Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-08 / 5. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1985. január 8., kedd A képernyő előtt Filmek tengerén hányódva Mintha filmek tengerén hányódna a Magyar Televízió műsorszerkesztésének hajója, bár ez a tenger nem fenyeget kiemelkedő, nagy hullámokkal, inkább a sekélyebb vizek az uralkodók, de a január elsejétől tartó műsorhétre mégis leginkább a házimozizás a legjellemzőbb. Mit érdemes külön kiemelni? Szabó István életművéről már tegnap szóltam. Négy szombati kisfilmjét azért is érdemes volt újra megnézni, mert annak motívumai, a felszín alatti gondolatisága majd egyes játékfilmekben vissza-visszatérnek. Emlékezzünk csak az Álom a házról című kisfilmre, hányán, liányféle katonaság tagjai fordultak meg a házban, az élet hány fordulatát láttuk egyetlen házon, s miként jelentkezik majd ez a gondolat később a Tűzoltó utca 25. című filmben. — Nagy érdeklődéssel vártam a Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér című hazai tévéfilmet, Sólyom András rendezését. Szeretem Karel Capeket, szeretem társadalomszemléletét és -láttatá- sát, amit ez a hosszú című tévéfilm is meg akart éreztetni, ám úgy érzem, csak töredékekben sikerült. A különböző Capek-novellák nem szervesültek eléggé egységes történetté, a két kitűnő főszereplő — Vojta hírlapíró (Hollósi Frigyes) és Mejzlik rendőrfogalmazó (Jeney István) — játéka nem elég kohéziós erő a külön-külön értékes mozaikszemcsék egységbe foglalásához. Így egy részleteiben élvezetes, egészében azonban laza film idézte a 47 éve halott cseh író közelgő, január 9-i 95. születési évfordulóját. — A Posta- rablók című ifjúsági film — Gion Nándor regényéből András Ferenc készítette — érdekes kamaszkaland körül bonyolódott, sok-sok váratlan fordulattal, talán kicsit túl is zsúfoltan, néhány „vendég-motívummal” is színesen, de jól szórakoztatott. Ha nem magyar egyenruhás rendőrök keverednek a végén a játékba, talán egy képzeletbeli országban történt esetként elfogadható, egyéb körülményei, néhány más motívuma a hazai történésnek ellentmondanak. — Most végre valamiről szólhatok, ami nem játékfilm volt, noha ez is filmhez kapcsolódik: e héten befejeződött a Gegparádé dióhéjban újabb sofozata. Tavaly öt, most négy darabját láthattuk e vidám ismeretterjesztő munkának. Sas György „nemzetközi gegfigyelő” alapos kutatómunkával kereste meg és rendszerezte a legismertebb gégékét, amiken a mozikban nevetünk. Az idei sorozatában a Terülj, asztalkám.', a Vágtázó kedvenceink, az Intim szférák és a Fakultatív tárgyak fejezetcímek alá gyűjtve ismertetett meg a tudatos, megszerkesztett nevettetés fogásaival, újra bőséges archív anyaggal, nagy nevettetők filmjeinek rövid rész- letkéivel illusztrálva szellemes mondandóját, ami most Szacsvay László előadásában — szenvtelen professzor (?) — kicsit kívülálló által felolvasottnak érződött. A sorozat rendezője Bilicsi Erzsébet volt. Kiemelkedő eseménye volt a hétnek a Benjamin Lászlóval folytatott beszélgetés. Alföldy Jenő tapintatosan háttérben maradva irányította a beszélgetés fonalát, s a költő — versekkel illusztrált önbemutatásából igen markánsan rajzolódott fel egy tiszta, becsületes, önmagát és osztályát, annak múltját is vállaló munkásköltő portréja. Hasonló értékek teszik emlékezetessé a Szervátiusz Jenővel tíz évvel korábban készült interjú ismétlését. Nos, a házimozizás. Vagy tíz filmről, illetve sorozatról kellene szólnom. De miért is kellene? A mozifilmekről szó esett új korukban; olyan értékkel, ami érdemi elemzést kívánna, e héten nem találkoztam az importkínálatban. A Szöktetés című Charles Bronson-film közben újra azon meditáltam, vajon a bérvagány miért kell, hogy rokonszenves hős legyen; a Csapda izgalmai közben eszembe jutott Yves Montand 44 év előtti izgalmas kamion-kalandja A félelem bére című, akkor nagy hírű filmjében; a Tűz és íj közben elmerenghettem, hogy milyen fiatal is volt egykor Búrt Lancaster. Felháborodottan néztem A kenti diákok történetét; könnyen felejthető, de nem kellemetlen időtöltésnek fogtam' fel az Inkognitóban című skót filmet, meg a finn Iskolapénzt, megborzongtam a francia Kakemono Hotel fordulataitól. A sorozatokról most nem is szólok. Nagy filmbarát vagyok, de inkább a moziban. A televíziótól változatosabb műsort várok, nem mindig csak konzervek melegítését, mint a rest háziasszony mindent áthidaló kínálatát. Láttam még az EDDA Művekről készített filmet: 75 percig muzsikáltak úgy, ahogyan ranjogóik okkal megszerették őket, s közben felváltva, mondattöredékekben beszéltek; legtöbbször vezetőjük nyilatkozott. Szívesen hallgattam, figyeltem, de — nem restellem — nem tudtam meg teljes bizonyossággal, miért is szűnt meg az a sikeres csapat. Végül egy apróság: „figyelmes” a műsorszerkesztés, mert vasárnap, az eddigi leghidegebb napon a gyulai vérfürdőből közvetített nótaműsort, vakító napsütéssel, hunyorgó műsorvezetővel, fürdőruhás hallgatósággal. Ez is konzerv, de jókor bontották fel. Benedek Miklós Cikkünk nyomán Beke István (Miskolc, Testvériség u. 21.) kedves olvasónk értékes kiegészítést fűzött a december 30-án megjelent, „A malom” és környéke című cikkünkhöz. Olvasónk levelében elmondja, hogy az egykori miskolci Sánc utcában a felszabadulás után nemcsak a cikkünkben említett intézmények működtek, hanem egy sokkal inkább említésre érdemes is: itt nyűt meg és működött 1948-ig a miskolci József'Attila Tanonc Otthon nevű intézmény, amely az országban elsőként nyitotta meg ilyen céllal kapuit. Olvasónk is Zalából került ide 15 évesen, itt lett belőle szakmunkás és ember. Itt vett részt társaival fiatalon az akkori politikai élet megmozdulásaiban, a falujárásokban, kultúrmunkában. Itt éltek mindaddig, amíg fel nem építették maguknak a Szeles utcában, az egykori huszárlaktanya egyik romos épületét. Szívesen adjuk közre olvasóink — valóban hiányt pótló — kiegészítését. A gondolattá érett tapasztalat Olvasó A sátoraljaújhelyi közgazdasági szakközépiskola könyvtárában — ahol felvételünk készült — különösen a „kötelezőket” keresik a diákok. Fotó: L. J. üj tudományos könyvek Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorból címmel 29 tanulmányt adott közre az Akadémiai Kiadó Székely György szerkesztésében, az egész magyar középkort átfogva. Ugyancsak megjelentette Nizsalovszky Endre Tanulmányok a jogról című gyűjteményes kötetét, Kecskés András A magyar vers hangzásszerkezete, Gáthy Vera A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában című tanulmányát, valamint a teljes Mikszáth- sorozat 78. kötetét, amely az 1889 február és december kozott írott cikkeket és karcolatokat tartalmazza. liatőr Galéria Festmények láthatók január 10-től a Diósgyőri Vasas Művelődési Központ galériájában. Az amatőr művészeknek teremtett bemutató fórum ezúttal Kolozsvári Dezső munkáiból ad válogatást. A bemutatott anyagot január 30-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Néhány hete érdekes tanácskozásra gyűltek össze a megyei művelődésügyi osztály, Miskolc város és a megye szakfelügyelői. A téma, az oktatási és a közművelődési intézmények kapcsolata volt. A téma és a kezdeményezés korántsem új, ám időbe telik, míg ezt az új szemléletet a pedagógusok és a népművelők elfogadják. Hogy ez mennyire így van, azt igazolja Sebestyénné Fü- gedy Mária díjnyertes dolgozata is. A Magyar Népművelők Egyesülete B.-A.-Z. megyei Szervezete pályázatára küldte be „Az oktatási és köz- művelődési intézmények együttműködése, továbbfejlesztésének lehetőségei” című munkáját. Nem lehet eléggé dicsérni a Népművelők Egyesületének ezt a törekvését, amellyel arra ösztönzi a gyakorló népművelőket, hogy írásban is rögzítsék tapasztalataikat. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy sajnálatosan kevesen vállalkoznak erre. Érthető, hogy az első kérdésem az volt: — Miért írta ezt a dolgozatot? — Korábban, két éven keresztül az én feladatom volt a Vasas Művelődési Központ és a loerület iskoláival való kapcsolattartás. Közművelődési programokat szerveztem, Üjgyőr, Diósgyőr, vasgyár óvodáinak, általános és középiskoláinak, szakmunkásképző intézeteinek. Az itt szerzett tapasztalatokat egyszer már megírtam egy szak- dolgozatban, ám a téma — annak ellenére, hogy mióta a gyesről visszajöttem, más feladatot kaptam — változatlanul foglalkoztat. Figyelemmel kísérem a közoktatással és közművelődéssel foglalkozó szakirodalmat, mert meggyőződésem, hogy mindkét terület célja ugyanaz, s nem lehet eredményesen dolgozni anélkül, hogy a másik területet ne ismerjük. Nagy élményem volt például, Janus Korczaik: „Hogyan szeressük a gyermeket” című munkája, amelyben a szerző egy árvaházban szerzett élményeit dolgozta fel. Alapítótagja vagyok a Magyar Népművelők Egyesületének, s úgy gondolom, hogy ezzel a dolgozatommal segítem a munkáját. (A díjnyertes dolgozatokat a Borsodi Művelődés fogja közölni, illetve külön kiadványban fogják megjelentetni.) — Megítélése szerint milyen most az iskolák és művelődési intézmények kapcsolata? — Ezt írtam meg a tanulmányomban. Az iskola a jelenlegi viszonyok között nagy erőfeszítéseket tesz a reá bízott gyermekek eredményes oktatásáért, mégis napjainkban is újratermelődik a nyolc általánost el nem végzett fiatalok száma. Reprezentálja ezt két adat: Miskolc III. kerületében 1960- ban 16 285 lakosból egyhar- mada, 1970-ben: mintegy a fele nem rendelkezett a nyolc általános iskolai végzettséggel. Ez a körülmény meghatározza a népművelő munkáját. Régi pedagógiai felismerés ugyanis, hogy a mű- •velődés iránti igényt, a művelődési szokásokat is a gyermekkorban kell kialakítani, elmélyíteni. Mindaddig azonban, amíg a pedagógus csak tantervben, tanmenetben, a népművelő viszont nagyrendezvényekben tud gondolkodni, addig nem várható lényeges javulás. Sokáig gond volt a pedagógus-és népművelőképzés is, hiszen a két terület nem ismerte a másik szemléletét, munka- módszereit. A helyzetet mindkét oldalon egyaránt nehezíti jelenlegi, mind nehezebb gazdasági helyzetünk, mely azonban nem hátráltathatja e két csatornán folyó alapvető fontosságú tevékenységet. Egy percig sem feledkezhetünk meg arról, hogy a két szomszédvár között az utcán ott vannak a gyerekek. A szabad idő nagy ajándék akkor, ha tudjuk mire szabad, és értelmes tartalommal tudjuk kitölteni azt. Nem lehet olyan nehéz a gazdasági helyzet, hogy erre ne jusson pénz. Egyelőre komplex intézményekre nem lehet várni, mert a feladat megoldása nem tűr halasztást. Szemléletbeli változással, az adott lehetőségek észszerű kihasználásával keresendő a járható út. Ehhez azonban szükséges annak felismerése, hogy az egyén művelődését egységes folyamatnak tekintsük az óvodáskortól a felnőtt korig. (Ilorpácsi) Őszinte érdeklődéssel vártam a minap a rádióban Rapcsányi László és Landesmann Olga beszélgetését. Rapcsányi riportjai- interjúi mindig érdekesek, izgalmasak, most meg külön izgalmat ígért számomra, hogy a riportalanyt is ismerhettem. Landesmann Olga Jávor Pálnak, az 1959-ben elhunyt, egykor világhírű filmsztárnak, a kiváló magyar színművésznek az özvegye. A beszélgetés valóban érdekes különös figyelmet érdemlő volt. Amilyen melegséggel, mindenen átsütő szerelemmel beszélt Olga asz- szony a negyedszázada halott férjről, amilyen gyengédséggel szólt egész életviteléről, az valami csodálatos volt. Mégsem ezzel vált örökre emlékezetessé ez a rádióműsor, hanem a riporter megil- letődött, rövid kommentárjával: Olgc\ asszony a riport elkészítése és sugárzása között, 1984. december 30-án Bécsben váratlanul elhunyt. A napokban helyezik örök nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben. Amikor Jávor Pál élete utolsó hónapjaiban, immár igen súlyos betegen Miskolcon járt, egy alkalmi kis társulat által bemutatott bohózat főszereplője volt. 1959 tavaszát írtuk ekkor, s őt szánták a szervezők fő vonzerőnek. Partnere az azóta elhunyt Lé- nárd Judit volt, akit később tévébemondóként ismert meg az ország. Jávornak már ekkor igen nehéz volt a mozgás, a játék, fájdalmai voltak, látászavarai, memóriakiesése. Felesége, a drága jó Olga szaladgált a színfalak mögött, hogy mindig közelében legyen, súgjon, bátorítsa, jelenlétével erősítse. Negyedszázadot éltek együtt. Jávor 1959-ben hunyt el. Olga asszony negyedszázad után követte. (bm) Folyóiratszemle: Borsodi művelődés Kissé megkésve, az elmúlt év utolsó napjaiban jelent meg a Borsodi művelődés decemberi száma. A Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztályának pedagógiai-közművelődési folyóiratában Bóka Ferenc tollából olyan írást olvashatnak az érdeklődők, amely közoktatásunk egyik jelentős, de ritkábban elemzett témájára keresi a választ, nevezetesen arra, hogy milyen társadalmi, családi, iskolai problémák húzódnak meg a gyenge tanulás mögött. Közismert, hogy tankötelezettségi időn belül a tanulóknak csak egy része fejezi be az általános iskolát. Az 1983—84-es tanévben a tanulók 92,5 százaléka tett eleget tizenhat éves korig tankötelezettségi kötelezettségének. A tanköteles korúak 7,5 százaléka nem fejezi be általános iskolai tanulmányait, s ennek oka az esetek többségében a gyenge tanulás, a tanulmányi kudarc. Bóka Ferenc tanulmányában — „A gyenge tanulás néhány társadalmi, családi, iskolai problémája” — az eredménytelenség okainak vizsgálatában elsőként a társadalomban meglevő — tovább élő és/ újratermelődő — esélykülönbségek okait keresi. Arra a megállapításra jut, „hogy a szocialista termelési viszonyokon nyugvó társadalomban, a társadalom szerkezetében az osztályok és rétegek közelebb kerülése figyelhető meg, de jelentős kü. lönbségek és egyenlőtlenségek is felfedezhetők benne. Az eltérések túlnyomó részben a társadalmi munka- megosztásban, a családi műveltségben, a településszerkezet különbségeiben, az anyagi életkörülményekben, az életesélyek differenciáltságában keresendők elsősorban.” Így kialakulhatnak halmozottan hátrányos helyzetű családok és gyerekek, s többnyire ezek közül kerülnek ki azok, akik nem szerzik meg az általános iskolai bizonyítványt. Többek között azért sem, mert — idézem Bókát — „az iskola nem készült fel arra, hogy a leghátrányosabb rétegről — segédmunkásokról, a betanított munkásokról és gyerekeikről — reális információkkal rendelkezzen. Nem ismerik a tanulók készségeit, szokásait, képességeit, amelyekkel elkezdik az iskolai munkát. A pedagógusok nem mindig tudják, hogy milyen követelmény- és értékrendszer motiválja a gyerekek tudását." E motiváció jelentőségét később részletesen is fejtegeti a szerző, hiszen a tanulmányok szorgalmazása jelentős mértékben függ a család értékrendjétől. „Mindazt, amit a társadalmi miliő és a család elront, a legjobban működő iskola is csak módosítani képes, de megváltoztatni nem, mert a problémák társadalmi gyökerei mélyek, e nem az iskola irányába vezetnek. A társadalom természetesen azt várja, hogy az iskola kiegyenlítse a társadalmi esélykülönbségeket és egyenlőtlenségeket. De az iskola a tanulmányi idő alatt nem iképes felszámolni a hátrányokat. Az iskolai tananyag sem egyformán elsajátítható minden gyermek számára, a tananyaggal megbirkózni nem tudók megbuknak. Nyilván túlzott igény csak az iskolától várni a megoldást — sugallja összegzőjében a szerző. „A képzési Tendszer önmagában nem vállalhatja magára a társadalmi indítékú művelődési különbségek kiegyenlítését. Az iskola társadalmi összefogással, megfelelő feltételek megteremtésének következtében” — azonban — „az eddigieknél jóval aktívabb szerephez juthat a különbségek enyhítésében.” (cs. a.)
