Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-09 / 289. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1984. december 9., vasárnap György kiállítása Egy kép a tárlatról * A leninvárosi Derkovits Galériában Korga Képek és látogatók A leninvárosi Derkovits Gyula Művelődési Központ­ban található Derkovits Ga­léria — bátran mondható — az igényesebb képzőművé­szeti kiállítások otthona. Ar­ra törekszik, hogy mind ke­vesebb kommerszet kínáljon látogatóinak, mind nagyobb hányadot jelentsen kínála­tában a megkülönböztetett figyelmet kívánó, újfajta tö­rekvéseket tükröző képző- művészeti alkotások, illetve ezek művelőinek aránya, fel­keltse az érdeklődést ezek iránt. Bizonyos, hogy a vá­rosban még nem jelenthet­nek többséget azok, akik a tárlatokon kizárólagosan ezt a fajta művészetet keresik, de a Galéria kiállításainak sora, az újabb törekvéseket tükröző művekkel való ta­lálkozások lehetőségei fel­keltik az érdeklődést és mind többen nézik figye­lemmel, fokozódó értéssel e tárlatok anyagát, vagy ezt is. Erről beszélgettünk a mi­nap Leninvárosban a műve­lődési központ vezetőivel, a Derkovits Galéria kiállítási rendjének alakítóival, s az utóbbi néhány év tárlatai­nak és azok látogatottságá­nak ismeretében egyet kell érteni a helyiekkel. A be­szélgetésre egyébként abból az alkalomból került sor, hogy november 27-töl de­Az intarzia, a faberakás művészete a XIV—XVI. szá­zadban virágzott Európában. Főleg bútorokat díszítettek ezzel az eljárással, de az ügyes mesterek intarziás táj­képeket is készítettek. Edmund Kaplonski az in­tarzia művészetének legje­cember 18-ig itt látható Korga György festőművész tárlata, amelyen utolsó húsz alkotó évének terméséből válogatott képeit mutatja be. A kiállítás meghívója egy­ben adattár is és abból a művész eddigi életpályája megismerhető. Nem érdekte­len tudni, hogy a művész éppen húsz esztendeje ren­dezte első önálló tárlatát — csoportos tárlaton már ko­rábban is szerepelt itthon és külföldön egyaránt —, s az­óta mintegy félszáz helyen mutatta be munkáit, főleg külföldön, Japántól Ham­burgig, Svédországtól Firen­zéig, és persze, itthon na­gyon sok helyen. Tíz évvel ezelőtt virágképeiből naptár és ahhoz kapcsolódó képes­lap jelent meg, 1976-ban pe­dig a Galaktika című sci-fi folyóirat mutatta be képeit. Ez utóbbi adat azért is fon­tos, mert az előző évben, 1975-ben Veszprémben, a Vegyipari Egyetemen nyílt első olyan kiállítása, amely sci-fi munkáit mutatta be. Érdeklődése a szürrealiz­musból mindinkább a sci- fi, a tudományos-fantaszti­kus felé fordult. Ezt tükrö­zi leninvárosi kiállítása is. Éppen ezért kicsit meglepő is, hogy a Művészeti Kisle­xikon 1973-as kötete még lentősebb lengyel mestere. Műveinek anyaga mindvégig a fa maradt. Nemesfa lemez­re .'.fest” tájakat, virágokat, portrékat a fa évgyűrűinek kihasználásával. Az ered­mény: a festmény, illetve a grafika benyomását keltő al­kotás. . nem említi, ám, éppen a műkereskedelemmel foglal­kozó Képcsarnok Vállalat egy belső, lexikonszerű ki­adványban olvashatunk róla 1978-ban kelt megállapítá­sokat: „Élményeinek hangu­lati és morális tartalmait szinte a tudományos analí­zis precizitásával tárja fel, és a részletek realizmusával teszi hihetővé. Aprólékos ki­dolgozás, ragyogó és gazdag kolorit jellemzi munkáit, bennük a jelenségek mögött megbúvó racionális, összefüg­géseket, az intellektuális magot igyekszik megjelení­teni. Virágcsendéleteire erő­sen hatott a Japánban ho­nos művészi virágrendezés, az ikebana esztétikája.” A tárlat, amelyen olajké­pek mellett sci-fi regények­hez és a Galaktika folyóirat számaihoz készített illuszt­rációi is láthatók, a fenti megállapítást nagyjában- egészében alátámasztja, a látogatónak érdekes, mara­dandó élményt ad, rányitja szemét egy szokatlanabb áb­rázolási, kifejezési formára, annak befogadására. (bcnedek) (Fotó: Laezó) „Huncut a magyar“.:: Nem akar — úgymond — üres kézzel fogságba esni, ilyen hatalmas „hadi zsák­mánnyal” váltja meg sza­badságát. A hídon talán mar ott leng a fehér zászló, és a töltött fegyverek csöve nem a románokra irá­nyul . .. És a német őrmester? Ne­ki mindez nem fordult meg a fejében, hogy a biztos ha­lálba rohan? Vagy, neki már úgyis mindegy? Ö a parancs­nok, s mivel a híd nem re­pült a levegőbe, vésztörvény­szék elé állítják, és a né­metek nem gatyáznak a saját fajtájukkal sem. „Elalud­tál?! Hát akkor dögölj meg!” Ekkora hidat átengedni az ellenségnek ... A hadvezető­ség már „kipipálta” a tér­képen azt a „tereptárgyat”, és a védekezésben, a felké­szülésben „szempontként” szerepel, hogy a megsemmi­sített híd lelassítja az ellen­ség előrenyomulását. Meggyőződésem, hogy a hídőrség német parancsnokát halálfélelem űzte-hajtotta vissza a hídhoz — beosztot­tai megúszhatják ép bőrrel az ügyet, neki azonban fel­tétlenül lakotnia kell, s az nem lehet más — főbelövés. Ezért hihetővé válik az ks, hogy nem várja be, amíg a Az intarzia művésze A Partéiéiból A Pártélet decemberi szá­ma közli az MSZMP Köz­ponti Bizottságának a XiXI. kongresszusra kiadott irány­elveit. A folyóirat méltatja az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Kormány 1944 decemberi megalakulá­sának jelentőségét, a ma­gyar államiság újjászületé­sét. Foglalkozik a decembe­ri szám a jelölő bizottsá­gokra háruló felelősségteljes feladatokkal a párt vezetősé­gek újjáválasztásában. Egy további cikk a Központi El­lenőrző Bizottság tapasztala- .taira epílve az ellenőrzés szerepét taglalja a partfe- gyelem erősítésében. A Nóg- rád megyei Pártbizottság el­ső titkára a párttagok helyt­állásáról. aktivitásáról fejt: ki véleményét. A fővárosi tapasztalatok­ra épül az az írás, amelyik a gazdasággal kapcsolatos ideológiai munka eredmé­nyeit, gondjait és tenniva­lóit értékeli. Egy másik írás az iparban dolgozó nők helyzetéről, munka- es élet­körülményeik alakulásáról nyújt átfogó képet. Folytatódik az eszmecsere a vállalati pártszervezetek helyéről, az irányítás új for­mái között. Ezenkívül olvas­hatunk e számban a mikro­elektronika fejlesztésének programjáról. Színházuk „bis szii’elísnapja Hétfőn, december 10­# en lesz éppen huszon­öt esztendeje, hogy három évnél tovább tartó rekonstrukciós m un Icák után a Miskolci Nemzeti Színház öreg épületét megújulva, ki­bővítve, a korszerű követel­ményekhez átépítve átadták rendeltetésének. Az 1823­ban épült, majd leégett és helyette 1857-ben elkészült és átadott . teátrum mind a múltban, mind ma Miskolc belvárosának egyik legjel­legzetesebb épülete. A ne-, gyedszázad előtti átadást kö­vető, országos visszhangot kiváltó ünnepség után Dar­vas József Kormos ég cí­mű, az 1956-os ellenforrada­lom kérdéseit elemző drá­máját mutatták be, Szilágyi Albert rendezésében. (hm—ÍJ) A büszke T. számúak Lapunkban olvasom, hogy emlékparkot alakítanak ki Miskolcon. A facsemeték ül­tetésében részt vettek a 11. számú Általános Iskola ta­nulói. Az ember agyán át­villan, milyen rendes az is­kola, milyen aranyosak a fákat ültető gyerekek. Másnap közöljük a hely­reigazítást, miszerint: „A Vándor Sándor és a Bihari utca sarkán elültetett növé­nyeket a 7. számú Általános Iskola 2167-es úttörőcsapatá­nak úttörői ápolják és gon­dozzák majd." Sajtóhiba bár­mikor előfordulhat, s az * megesik, hogy az újságíróit tájékoztatják tévesen. Nem ez * baj, hanem az, hogy ebben a városban a 7-es és a 11-es számot viselő iskola tantestületén kívül senki nem vette észre a tévedést. Az olvasó előtt általában gyerekek jelennek meg, s ezt a képet nem befolyásol­ja az, hogy 7. számú, vagy 11. számú iskoláról van szó, hiszen olyan siváran névte­lenek ezek az intézmények. A számokkal jelzett iskolák miatti kellemetlen érzést csak fokozza, hogy a 2167- es úttörőcsapatra .kell most már szeretettel gondolnom. ' Szegény gyerekek. Számo­zott iskola, számozott úttö­rőcsapat. Mi következik, az hogy évek múlva már ók sem Kiss Péterek. Nagy Ka­talinok lesznek, hanem a 7- esből, a 2167/423-as és a 424-es? t Mégis szeretnék a 7. szá­mú iskolára gondolni. Elő­veszem a telefonkönyvet. Nem segít. Általános iskolák címszó alatt kerületenként utcaneveket találok s tele­fonszámokat. Ha az iskolák­nak nevük nincs, csak szá­muk, akkor hogyan tudhat­ják az oktatásügyekkel fog­lalkozókon kívül az embe-i rek, hogy mikor, melyik is­koláról van szó? Különleges eset lehet, ha egy utcában két általános iskola van, te­hát tévesztés nélkül lehetne az iskolákat az utcáról el­nevezni, s a kapcsolódó szá­mozást pedig használja bel­ső adminisztrációra a hiva­tal. Nem először javasoljuk. Ami az úttörőcsapat „ikta­tószámának” közlését illeti, a legnagyobb túlzás. Egyenes út a kedves kis közösségek eli.óegenitése. elszürkítésefe­lé.. Elképzelni is nehéz, hogy a nevelő így gyújtson lel­kesedést, öntudatot a tanu­lóba: — Légy büszke gyer­mekem rá, hogy te a 7. szá­mú Általános Iskola 2167-es úttörőcsapatának tagja vagy, aki fát ültettél az emlék­parkban. Húzd ki magad,' hiszen az újság is irt róla­tok. Most írunk még egysaer. Megtudtam végül is, hogy a 7. számú iskola a Vörös­marty utcán található. A fá­kat ültető 2167-es úttörőcsa­pat pedig Vándor Sándor nevét viseli. A. I. Gulyás Mihály: Híd a senkiföldjén magyar utóvéd minden tag­ja átér a hídon, hiszen —i* Berci erre is emlékezett —, már fütyültek a golyók oda- átról, a gönci oldalról. És az a magyar tisztes meglátha­tott „valamit” a német ar­cán — cselekednie kellett, hogy elejét vegye a tömeg­halálnak. Ezt a hidat tehát kétszer kellett megmenteni. Kóthai Nándor értesített: vállalását teljesítette —r a dombormű gipsz negatívja el­készült, szállításra készen. Felkerestem a Hazafias Népfront Borsod-Abaú j- Zemplén megyei titkár it, Hegyi Imrét, vesse latba te­kintélyét — akkoriban w- szággyűlési képviselő is volt —, hogy az emlékmű gipsz­ből átváltozzék bronzzá. Két­ségtelen, ez hazafias ügy, mondhatnánk: az ő „aszta­la”. Nem csalódtam benne. Teljes odaadással jegyezte be ügyes-bajos dolgai és gondjai közé a dombormű metamorfózisát. Hosszú, részletekbe menő levelet írtam. Dojcsák János­nak, a Diósgyőri Gépgyár vezérigazgatójának. Jóleső érzés volt olvasnom, gyoi-s válaszát — vannak, kitűnő öntőmestereik, és a bronzot sem sajnálják ettől a ne mes ügytől. Hegyi Imre szolgálati ko­csijával hpzta Miskolcra a gipsz negatívot, s személye­sen vitte el a Diósgyőri Gép­gyár vezérigazgatójához. Én már csak Matisz Ká­roly elnöki szobájában lát­tam az elkészült dombor­művet, Hidasnémetiben. Ma­gyar katonasapkás arc te­kint ránk róla — „huszon­éves” arc — katonás szigor, elszántság, védőn emeli kar­ját a megmentett híd felé. Megegyeztünk, hogy az ün­nepélyes átadást hazánk fel- szabadulásának harmincadik évfordulójára halászijuk — itt, Hidasnémetiben tartják meg az encsi járás közoonti felszabadulási ünnepségét. Még örültem is az időel­tolódásnak. Bár alig re­ménykedtem, ösztöneim azt súgták, addig még kiderülhet valami. Miben bizakodtam? Abban, aminek ez a híd a megmaradását köszönheti — a véletlenben. Gömöri Lajos — persze — nem bízta a véletlenre a dolgot, tudato­san, önmaga és családja éle­tét kockáztatva, vállalta a gyújtózsinór elvágását, de arra gondolni sem mert, hogy a hidat még egyszer meg kell menteni, s ebben a másodilc akcióban már a véletlenein játszották a döntő szerepet. Az viszont cseppet sem véletlen, hogy 1974 őszén igen tossz bőrben voltam. Egy­szer az újságírók orvosába botlottam. Dr. Szigethy Jenő belgyógyász főorvos úgy mért végig az utcán, mint aki valamiért neheztel rám. Közölte velem, hogy nem tetszem neki. Tréfálkozva aggodalmaskodtam: ..Ügy gondolod, a pap zsákjába nézek? Ne ijesztgess, még három kiskorú gyermekem van. nem szeretném őket ál­lam papára hagyni”. Meg­kérdezte, mikor érek rá. Aka­ratlanul órámra pillantottam, mire ő: ..Nincs kedvem vic­celődni. Bele akarok látni a vesédbe. Kedden befeksze] az osztálvomra”. Péntek volt és november közepe. Mi tagadás, bab*j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents