Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

1985. január 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 15 Herrera visszavonul sport Visszavonul a kubai Angel Herrera, kétszeres olimpiai és kétszeres világbajnok ökölví­vó. Tizenkét éves pályafutása alatt 232 mérkőzést nyert meg és "csak 22-t veszített el. Esztendőkön át nem talált le­győzőre, diadalmenetét 15)7(5- ban, a montreali olimpián kezdte. Nem sorolták a szo­rító technikai virtuózai közé, de hősként ünnepelték azt az ökölvívót, aki végigállta el­lene a három menetet. Első­sorban a keménység, a hihe­tetlen győzni akarása volt a legnagyobb fegyvere. Minden társának példát mutatott, ho­gyan kell dolgozni az edzése­ken, s hogyan kell készülni a mérkőzésekre. Herrera a hí­rek szerint ezután sem sza­kad el az ökölvívástól. Edzősors Ügy tartják, hogy az ed­zők élete mindennek nevez­hető, csak éppen nyugal­masnak nem. Megítélésük teljes mértékben függvénye az általuk dirigált csapat szereplésének. Az alábbiak­ban egy olyan szakvezető mesél, idézi fel pályafutá­sának egy szakaszát, aki együttesével megjárta a mennyországot, később pe­dig megízlelhette a keserű poharat is. „— A hívásnak nem tud­tam ellenállni. Olyan helyre . kerültem, ahol érzésem sze­rint lehetett ALKOTNI. Megfelelő játékosanyag állt rendelkezésemre, olyan srá­cok alkották a gárdát, akik éhesek voltak a sikerre. Gyorsan megtaláltam velük a közös hangot, viszonylag rövid idő alatt asszimilálód­tunk egymáshoz. Az volt a szerencsém, hogy elsősorban a vezéregyéniségek fogadtak el. Ez roppant fontos, mert ha a legjobbak egy ember­ként állnak az edző mellé, akkor már félig nyert ügyet képviselhet, az ember. A bajnokságban várakozá­son felül szerepeltünk. Elő­zetes terveinkben az nem is szerepelt, hogy megpályáz­zuk az első helyet, de úgy alakultak a dolgok, hogy mi leltünk az aranyérmesek. Az osztályozón aztán elcsúsz­tunk azon a bizonyos banán­héjon, s nem kerültünk a legjobbak közé, de ez talán így volt megírva a sors könyvében. Nem dőlt össze a világ, csak néhány szurkoló értetlenkedett, s kürtölte te­le a várost azzal, hogy nem is akartunk feljutni. Azt mondanom sem kell, hogy az állítás képtelenség, mert hol van a világon olyan együttes, aki a siker kapu­jában önként visszakozna. Ment az élet tovább, köz­ben azért történtek válto­zások. Egy-két erősségünk eltávozott tőlünk, s a he­lyükre korántsem velük azo­nos értékű embereket iga­zolt a klub. Egy szó, mint száz: gyengültünk. Csak­hogy ezt rajtam kívül mások egyszerűen nem akarták ész­revenni ... A következő idényben még ettől függet­lenül ment a szekér, s a fel­jutást jelentő második he­lyen zártunk. A távaszt azonban, amely következett, jobb lenne mielőbb elfelej­teni. A harmadik idény végéig szólt a szerződésem. Csak­hogy közben megint gyen­gültünk, s akik jöttek, fi­karcnyi erősítést sem jelen­tettek. Sőt, felfogásuk, hoz­záállásuk, a sportághoz való viszonyuk miatt kifejezetten aláásták az együttes morá­lis egységét. Mór nem volt tartása a csapatnak, tudtam, hogy megint a szakadék szé­lén táncolunk. Így is tör­tént. Akkor még csak érez­tem, most már pontosan tisztában vagyok azzal: tör­vényszerűen alakult így ez az egész. Az a négyfogatú hintó, amelyből kivesznek két paripát, természetesen nehezebben halad úticélja felé. Így jártunk mi is, egy­re döcögősebb lett a játék. A tavaszi idénynek meg­próbáltunk vállvetve nekive­selkedni, de három mérkő­zést követően egyszerre meg­fagyott körülöttem a levegő. Nem az öltözőben, hanem a sportirodában éreztem ezt a légkörváltozást. Válaszút elé kerültem, de nem halogat­hattam a döntést. Nagyon nehéz szívvel ajánlottam az egyesület vezetőinek, hogy bontsuk fel a szerződésemet. Ügy vettem észre, ezzel meg­könnyítettem a dolgukat, mert már törték a fejüket valamilyen lépésen. Az öl­tözőben a srácok el sem akarták hinni a történteket, jómagam győztem meg őket azzal, hogy higgyék el: min­denkinek így lesz a legjobb. A váltás bizonyára meg­mozdítja a segíteni akaró­kat, jobban odafigyelnek' a csapatra, amely végül nem elsősorban az új edző sze­mélyének köszönhetően ma­radt bent, sokkal inkább az egyéb körülmények hatására hosszabbította meg tagsá­gát... Akkoriban fél évem volt, hogy gondolkozzak a történ­teken. Továbbra is kijártam korábbi együttesem hazai mérkőzéseire, s ugyanúgy örültem győzelmüknek, mint­ha én küldtem volna őket a csatába. Már nem kötött hozzájuk a hivatalos papír, de az együtt töltött kél és fél esztendőt nem lehet egy pillanat alatt kitörölni em­lékezetemből. Nincs is ilyen szándékom, mert most. is jó érzésekkel gondolok rájuk, s büszke vagyok arra, hogy együtt munkálkodhattunk. Egyetlen dolog jelent tüskét a számomra. Az, hogy ak­koriban nem találtam meg a klub vezetőiben a part­nert. Könnyedén megfeled­keztek arról, hogy értünk el mi gyönyörű eredményeket is, s kizárólag az én nya­kamba varrták a sikertelen­ségeket. Pedig nem változ tam meg. A követelménye­ken sem lazítottam. A csa­paton belül törött el vala mi. az új fiúk más széllé met terjesztettek az öltöző ben ... Többször is szóltam a vezetőknek, hogy ez vagy az a srác nem közénk való. Semmi foganatja nem lett, dédelgették őket. Ezt persze a többiek sem fogadták tapssal, ami érthető, hiszen ők a lelkűket tették ki egy- egy mérkőzésen, az újak leg­feljebb szóban igazolták rá­termettségüket ... Most egy alacsonyabb osz­tályban szereplő csapatnál dolgozok. Ezek a fiúk szív- vel-lélekkel gyakorolnak, a szurkolók szeretik őket. s azt hiszem, engem is elfogadtak. Egy ideig biztosan nem kí­vánkozom NB-s csapathoz, később, talán . .. Egyelőre ez a munka teljesen kielégít, le­köti minden energiámat. * Ha egy csapat sorozatosan nyer, az edzőt is vállra emelik. Olyankor fürdik a népszerűségben, az utcán is­merősök, ismeretlenek vere­getik meg a vállát, s nem ritkán tanácsokkal is ellát­ják. Sikertelenség esetén változik a helyzet, ilyenkor nem sikk vele megjelenni, egyszeriben ő a fekete bá­rány, akit kerülni kell. Mondják: ez az edzők sorsa. Doros László „Hű, de nehéz!” Szabó István felvétele Béke a brazilokkal? Joao Havelange, a Nemzet­közi Labdarúgó Szövetség (FIFA) brazil elnöke Asunei- onban nyilatkozott a követ­kező világbajnokságok lehet­séges rendezőiről. — A világ legjobb csapatai 1986-ban Mexikóban talál­koznak, négy évvel később pedig Olaszország lesz a házigazda — mondta. — Min­den tőlem telhetőt elkövetek annak érdekében, hogy az olaszok után. 1994-ben Bra­zília rendezze a világbajnok­ságot. Havelange ezek szerint vég­legesen békét köt a brazil labdarúgó-szövetséggel. Kö­zöttük nagyon is kiéleződött a helyzet azok után, hogy Ko­lumbia visszalépett az 1986. évi VB lebonyolításától, s Ha­velange a jelentkezők közül nem vett tudomást Brazíliá­ról, sőt kifejezetten ellenezte, hogy ők ugorjának be. Az el­nök azt is elmondta, hogy az 1994. évi VB színhelyét a FI­FA 1988-ban jelöli ki, s han­goztatta, hogy Brazília kilá­tásai nagyon kedvezőek. .— Végre jó hírekkel is szolgálhatunk! — felelte Er­délyi János, a Borsod me­gyei Ökölvívó Szövetség el­nöke és Haris László főtit­kár, amikor beszélgetésre, mérlegkészítésre és terveik ismertetésére kértük őket. Korábban sokszor panasz­kodtak, és — emlékeztek. A dicső múltra, amikor is szak­osztályaink nagyszerű ered­ményeket mutattak fel, rend­szeresek voltak a csapatbaj­noki összecsapások, a nép­kerti Vigadóban például oly­kor több százan is jegyet váltottak egy rangadóra. Aztán telt-múlt az idő, és több más sportágéval együtt az ökölvívás népszerűsége is leértékelődött: Mutatóba azért néhány szakosztály megmaradt. .. — Jelenlegi elnökségünk másfél esztendeje kapott megbízást arra, hogy Borsod visszafejlődő „bunyóéletét” egyenesbe hozza — mondta Haris László. — Távlati fej­lesztési tervet dolgoztunk ki, igyekeztünk megsokszorozni a társadalmi munkások szá­mát. Munkánkhoz nagy se­gítséget kaptunk közvetlen feletteseinktől, a megyei ta­nács vb testnevelési és sport- osztályának munkatársaitól és az országos szövetségtől Az ünnepekre hazaláto­gató, külföldön munkát vállaló labdarúgók közül többen is „elsírták” magu­kat az elmúlt héten a la­pok hasábjain. Nem elő­ször derül ki, hogy a nagy reményekkel (dollárezrek) útnak induló labdarúgók csalódottan, s idő előtt tér­nek vissza a profiélet ko- pasztóvizéből a hazai lan­gyos medencékbe. Egy-két hét alatt Póczik, Weimper és Váradi Béla nyilatko­zott arról, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam". Előfordul az ilyesmi, kü­lönben is a válóperek ko­rát éljük, sok a csalódott házasember, miért épp a focisták kötnének felhőtlen házasságot a nyugati klu­bokkal? Szóra sem volna érdemes az egész, kimen­tek, megpróbálták, nem si­került, elváltak, kész. De az már gondolkodásra kész­teti az embert, hogy eddig valamennyi pórul járt lab­darúgó nyilatkozatából az derül ki, hogy ők mentek, hajtottak, akartak, ment is a foci, de a kinti klub, az elnök, az edző, a játékos­társak egytől egyig tisztes­ségtelen eszközökkel ope­ráló gonosztevő, akiknek egyetlen gondjuk; hogyan lehetne kiütni a magyaro­kat. Inkább essen ki a csa­pat, inkább ők se keresse­nek egy fillért se, de a ma­gyarokat lehetetlenné kell tenni. Hát nem furcsa? A brazilok, argentinok, dá­nok, svédek, hollandok, nyugatnémetek, jugoszlá- vok, lengyelek, csehek el­len semmi kifogás, azokat befogadják, a magyarokat nem ... Illetve ... Egy-két kivé­telről azért tudunk. Annak idején Puskás, Kocsis és még néhányan egészen jól kerestek, aztán a mostani­ak közül Fazekas, Bálint és talán Nyilasi, Szokolai is a befogadottak közé szá­mít. De a többség! Leg­többjük egy, esetleg két évig vegetál, a többség a második évet már egy má­sodosztályú csapatnál tölti, s aztán jön haza, nyilat­kozik, sajnáltatja magát, s itthon akarja bizonyítani, hogy mekkorát tévedtek a kintiek. S legtöbbször az­tán itthon is egy év után szögre akasztja a stoplist. Nem tudom, hogy ezeket a nyilatkozatokat olvasva, kinek mi jut eszébe. Isten ments, hogy azt feltételez­ném, hogy a focisták nem mondanak igazat. Biztos, hogy valóban igaz; kevés játéklehetőséget kapnak, s a kenyérharc könyörtelen farkastörvényei néhány, ta­lán nem egészen sportsze­rű eszköz bevetésére kény­szeríti a játszótársakat. De azt gondolom, hogy az el­kényeztetett, az évekig agyondédelgetett, itthon öt­tízperces jó játékért tíz­ezreket zsebrevágó magya­rok egyszerűen nem tud­ják átlépni saját árnyéku­kat. Hiába igyekeznek, akarnak odakint sokkal jobban, mint itthon, nem megy, nem tudnak kibújni a saját bőrükből. A har­mincéves kora után, tehát már „leszálló ágban” kiju­tó sportoló hogyan is nyújt­hatna többet, mint a kinti huszonévesek? A kudarcot elfogadtatni bizony kellemetlen dolog. Presztízsveszteség nélkül kikeveredni belőle kevesek­nek sikerül. A bizonyít­ványt megmagyarázni lehet éppen, csakhogy ettől az érdemjegy nem lesz jobb. S a foci világában a bu­kott tanuló ritkán tud eredményesen osztályt is­mételni. A tanulság meg csak annyi, hogy aki kül­földi egyetemen akar „to­vábbtanulni”, az az itthoni általános és középiskolát ne közepesen végezze ... (szatmári) — „Szaladjunk” át a ta­valyi eredményeken! — ötvenkilenc olimpiai pont jutott versenyzőinknek. Ez rendkívül biztató, hiszen a bűvös ötvenes határt még sohasem léptük át. A kü­lönböző korcsoportú országos bajnokságokon Isaszegi és Bodnár első, Szabó és Szűcs második, Dubszki, Hornyák, Iváncsik és Csépányi har­madik helyezést szerzett. Ami a minősítéseket illeti, négy első osztályú (Isaszegi, Csé­pányi, Bodnár, Bara), vala­mint három ifjúsági arany­jelvényes (Iváncsik, Baranyi, Riczu) sportolót „termeltek” a szakosztályok. A verse­nyeken elsősorban a Borso­di Bányász öklözői jelesked­tek! A szakosztályok megyei rangsora így alakult: 1. B. Bányász, 2.' Mezőkövesdi MSE. 3. Sárospataki TK, 4. Miskolci VSC. A tavalyi év végén két újabb szakosztály is alakult. A Miskolci Kinizsi a Gyer­mekváros fiataljaira épít. Jó körülmények állnak rendel­kezésre, az edzéseket negy­venen látogatják. Hetente háromszor gyakorolnak, leg­tehetségesebbjeik pedig már versenyeken is jártak. A 101 -es számú Szakmunkás- képző Intézetben — a Bor­sodi Bányász segítségével és támogatásával — október 1- én hívták életre az öklözök „különítményét”. A foglal­kozásokat Mészáros Árpád (aki edzői sikereit az egy­kori MÉMTE-ben érte el) vezeti. — A napokban a Sajóbá- bonyi Vegyész is megalakí­totta szakosztályát! — vette át a szót Erdélyi János. — A gyerekekkel kezdték a munkát és ígérik: nagy gon­dot fordítanak majd a kivá­lasztásra. A szövetség ter­mészetesen elsősorban szak­mai vonalon nyújt részükre támogatást, valamint arra törekszik, hogy az edzőket, vezetőket egy érdekegyezte­tő tárgyalásra egymás mellé ültesse! Korábban ugyanis a borsodi ökölvívóéletet nagyon is jellemezte a „fúrás-fara­gás”. Azt valamennyi szakosz­tály háza táján tudomásul veszik, hogy a sajószentpé- teriek vezető szerepe vitat­hatatlan. A legképzettebb edzők, sportolók a piros-fe­kete színeket képviselik, a feltételek is náluk a legjob­bak. A kisebb, úgynevezett nevelő egyesületekben fel­bukkanó tehetséges bokszoló- kat tehát a Borsodi Bányász­hoz kell irányítani! A szö­vetség — nagyon helyesen — ezt az álláspontot képvi­seli és örvendetes, hogy az „irányelvet” a klubok is magukévé tették. A testület az edzői, ver­senybírói gárda bővítése ér­dekében is fáradozott. A se­gédedzői tanfolyamon jelen­leg hárman, az edzőin ket­ten tanulnak. A III. osztályú „játékvezetői” vizsgán tizen­hármán feleltek meg. Kiír­tak több technikai minimum­vizsgát is. Nagy erőfeszítéseket tet­tek a mezőkövesdiek, és sá­rospatakiak támogatása ér­dekében, valamint azért, hogy az MVSC-nél is ren­deződjenek a sorok. A vas­utasoknál — társadalmi munkában — új szakvezetők (Ferencz István és Semsák Sándor) kerültek a kor­mányrúd mellé, s várhatóan eredményes tevékenysége ’ rukkolnak ki. Az MMSE c< esztendővel korábbi önmagá­hoz képest már előrelépés­ről számolhat be, s Patakon is „mozgolódnak”. A megyei szövetség ki­dolgozta idei elképzeléseit is. Szeretnék, ha Özdon újra életre kelne az ökölvívás, az ügynek nem a Kohászt, ha­nem valamelyik más egye­sületet, esetleg vállalatot, üzemet akarják megnyerni. Terveik között dédelgetik, hogy ismét megszervezik a megyék közötti ifjúsági vá­logatott mérkőzéseket. Haté­konyabbá kívánják tenni saját munkájukat, ennek ér­dekében egyes bizottságai­kat átszervezik, felfrissítik és szem előtt tartják majd a szakmai továbbképzést. — Versenynaptáruk elké­szült, az év első felében öt eseményt rendezünk meg — mondta befejezésül Erdélyi János. — A jövő héten Sa- jószentpéteren kerül sor a megyei serdülő, ifjúsági és felnőtt bajnokságra, majd az MVSC csarnoka ad otthont az úttörő-olimpia megyei döntőjének. Februárban a területi úttörő-olimpiát ugyancsak megyénkben vív­ják, májusban a mezőköves­di Matyó Kupa, júniusban pedig a miskolci Felszaba­dulási emlékverseny zárja a „tavaszi” szezont. K. T. Fellendül megyénk öliósportja?

Next

/
Thumbnails
Contents