a meszesi Petőfi Tsz tagja, egy évig brigádvezető­je, majd egy év elnökképző után, 1963- tól ’68-ig elnöke. Akkor egyesültünk Mar- fonyival és Szalonnával, s az új tsz-ben elnökhelyettes, csúcstitkár, üzemegység­vezető voltam egy személyben. Kukacára, az Űj Dolgozó Tsz-be 1971-ben, 42 éve­sen kerültem elnöknek. Azóta itt va­gyok ... Álljon itt e sorok írójának szubjektív Vallomása: Minap — afféle játékosságból — összegyűjtöttem az általam istnert nyugdíjas, vagy még aktív tsz-elnökök sorából azokat, akik emberi tulajdonsá­gaik, s munkájuk alapján számomra a legszimpatikusabbak, legemlékezetesebbek mintha egy új, szép igaz­ság születne meg. Mert az igazság mindig szép... szép, mégha egyébként bor­zaszt is, hiszen a kép igaz­sága a tiszta érzelmek pon­tos tükrözése... mint ami­kor egy titok megmutatja magát. Egy napig tart ez... másnap reggel már új fényt keresek... Ezért szeret utazni is. Bulgária tengerpartja, a lengyel alföld és a titkos tavak világa, történelmi vá­rosok, hálójukat kézzel szö­vő halászok, a fejszét ke­mény markokkal suhintó favágók, hajóácsok,' és a múlt titkait arcukon hor­dozó öregek töltik be ké­peit. Leginkább Vologdá- ban érezte, hogy a hatal­mas földrajzi távolsággal nem feltétlenül jár együtt a lelkek távolsága. Egy nyáron negyven címet, negyven új társat, kollégát is összegyűjt, akiknek ál­landóan tartozik egy levél­lel, egy röpke üzenettel, de nem hűtlenség ez, hanem együtt-töprengés a távol­ból. — Nagy felfedezés min­dig, amikor újratalálko­zunk, hiszen kiderül, hogy aki komolyan veszi az al­kotást, aki nem elégszik meg az élet dolgainak de­korálásával, hanem a sok­szor felfedezhetetlen rezdü­léseket akarja meglátni, az az ember nem veszti el a hozzá hasonlóan gondolko­dó és figyelő társakat. Gyakran fordul az iro­dalomhoz, keresi a más kö­zegben megfogalmazott gondolatok rokonságát, és mindig talál újrafogalmaz- hatól a görög mondákban, a Bibliában, költőóriásaink poézisében, szép szavú író­ink regényeiben, de vissza tudja varázsolni a klasz- szikus emberi értékeket a reneszánsz életkedvvel teli tormájába, a szecesszió ne­mes eleganciájába, ha a ma emberének világához valamelyik kiforrott stílus illik. Európa és a világ számos kiállítótermében köszöntöt­ték már elismeréssel Pető János alakjait, formáit, szí­neit, azt a gondolatot, ami független a földrészeket el­választó hegyektől és óceá­noktól, ami független a mesterségesen keltett gya­nakvásoktól, hiszen em­bertől emberig járja útját, embertől emberig közvetíti a szeretetek a születés örö­mét, a gyászt... minden­napjaink megőrzendő gesz­tusait. Sokan ismerik városában, ahol alkotó közeget talált. Miskolcon gyakran feltű­nik legendás alakja, a fe­kete ingében és nadrágjá­ban, hogy keresse a kü­lönböző műhelyekben, kö­zösségekben, társaságokban az eligazító, értelmes szót. így jut el az .építészektől a festő társakig, a költők­től a drótgyárban dolgozó barátaiig. — Szeretek barátságokat kötni... még 45 évesen is hiszek benne, hogy vannak igaz barátságok ... Sz. L. PAPP LAIOS Honfoglalás Az emberek sietnek és de sokszor összecsapnak! Tenyerük hol kinyílik hol összecsukva lázad Ez a mostani tavasz magára soká váratott Bezárt szemmel sokáig vártak a régi házak A kapuk csikorogtak visszhangzott a vak kapualj mint föld alatti barlangok beomló dohos kripták A föld alatt a búvá férgek s szelíd vakondok hosszúra nyúlt álmukat már békétlenül aludták Csak a szél kószált föl-le-föl a mész-szagú új házbon A kémény halott volt még Hideg és kőmerev A kőművesek fázlak A szurokolvasztó tűz mellé guggolva ettek szalonnát hagymát kenyeret Mégsem állt meg a munka Bár havat kergetett a szél így készült el a parkett és lábra állt a kályha is Egy nap a vízcsapokból bugyogva-csordogálvo majd szép erős sugárban feltört a tiszta víz és a gáz is fellobbant és csillogtak az ablakok A szobák frissen festett falán a tarka minták színes láncba fogóztak csapongó táncba kezdtek s az első napsütés fényét habzsolva itták Az új házban mész-szagú még a vakolat o falakon s mikor benéz az ablakon a szikra-szemű reggel minden sarok megéled Nyújtózkodik az új plafon A kád csobogva megtelik És úgy kel föl az ember Korán ébred az ember Még heverész egy keveset és énekel vagy fülyörész Mert iszonyúan boldog Hat óra lehet A ház előtt akácok sora bólogat Felhők nyílnak a szélben és nyitnak már a boltok A lépcsőn léptek kopognak Az új lépcsőn És egyre több Itt-ott ajtó csukódik Később mindenki elmegy A férjre vár a hivatal A feleségre iskola Sokáig sir első nap még a bölcsödében a gyermek Az új házban mész-szagú a derűs csönd a nyugalom A házmesterné megszemlélte a padlást meg a pincét s dünnyögve mindent számba vett A csepegő vízórát megrepedt üvegtáblát s egy ajtó rossz kilincsét Az égi lépcsöházban mint ő lenn feljebb lép a nap Délben megjön a szerelő javít amint szokásos Délután pedig bútorral megrakott teherautók kanyarodnak be tülkölve az új úton a házhoz s a szobákban a bútorok mind helyükre állnak sorban és ha leszállt az este az új lámpák úgy égnek beszédes lángolással hogy haflgatózva meg-megáll mindenki aki arra jár Véletlen arra téved termést arat voltak, s maradtak. Szalipszki András Fancsalból, Lázár Péter Kövesdről, Dó­sa Sándor Darócról, Nyeső István Her- nádnémetiből, s persze, még akad jó né­hány kiváló elnök, a lényeg, hogy ebben a „csapatban” ott van ő is: Csabai Já­nos. Tíz éve ismerem. Tisztelem ember­ségét, szerénységét (sokat írtam e tsz- ről, róla most először), kapcsolatát a szakembereivel, a tsz-tagsággal. Tiszte­lem benne, hogy megmaradt végig olyan­nak, mint volt fiatal tsz-tag, vagy egyé­ni gazda korában. (A hanyatlás legfőbb oka, hogy szemünk elszokik a látástól!) Pedig . .. — Nem kevés esetben döntenem kell, mégpedig oly módon, hogy csak az egyi­ket választhatjuk. S mert a választás, a döntés nem egyforma mértékben érint mindenkit, ez a szerep nem jár együtt mindenki szimpátiájával. De tudomásul kell venni: ugyanabból a tojásból egy­szerre nem nyerhetünk rántottát és kis- csibét. — Elismerés? A jól elvégzett munka egyedüli jutalma abban áll. hogy elvé­gezhettük. De jutalomnak számít egy kéz­fogás, egy jó szó éppúgy, mint a kor­mánykitüntetés, az anyagiak, a tagság bizal­ma, egy jó termésátlag. Szóval sok min­den. Nekem jutott mindegyikből. Megér­demeltem-e? Másoknak, s nem nekem kell ezt eldönteni. Hogy én mégis mit gondo­lok? A tanítónak nemigen gratulálunk azért, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Hiszen — gondoljuk — ez a dolga. Az én dolgom is az, hogy helytálljak a szakmában, a mezőgazdaságban, ami ne­kem jutott. Ezért nekem sem igen jár kü­lön gratuláció. Gratulálni a tanítónak is, nekem is talán ahhoz lehel, hogy fontos és szép mesterséget választottunk. Mind­ketten magot ültetünk, s termést aratunk. (ha) ■ ■ „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” — jutott eszünkbe József Attila sora, amikor kollégáink begyűjtötték ezt a portrécsok­rot megyénk különböző pontjairól. íMa itt a munkát, a munkásembert di­csérjük, azokat fontuk példaadó csokorba, akik a tegnapból úgy léptek a mába, hogy megfontoltan számoltak a holnap dolgai­val. Márpedig a holnappal számolni nem egyszerű önös érdek, hiszen nemcsak ön­magunk kenyeréhez, hanem gyermekeink és unokáink gyümölcseihez is ma kell el­látnunk a gondos magvető munkáját. Mert akként arat — hogy ideillesszük a köz­mondást — a jövő kohásza, pedagógusa, mezőgazdásza, építője, művésze, miként elei vetnek. És sorolhattunk volna a pél­dáinkon most Kívül eső munkákat, hiszen semmivel sincs kevesebb feladata az óvó­nőnek, mint az egyetemi tanárnak, az esz­tergályosnak, mint a feltalálónak, a busz­vezetőnek, mint az űrhajósnak ... A kérdés; hogy merre tartunk, már nem kérdés. Kutató, kereső kötelességünk viszont tudni, hogy miként, milyen körülmények között megyünk ezen az úton? Ki egyér­telmű választ ad, az tévedhet — miként tévedtünk is már. Ezért figyelmezzünk a jóakaratú és alkotó változatosságra, a szán­dékban közös, de megvalósításban sokszínű tettekre. Mert van mondanivalónk, van kritikánk és van jó szavunk egymáshoz. Van szándékunk, hitünk és meggyőződé­sünk, és ez vezeti jobbunkat, ami nem­csak megszokásból, hanem segítő szán­dékkal keresi a másik ember kezét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents