Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-20 / 42. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1965. február 20., szerda Ernődön hatezren élnek jelenleg. Lévén, hogy ezt a nagyközségünket „elkerülte az Ipar”, a jmunkaképes férfiak és nők döntő többsége lakóhelyén kívül keresi a kenyeret; elsősorban Lenin- város és Miskolc üzemei, vállalatai vonják a dolgozókat. A hetvenes évek második felében az egyik „divatos” téma megyénkben is a bejáró ívagy eljáró) dolgozók művelődésének az ügye volt. Tíz esztendővel ezelőtt e téma kapcsán többször volt alkalmam megfordulni az emődi művelődési házban, a bejáró dolgozók klubjának rendezvényein. Voltak nagyon sikeres összejövetelek, s voltak aztán kevésbé vonzóak is. Ez utóbbiak viszont jó alkalmat adtak arra, hogy a klub leghűségesebb tagjaival meg lehessen beszélni azokat a lehetőségeket, amelyek befolyásolják a közösségi művelődés gyakorlatát. Visszatérően szóba került akkor, hogy a nagyközség művelődési háza .— az egyetlen nagyteremmel — nem túlságosan vonzó .. i Mindez most, tíz év múltán az emődi tanácselnökkel — Tóth Elekkel — történt beszélgetésünk idején idéződött fel. — Tény, hogy az objektív feltételek, a művelődési ház adottságai is befolyásolták a bejáró dolgozók klubjának működését. Hol ment ez a dolog, hol nem ment... — És ma mi az általános jellemzője a közművelődési helyzetnek? — Ez az az időszak, amikor átmeneti helyzetről beszélhetek. Február 28-án kerül tanácsülés elé ez a té- ima. Alapvetően arról fogunk beszélni, hogyan tudjuk javítani a lehetőségekben nem bővelkedő feltételeket. Az elmúlt esztendőben mi is kaptunk abból a pénzből, amit a megyei .tanács a közművelődési intézmények felújítására osztott el pályázatok alapján. Az ötszázezer forint természetesen jól és jókor jött, ehhez azonban a magunk erejéből is sokat kellett és kell még hozzátenni. Pénzben és társadalmi munkáiban egyaránt. Régi épületekben, a könyvtár és a .művelődési ház szomszédságban volt egymással. Az emődiek úgy gondolkodtak, hogy ha már adott a két épület közötti tér — azt beépítik, s ezáltal a „hasznosítható” terület is megnő, külső képében is előnyére változik az épület- együttes. Az elnök; — A könyvtárunk már megszépült, de még jelentős munkák vannak. Sajnos, az időjárás itt is „befagyasztotta” az építést. A teljes befejezés ytán azonban, nyugodtan mondhatom, nagyközségünk lakói méltó körülmények között, korszerűen felszerelt intézményben szórakozhatnak, művelődhetnek. Az említett tér beépítésével ki tudunk alakítani egy fogadóteret, egy klubövezetet és egy galériát is. A későbbiekben a .meglevő nagy udvarrészt hozzuk rendbe, itt sportolásra alkalmas pályákat építünk, s szabadtéri előadásra is lehetőség lesz. A terveink lényege, hogy létrehozzunk Ernődön egy egységes közművelődési és sportközpontot. Azt szeretnénk, ha családok mozdulnának ki otthonról, mi pedig biztosítani tudnánk, hogy mindenki találjon érdeklődésének megfelelő elfoglaltságot. Mindez még az elképzelés, a tervezés stádiumában van. Az építkezéssel egy időben a felkészülés jellemzi tehát a közművelődés helyzetét,TEmődön. Jelenleg valóban lehet azt mondani, hogy „kiböjtölik” a helyzet, a feltételrendszer jobbra válásának eljöttét. A művelődési ház nagytermében a mozielőadások rendszeresek, s dolgozik két-három szakkör, klub is. A tanács elnöke úgy vélekedik — visszautalva a bevezetőben idézett gondolatokra —, hogy a felújított és bővített közművelődési intézményben majd a bejáró dolgozók is újra egymásra tálalhatnak; a klubélethez megfelelő környezetben ... <t. n. ).) Hétfőn hétkor a Vasasban Tők-paprika Moldova Györggyel, avagy a Kossuth-aknától a Kossuth-díjig Érdekes, jó programot kezdeményezett a Vasas Művelődési Központ, megindította „Hétfőn, hétkor” .sorozatát, mely minden hónapban egy alkalommal lehetőséget nyújt egy érdeklődésre számító emberrel való találkozásra. A sorozatot kezdő vendég Moldova György író, . aki — szellemesen — tók-papri- kának nevezte ezt az igazán nem öncélú beszélgetést maga-magáról, írásairól, a televízió „Tőksó” . műsorára utalva —, hiszen Moldova közvetlen csevegése néhol paprikás indulatokat jelzett. Szó esett gyerek- és diákkorról, a pályakezdésről — kiemelkedő szerepet kapott az 1958-os eseménysorozat —, a „befutásról”, a jelen korról és terveiről, készülő új riportkönyvéről. Nem volt könnyű dolga beszélgetőpartnerének, Erdős Zoltánnak, hiszen a „Moldova-sti- lust” nem lehet kényszerpályára, előre tervezett sínre terelni. Sztori sztorit követett, anekdota anekdotát, s a közönség — telt ház volt! —, vette a lapot. Moldova immár sokadszor bizonyította, hogy a legkomolyabb dolgokról is lehet sok-sok humorrá! tűzdelve beszélgetni anélkül, hogy elbagatellizálnánk gondjainkat, vagy nevetségessé tennénk magunkat. Beszélt — jogos, vagy vélt? — sérelmekről, sajtóperekről —. a Molnár Ferenc-i hasonlattal élve: „az író olyan, mint a futball- labda, minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabban röpül.” így történt ez vele is — mondta, hiszen a Tisztelet Komlónak és az Őrség panasza — talán legjobb írásai — igen nagy vihart kavartak. Részletesebben szólt a Che Guevara könyvéről, és annak népszerűtlenségéről. a népszerűtlenség okairól. Jelenlegi munkájáról, ami a kamio- nosok életével, munkakörülményeivel foglalkozik (legközelebb Finnországba kísér egy kamiont, személyes tapasztalatszerzés végett). Egy szó, mint száz; kellemes, tanulságos estét szerzett olvasóinak, hallgatóinak, akik a pergő ritmusú, kétórás kéi'dezz-felelek után még sűrű sorokban fogták közre a dedikáló Moldovát. Csak egy megjegyzés: jó lett volna, ha az előcsarnok alkalmi könyvvására a Che Guevarán kívül egyéb, újabb köteteit is kínálja. A Hétfőn, hétkor legközelebbi vendége; Vágó István. (I. e.) Ki emlékszik a kávéházakra, ama „békebeliekre”, amelyekben a vendég előtt pörkölték a kávét, finomak voltak a sütemények, csinosak és kedvesek a nők, udvariasak és szellemesek az urak, jimon szivar illata keveredett a kávééval, esténként a legfrissebb kuplékat énekelte a dizőz a zongora mellett? Hogy mikor volt Miskolcon ilyen kávéház? Kaffka Margit idejében még minden bizonnyal. Azért éppen őt említjük, mert a Molnár Béla Ifjúsági Házban működő „Irodalmi kávéház”-ban legközelebb éppen róla lesz szó. Kovács Ferencné tart előadást Kaffka Margit tevékenységéről, Miskolchoz fűződő kapcsolatairól február 21-én (csütörtökön) délután 5 órától. Zongorán közreműködik Puslcár Tibor. Nem tudhatni, hány gimnazista lánynak kedvenc írója Kaffka Margit, ez a boldogtalan sorsú asszony, akinek ábrándos szép szemébe Ady is belefeledkezett. Néhány évig itt élt városunkban, tanított abban az iskolában, ahol most Kovács Ferencné. Osváth Ernő hívására boldogan ment el Miskolcról — és egy rossz házasságból —, de később szívesen emlékezett a városra, a miskolci emberekre. Nyíltnak, őszintének, szókimondónak ismerte meg őket. Regényeiben, novelláiban, verseiben a magyar irodalomban elsőként fogalmazta meg az emancipált, illetve az emancipációért küzdő nők sorsát. (horpácsi) A jég csillagai Ovcsinnyikov társulata; A jég csillagai Zsúfolt a nézőtér, nem egészen egy év alatt egymillió néző látta a produkciót, amelyet minden alkalommal valóságos ováció fogad. A szereplőknek azonban nem újdonság a meleg fogadtatás, volt részük benne jócskán a jégpályán, ahol sportsikereket arattak. E nem mindennapi jégbalettegyüt- tes tagjai ugyanis Európa- és országos bajnokok, számos nagy hírű műkoreso- lyaverseny győztesei. Olyanok, mint a nevezetes Igor Liszovsz- kij—Irina Vorobjova, Inna Voljanszkaja— Valerij — Szpiridonov kettős, vagy a Jele- na óarany ina—Igor Zavozin, Natalja Ka- ramseva—Kosztyisz- lav Szinyicin jégtáncos pár, s az egyéni versenyek nagyjai: Jurij Ovcsinnyikov, vagy Igor Bobrin. Bármilyen furcsa, e show-.műsor ötlete egy neves zongora- művész — számos nemzetközi verseny nagydíjasa — Vlagyimir Krajnyev fejében született meg. Ez persze nem véletlen : Krajnyev a nemzetközi hírű szovjet edzőnő, Tatjana Taraszova férje. Krajnyev tervezte, hogy felesége revüt csináljon. De Taraszova nem akarta elhagyni a sportot, elsősorban tanítványait a téli olimpia és a tavalyi világbajnokság ezüstérmes táncospárját; Natalja Besztyemja- novát és Andrej Bu- kint. A show tervét tehát minden idők egyik leghíresebb szovjet jégtáncosára, Jurij Ovcsinnyikov,ra bízta. Ovcsinnyikov társulata egyébként nagyiészt Taraszova egykori növendékeiből áll, s könnyen meglehet, hogy Besz- tyamjanova és Bukin is itt folytatják majd pályafutásukat, ha a versenyekről visszavonulnak. Ami Besztyemjanovál illeti, ő bizonyosan, hiszen férje, Igor Bobrin is a társulat tagja. „A jég csillagai” lett a társulat neve. Ennyi egykori spor- tolónagyságol a világon egyetlen más együttesnek sem sikerült egybegyűjte- nie. A jég csillagain szokásos jégrevüszín- padnál mintegy kétszer nagyobb jégen lépnek föl, hogy lehetőségük legyen mindazokat a képességeiket bemutatni, amelyek naggyá tették őket a világversenyeken. íii&í : ■ ' ' v. > A katona anyja A havas utcáról — mintegy reflexszerűen, ahogyan otthonról távozik az ember — felpillantottam az emeleti ablakra, s egy csöppet sem csodálkoztam, hogy ott áll Szofija Jevgenyevna, s integet. Aztán sokáig kísértő szemével ... Nem szeretek búcsúzni. Idős emberektől különösen nem. Hát akkor mért kellett eljönnöm? G. Akinyhov kitűnő cikke — melyben a katonáról s édesanyjáról ír - minden adatában, eseményében pontos, világos. S nemcsak, ami a hadműveleteket illeti, meg a múltat. Pontos a mama mostani szobájának leírása is; ,,A tizenkilenc éves, szinte még gyermek alhadnagy bekeretezett fényképe az íróasztal fölött díszíti a falat. És megvan még a fiú mandolinja is, amin any- nyira szeretett játszani." Talán éppen ezek a sorok ösztönöztek a látogatásra. Mert a hősök — bármennyire is sajnálatos ez — személytelenek számunkra, .-ejfák, aranybetűs nevek egy emlékművön, s adatok. „Miskolcon 1387 katonát és tisztet temettek el, köztük Tovij Szurovcevet és 47 társát, akiknek földi maradványait Sajóvá- mosról szállították Miskolcra." Igen, azt akartam, hogy Szurovcev ne csak egy — kegyelettel övezett — név legyen szánomra. — Engedje meg, hogy rekommendáljam magam — fogad Szofija Jevgenyevna. S valami kedves közvetlenséggel mutat helyet maga mellett. A neves moszkvai színésznő nem csinálta ezt nagyobb gráciával, az írók Házának terített asztalánál. A tolmács filosz, így hát őt is lenyűgözi a szavaknak, mozdulatoknak ez a sajátos kultúrája, s az archaikus „rekom- mendálom”. Sokadszor sajnálom, hogy nem tudok oroszul. Azt viszont tudom — csalhatatlanul ráérzek -, hogy a fiú milyen szellemi közegben nőtt fel, a pedagógus házaspár gyermekeként. Ha Tovij egy kicsit később születik ... Ha csak egy évvel fiatalabb, nincs közte a 47, az 1387, a 20 millió között. Ezek persze az én gondolataim, de mire gondolt az anya, mikor elment a garnizonba, hogy lássa az újonc fiát? Hazafelé utazva bőröndjében Tovij Szurovcev tiszti iskolás civil ruhája. Ebben járt az orvosi egyetemre. Most híres doktor lenne. Mielőtt reggel munkába indulna (merthogy együtt laknának, csak egy sokkal nagyobb kényelemmel berendezett lakásban), mindig benézne a mamához, hogy jól aludt-e, s mire van szüksége. Baj az, ha egy öregasszony így álmodozik? Nem, nem baj. Az anyák — az élet alkonyán — mindenütt ugyanezt álmodják, akár él a fiúk, akár nem. A frontról írt leveleket ma már hemigen veszi elő az édesanya; kívülről tudja valamennyit. A fiú jókedvű, vidám leveleket írt. 1944 őszén, telén már minden katonát a végső győzelem reménye éltetett. A nyárutó hosszú volt és kellemesen meleg. „Mama, olyan helyeken megyünk keresztül, ahol minden kislány nagyon szép.” Tovijnak már arany váll-lapjai voltak, de lányt még nem csókolt. Persze, ha egy kicsit megállnának, megmelegednének valahol, s ha itt volna a mandolinja is ... „Csaknem az első vonalban vagyok, öthatszáz méterre van innen. Azt hittem, hogy ma éjjel már bevetésre kerülök, de egyelőre még nem támadunk. Lehet, hogy holnap reggel kezdjük. Megjegyzem ezt a napot: 1944. december 9. Egyelőre minden rendben van, a szakaszban jó a hangulat ..." Még három napja volt hátra. Csak éppen megízlelte a harcot, a csata izgalmát; elvérzett a tűzkeresztségben. Sima arcú, szőke kisfiú volt. Így őrizte meg a régi fénykép. S milyennek őrizte meg az édesanya emlékezete? Vannak kérdések, melyeket nem szabad kimondani. A csendet a régi-régi rádió sípjele töri meg. Családtag volt ez a készülék az egész háború folyamán. Kezdetben négyen ültek körülötte. Istenem, ez még a leningrádi blokád éveiben volt. Aztán ... Mikor Levitán — minden szovjet ember számára jól ismert hangján — bejelentette a győzelmet, még élt a férj, akivel évtizedeken át meg lehetett osztani az örömet, bánatot. Búcsúzóul a szememmel pillanatfelvételt készítek a szobáról. Antik pohárszék, ebédlőasztal, rajta regények, szemüveg, s az ablakban két cserép most nyíló kis kék virág. Szofija Jevgenyevna sokáig egy erdei szanatóriumiskolában tanított. Eljátszadozom a gondolattal, hogy a virágok földje talán még onnan való. Mindenesetre jó föld lehet. Orosz föld. Északi. Ezt nem taposta ellenség. Vologda, 1985. január. ‘ Gyarmati Béla
