Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-06 / 4. szám

1985. január 7., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Boldogasszony hava Havazik Ezerkilencszáznyolcvannégy decemberé­nek egyik slágere újfeni a bioritmus volt. ötezer forint értékű vásárlás felett nép­szerű áruházunk ingyért bocsátotta a vá­sárló rendelkezésére a gép által készített táblázatot, amelyből aztán ki-ki kiókum- lálhatta, mikor lesz a csúcson és mi­kor a gödörben az új esztendőben, szóval mikor fogjon embert próbáló vállalkozás­hoz, s mikor maradjon egész nap ágyban. Nem tudtam eldönteni, higgyek-e az egészben. Aztán, mivel épp nem volt öt­ezer forintom, hát úgy határoztam, saját kezűleg készítek jóslatot, amely legalább olyan tudományos lesz, mint amit a Skála Áruházban adtak. Hiszen jómagam a Luca- naptárra támaszkodom majd. A közböl­cselet szerint ugyanis december tizenhar- madikától kezdődően minden egyes nap a következő év egy-egy hónapja időjárá­sának felel majd meg, vagyis amilyen idő volt például december tizenharmadi­kán, olyan lesz a következő év januárjá­ban és így tovább. Megfigyeléseim kiegészítendő, Szobolits Mária, az Országos Meteorológiai Intézet miskolci főállomásának vezetője sietett se­gítségemre, rendelkezésemre bocsátván az állomáson december tizenhárom és hu­szonnégy között mért időjárási adatokat. Hogy jóslataim aztán mennyiben lesznek hitelesek, tizenkét hónap múlva elválik. Két dolog biztos: a tévedés felelőssége ki­zárólag az enyém. A másik: a Skála bio­ritmusa — ár tekintetében — máris ver­ve van, hiszen az én művem legrosszabb esetben is egy forint nyolcvanért kézhez kaphatja a nyájas olvasó. Boldogasszony havának első felében — vagyis január kezdetén —, rögtön a boldog asszonyok vették át a főszerepet. Egy pesti és egy mátészalkai. Ekkor még úgy látszott, mi férfiak is hozzájutunk legalább egy statisztaszerephez, lévén a két szerencsés újszülött: fiú. Aztán egy nappal később jött egy másik boldog asz- szony, aki rögvest három leánynak és egy szem fiúgyermeknek adott életet. Mind az öten egészségesek, s úgy hírlik, a férj, édesapa, is túl van a sokkon. Hogy fest vajon mostan az ő bioritmusa, hogy családja háromról hétre nőtt, ráadásul négy-három a szebbik nem javára. Oko­sabb tán, ha máris hóvirág után néz a boldog atya, mert ha nők napján teszi csak ugyanezt, biztos, hogy belerokkan. Ellenben most, január elején, ha egy ki­csit élelmes, összevásárolja a piacon ma­radt decemberi hóvirágokat, melyeket szilveszter előtt potom tizenötért kínál­tak, s amely a füstölt csülkök, bőrös virs­lik, kocsonyahúsok és a mindenféle sze­szek megszerzésének lázában égő embe­reknek nemigen kellett. Meg aztán, minek .a hóvirág, ha akad hó is. Itt-ott még hómunkás is, s a két­száz, illetve éjszaka kétszázötven forinto­kért dolgozni is kell az idén, különben fel is út, le is út, mehet a hóhányó boldog- asszony hírével. Igaz, azt sosem értettem, minek olyan hirtelen eltüntetni a sok szép havat. Egész évben lesi az ember fia, mikor tűnik el az utcákról, terekről, a határból az a sok szemét. Aztán mikor a hónak végre sike­rül elfödnie, súlyos pénzekért nyomban nekilátunk előásni alóla, ami nem cse­kély feladat, mert a hó csak hull, egyre hull, mintha nyomban az elején csúfot akarna űzni a szárazságot ígérő Luca-nap- táramból. De hát néha a tudomány is té­vedhet, s borúra biztosan derű jön. Csak nem januárban. Lévén Luca nap­ján mindvégig borult, felhős az ég. Reggel tisztességesen fagyott is, így a hónap első' felében hidegre számítsanak, a hónap kö­zepétől kisebb felmelegedés várható, azok­nak, akik két részletben kapják fizetésü­ket, mindenképp. A többiek számára, Lucával együtt, nem sok jót jósolhatok, a január ugyanis rendkívül hosszúnak ígér­kezik, valószínű, hogy a végén legtöbben ráfázunk majd december végi duhaj kodá­sunkra. Befejezésül jó lenne ideírni valami lé- lekmelengetőt, ám ahogyan februárra szó­ló feljegyzéseimbe belekukkantottam, sok jót böjtelő havától sem várhatunk. Leg­feljebb annyit, hogy — ellentétben a ta­valyival — . legalább rövid lesz. De addig, míg február megérkezik, még sok havat kell ellapátolnunk. Habár, állí­tólag az is melegít. Csendes Csaba Köztünk szólva A majomszereidről Kisiskolásokat tanító pe­dagógustól hallottam, hogy félnek a karácsonyi, újévi ünnepek utáni tanításkez­déstől. A szünetet követő első napon nehezebben megy a munka (hiszen a tanulás is az!...), hama­rabb lankad a figyelem, a szorgalom. A gyermekek azonban tanáraik, tanítóik segítségével ezen hamar túlteszik magukat. Miért hát akkor a félelem ? Nos, ennek túlságosan is gya­korlati oka van: a szülők versengése, ami kihat a gyermekek egymás közti viszonyára is. A szünidő utáni első közös találkozás a nagy beszámolók és a nagy dicsekvések alkalma: ki mit kapott ajándékba, ki hol töltötte az ünnepe­ket — és így tovább. Mindez természetes, he­lyénvaló. De az már fi­gyelmet keltő, sőt elgon­dolkoztató, amikor 6—7 éves gyerekek is szinte rangsorolják magukat és tanáraikat, aszerint Ítélve meg kinek-kinek az osz­tályban a helyét, hogy mit kapott karácsonyra. Nos, ezért is félnek az első ta­lálkozástól a pedagógusok, akik többnyire maguk is szülők, mindazonáltal az ő gyermekeik is beszámolnak élményeikről egy másik közösségben ... Talán most már — az új esztendő második heté­ben járva — nem ünnep­rontó dolog ilyesmiről szól­ni. Hozzátéve persze, hogy tiszteletben tartjuk min­den szülő törekvését, hogy pénztárcájához mérten, vagy azon túl is, olyan dolgokat vásároljon meg gyermekének, amilyen másnak nincs. Tegyük hoz­zá azt is, hogy ebbe a ke­reskedelem is „bejátszott” óriási reklámhadjáratával. Az ember az ünnepek előtt csak kapkodta a fejét a televízió képernyője előtt, amikor a különböző keres­kedelmi vállalatok egymás­sal versengve kínálták portékáikat. És persze, ott csüngtek a tévé reklámja­in maguk a gyerekek is, akik pontokba foglalták kívánságaikat. A szülők, nagyszülők számára az ajándékozás öröme a leg­szebb érzések egyike. So­kan épp ezen oknál fogva akár más, szükségesebb dolgokról is lemondtak, csak hogy ezt az örömet megszerezhessék önmaguk­nak. De milyen áron?!... Hi­szen a megnehezült gazda­sági helyzetben a legtöbb családban összébb kellett — összébb kell — húzni a nadrágszíjat, ésszerűen csökkentve a kiadásokat. Ily módon a mögöttünk le­vő ünnepek során is vol­tak gyerekek, akik talán szerényebb ajándékot kap­tak társaiknál és most, a nagy dicsekvések óráiban félrehúzódnak, lelkűkben keserűséggel, csalódottság­gal. Az egymással versen­gő szülők tehát a pedagó­gusok dolgát nehezítik meg, akik sok egyéb kö­zött arra is igyekeznek megtanítani gyermekein­ket, hogy a kicsit is be­csülni kell és majdan, a felnőtt társadalomba való beilleszkedésük során nem a szülők anyagi helyzete, hanem a saját szorgalmuk, tehetségük lesz a döntő ... Önodvári Miklós Hét vége az avasi lakótelepen Testedzés — Szórakozás — Ismerkedés a művészettel Az avasi lakótelepen meg­épített futópályán kipirult arcú gyermekek csúszkálnak az immáron jeges dombol­dalon. örülnek a télnek, a hónak. Szükségük van a mozgásra, hiszen délelőtt az iskolában, délután, estén­ként meg otthon telik el az idő tanulással, az újabb is­meretek szerzésével. Míg az anyuka a hét végi ebéd fő­zésével foglalatoskodik, cse­metéik a házak közötti dom­bocskákon kialakított ródli- pályákon várják az étkezés­re hívó szót. A kisebbeket persze a papák is elkísérik a túrákra, merthogy az ő feladatuk egyúttal a játék­ban elfáradt gyermekek ha­zahúzása a szánkón. A város egyik legnagyobb lakótelepén élőknek bőség­gel akad választékuk a hasz­nos időtöltésre. Ezt a célt szolgálja a szabadidőköz­pont, amelyet sok-sok tár­sadalmi munkával a több százezer forintos beruházás­sal épített az Avas-dél La­kás- és Garázsfenntartó Szövetkezet. Nyáron, jó idő­ben leginkább a tenisz- és röplabdapályák, no meg a focipályák kedveltek, kicsik és felnőttek körében egyfor­mán. Am szép számban lá­togatják a harmadik ütem­ben megépített barkácsköl- csönzőt, különösen az új la­kók, akiknek otthonuk még csinosításra vár, a kondicio­nálótermet — ahol a legkü­lönfélébb eszközök segítik a testedzést —, avagy a köz­kedvelt lakóklubokat. Ez utóbbi különösen azért nép­szerű, mert bármely napon — ki-ki ideje és kedve sze­rint — eltölthet pár kelle­mes órát szomszédai, isme­rősei és gyermekei körében. Játékok, könyvek sorakoz­nak például a harmadik ütem egyik lakóklubjában. Ez a legkisebbek időtöltését szolgálja. A szomszédban — ugyancsak a klubban — ez idő alatt szüleik társalognak, kártyáznak, magnóznak, vagy éppen televíziót néz­nek. A már említett kondicio­nálótermet, ezenkívül a fi­ókkönyvtárat, kismamaklu­bot és gyermekmegőrzőt a bérházak alatti garázsokban alakították ki. Idővel azon­ban bebizonyosodott, egyné­mely klub iránt csekély az érdeklődés. így a kismama­klub és a gyermekmegőrző helyét átadták egy grafikus- és egy fazekasművésznek, akik meghatározott napokon ismertetik meg a művésze­tekkel a gyermekeket: a grafika világával Wieszt Jó­zsef, a fazekassággal Szabán György. Szombatonként 8— 10 gyermek fogja közre Szabán György fazekasmű­vészt — mint ottjártunkkor elmondotta. Az érdeklődők feladata kétféle. Az egyik, mindenki számára kötelező. E részben ismerteti Szabán György a gyermekekkel az anyag sajátosságait, megta­nítja őket arra, „milyen bá­násmódot” igényel. A má­sik rész úgymond a szaba­don választott. Mindenki kedve szerint alkothat, amelyhez eszközöket a „mes­ter” ad. Télen egyébként ezek a zárt klubok jócskán látoga­tottak. A ' metsző hidegtől védett helyeken asztalite­nisz-mérkőzések szurkolóitól hangos egy-egy emeletes ház alagsora. Egészséges, hasz­nos időtöltés a munka után, a pihenésre szánt órákban. Lassan másfél esztendeje, hogy megalakult az Avasi Kulturális Egyesület, amely­nek tagjai társadalmi mun­kában gondoskodnak a szó­rakoztató programok összeál­lításáról. Tagjai iskolaigaz­gatók, művelődési intézmé­nyek munkatársai. Játszóhá­zakat, bábműsorokat, bű­vészbemutatókat szerveznek. Legutóbb például december 21—22-én volt nagyszabá­sú kulturális programjuk a legkisebbek részére, amely­nek színhelye a 42-es számú Általános Iskola volt. Ne­vükhöz fűződik a most már hagyománynak számító la­kótelepi nap előkészítése, megszervezése is, minden év májusában. Ezen a napon a sportmérkőzések, kulturális­műsoros összeállítások kö­zött válogathatnak az érdek­lődők. Ugyancsak a lakóte­lepi napon avatják a kisdo­bosokat, úttörőket az Ava­son. Választék tehát van a hasznos időtöltésre. És a je­lek szerint élnek is ezzel az itt élők. Monos Márta Laczó József „Ez az utolsó cigarettám” — mondta ismerősöm, és a félig szívott Sopianae-t el­nyomta a hamutartóban. Történt mindez éjfél előtt néhány perccel, az óeszten­dő utolsó pillanataiban. Ahogy aztán az illik, csen­dültek a pezsgőkkel teli po­harak ..., majd jöttek a kö­vetkező töltögetések, és em­berem valóban nem nyúlt a cigarettás dobozért, holott tudtam róla, hogy egy-egy korty után igencsak elkapta a nikotinéheség. Tisztességesen betartott fo­gadalomnak tűnt az elhatá­rozás ... egészen másnap estig. Akkor ugyanis — ösz- szegyűlve a morzsára — föl­bontottuk a maradék pezs­gőt is, és az utolsó kortyol- gatásoknál tétován cigarettás dobozom után kotorászott... Óvatosan gyújtott rá, mar­kába fordította a füstölgő nikotinrudat, bal kezével idegesen csapkodta széjjel a kieregetett füstöt, majd ami­kor kissé kárörvendő tekin­tetemmel találkozott, csak ennyit mondott: „Nehogy azt hidd, hogy az asszony miatt dugdosom a cigit... ö nem Fogadalom szól érte ... tulajdonképpen magam előtt titkolom, hogy rágyújtottam.” Ez a fogadalom is csak ennyit ért — könyveltem el magamban, amikor az első munkanapon szerkesztősé­gembe indultam, miközben azt forgattam az agyamban, hogy most aztán megmuta­tom ... ez az év a munka éve lesz... mindennap le­adom a szerkesztőnek, amit vár tőlem, meg hogy nem állnak majd meg a ripor­tok, jegyzetek, tudósítások a noteszomban, hanem azon melegében, még a friss be­nyomások élményével, meg­írom a felszedett anyagot. Aztán kinyitottam a jegyze­teimet, böngésztem az isme­rős sorok között... ezt is megírtam ... azt is közölték már... új anyag után kel­lene nézni... de rögtön fejbevágott a fölismerés, hogy akkor be is kell tarta­nom fogadalmamat... tehát szép csöndesen rágyújtot­tam ... szívtam a cigarettá­kat ... letagadtattam maga­mat, ha telefonhoz hívtak, halaszthatatlan dolgom tá­madt a büfében, ha a szer­kesztő megkért valamire, el­eresztettem a fülem mellett a rovatvezetőm javaslatát (egy teljesen friss írást kért tőlem), térültem-fordultam, kávét kértem a gépírónőnk­től, ismét rágyújtottam, és végtelenül nyugodt voltam, hiszen én nem fogadtam meg, hogy nem cigarettázom többé. Végül is rá kellett jön­nöm, hogy nem jó a takti­kám: pontosan úgy nézek ki, mintha dolgoznék. Ezért az­tán szép csöndesen, óvato­san magamra zártam a szo­bám ajtaját, megvártam, míg elszélednek a kollégák, kihal a szerkesztőségi zsi­vaj, és én magányosan ko- pácsolhatok az írógépemen... talán holnap már rájönnek, hogy mégiscsak erős ember vagyok, hogy netán valaminő fogadalommal kezdtem az új esztendőt... (szendrei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents