Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

1984. december 1., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

T Miskolcon, az első és a

I második kerületben az általános iskolába járó gyerekek

, számára a Szabó Lajos utcában, míg ft harmadik kerület 1—8 osztályos tanulói részére a Táncsics téren van gyermekfogászati szakrendelés. A megyében még <-gy helyen, Özdon külön gyermekfogászat működik. Kevés a gyermekfogász szakorvos, a belvárosban mindössze öt, Diósgyőrben ná- rom szakorvos látja ej a nagy türelmet igénylő munkát

! A gyermekfogászatot a nét minden napján délelőtt átlagban négy. délután két osztály tanulói keresik fel. Sajnos. csak nagyon kevés g verek fogazata egészséges. Már a bölcsődében és az óvodában el kell kezdeni a fogak rendszeres ápolását — mondják az orvosok. Lassen a város összes bölcsődéjében és óvodájában sor kerül a fluor- cseppek alkalmazására. A kicsinyek, gyógyszerként napjában egyszer kapnak a fogzománc ellenállását növelő cseppekből. Az általános iskolába járó gyerekek fogainak védelmében is megtették az első lépéseket. Az úgynevezett Elmex-zselé kívülről védi a fogat. A szakorvosok azon igyekeznek, hogy az iskolákban a rendszeres fogmosás mellett hetente legalább egy alkalommal a fogkefére az imént említett zselé kerüljön. Sajnos, sok az olyan gyerek, akinek nemcsak egy, hanem több beteg foga’van. Természetesen a szakorvosok ezeket a tanulókat a szűrővizsgálat után visszarendelik, fogukat helyrehozzák, és egyben felvilágosítják őket a helyes szájápolásról. A gyermekfogászati rendelőben az iskolai évben a város összes általános iskolai tanulója legalább egyszer megfordul.

A Szabó Lajos utcai rendelőben központi ambulaneszembe... Mi nem jutott eszembe? Hát az, hogy ez a híd — „ósdi”, talán két megrakott szekér sem fér el rajta egymás mellett, burkolata hagyományos, hasított kockakő. Olvastam pedig róla, hogy ötven méternél hosz- szabb hídjaink 90 százalékát pusztították el a második világháborúban, és a hidasnémeti Hernád-híd hosszabb ölven méternél.

Elképesztő! Nem találok szavakat.. Alig tíz kilométerre innen éltem át a háborút. és még hozzánk se jutott el a híre, a híd érintetlen régisége senkinek sem szúrt szemet. Hát igen. Az ember meglepően hamar „visszaszokik a békébe”, a társadalom természetes állapotába. és még a fantáziája is cserbenhagyja. Pedig látta-tapasztalta. a németek és — tegyük hozzá — magyar cinkosaik néhol még az országúti átereszeket is levegőbe röpítették, csöpp patakok vasúti hídjait rájuk szerelt repülóbombákkal marcangolt ntták szét. gőzmozdony után akasztott ekével szántották fel a talpfákat.

És ez a híd. a környék legnagyobb hídja úgy áll itt. mint amikor — gondolom, ö volt a szónok — krasznok- vntdnt Szentimrey Pál alispán felavatta, s mivel még olv közeli volt az első világégés sok-sok megpróbálta tása. talán a békés örökkévalóságot is belefogalmazh'il- W emelkedett beszédébe.

cia is működik. Azok a gyerekek, akik súlyosabb panasszal kopogtatnak a rendelő ajtaján, azonnali ellátásban, gyógyításban része' sülnek.

Fojfán László

Dr. Bánfalvi Sarolta főorvos munka közben

A váróban.

Lehajolok, ujjammal ki- törlöm a piszkot a bevésett betűkből és fennhangon olvasom:

,,A híd ismeretlen meg- menlőjének emlékére, aki élete feláldozásával védte meg az esztelen rombolástól 1944. dec. 17-en”.

Körülnézek. A házak oiy közel, hátha akad valaki, aki útba igazít, mond valamit. Egy vasutas támasztja . a kapufélfát. Csak tekintetemmel intek, könyörögve, rimá-nko- dón és ö megindul felém.

Bemutatkozunk, ö: „Fazekas Bertalan vasúti előmun- kás”. Én: „Újságíró”.

— Akkor helyben vagyunk — szól, különös elégedettséggel hangjában. — Végre elmondhatom, mit láttam akkor. Maga hinni fog nekem, mert ha nem hisz, sosem fogja megtudni az igazat. Én vagyok az egyetlen szemtanú.

Gyanakvón mértem végig, még közelebb is .hajoltam, hátha megcsap az elfogyasztott féldecik szaga. Fazekas Bertalan színjózan volt és felelőssége teljes tudatában, hogy az újságíró félrevezetése. nem a valóságnak megfelelő tájékoztatása — ha nem is bünietendö (bár ki tudta?) cselekmény, de — ember ellen való vétek. Mert az újságíró csak azt írhatja. amú esv hites szemtanú elmond neki, s a hamisat csak hamisan lehet továbbadni.

— Ügy emlékszel rá.

mintha tegnap történt volna. így vakuljak meg ...

— Nem kell esküdöznie — bátorítottam —, vegye úgy, hogy minden szavát Készpénznek veszem.

Rágyújtottunk. Mélyről szakadt sóbaj, kis csönd — vihar előtti, hiszen a látvány, amelyben kíváncsisága miatt része volt, ott és akkor, valóban nem gyerek szemének való, néhány perc alatt, viharos gyorsasággal zajlott le.

— Ah! — kedvetlenül legyintett. — Az,t mondják, láttál te egy nagy semmit, csak a szád jár. Egy tizenkét éves kölyök bújt volna még a kemence lyukába is.

— Hál én akkor is csak végignéztem azt a cirkuszt.

— Elgondolkozott, képzeletbeli naplójában lapozgatott.

— Már hamarább elhúztam volna a csíkot, de féltem a némettől. Azt hiheti, én, a gyerek csináltam, és akkora „colt” volt a kezében . . .ló lábam volt, szaladós. de azt nem mondhatom, hogy gyorsabb a golyónál. Képzelje el. ha nyakamba kapom a lábam. Aha, pav gyereket béreltek fel, az.t hiszik. a német nem eme! kezet gyerekre. Én tudtam, hogv a szeme meg se rebbent volna, bumm' Úgy odnbúitam a kapufélfához. Látta, hol fttl- tam? Noliát akkor is ott álltám. de talán negyedakkora se voltam, mint most

(Folytatjuk)

Negyven éve történt

fiz igazolvány

«féke

„Hány cédula egy élet? ...” Hány papirost dobunk el gombóccá gyűrve, esetleg őrzőnk meg emlékezetünkben, és mennyit tartunk igazán fontosnak, rongyolódástóí, széltől is megóvandónak ? • Balázs István fóliába csomagolva őriz egy kissé már sárgult. töredezett, de az idegen nyelven nyomtatott szöveget és a kalligrafikus, szép kézírást még egyaránt jól mutató és olvasható cédulát. Élete első katonai igazolványát. Ugyanígy megóvta a másik dokumentumot, amelyre — már magyar nyelven — a következő szavakat írták:

„Az orosz nyelven megírt katonai igazolvány magyar nyelvű fordítása: Ideiglenes katonai igazolvány — Az igazolvány szama 18 808. — Igazoljuk, hogy tizedes Balázs István nyilvántartó szám 25 534. ki született 1924-ben Huszton a Csehszlovák Hadsereg tagja. — Dobra Z. s k. a parancsnok aláírása. — Az igazolvány elvesztése büntetendő.”

A Szovjetunióban, 1943-ban megalakult Csehszlovák Hadtest egykori magyar katonája majdnem pontosan negyven esztendeje Miskolcon él. Szülővárosára, Husztra. nosztalgiával vegyes meghatódottsággal és természetesen nagy szeretettel gondol, de valódi otthonának ma már Miskolcot tartja.

— Minden szál. kötelék már ehhez a városhoz fűz. Fiam és lányom, unokáim itt élnek, negyven esztendő balsikerei, sikerei, kudarcai, örömei Miskolc „levegőjéhez" kötnek. Ez az igazolvány az első lépés volt azon az úton. amely eddig vezetett...

— Kifejezhetetlenül nagy szerencsesoro- zattal úsztam meg a háborút. Nem egy barátomat, földimet agyonlőtték a németek, volt aki Auschwitzban pusztult el, mások a harc közben haltak meg. Édesapám, aki Huszton szíj gyártómester volt, tanult embert akart látni a fiából. Így Munkácsra küldött a kereskedelmi, ma úgy mondanánk: szakközépiskolába. Húszéves voltam. amikor 1944-ben visszajutottam a szülői házba. Addig valahogyan elkerült a katonai behívó. Ha megtalál — lehet, sőt biztosan én is a fronton végzem, vagy fogságba kerülök. Területünket, a Kárpátalját — ha jól emlékszem — összesen három vagy négy nap alatt szabadította fel a Szovjet Hadsereg. A front elvonulása után néhány nappal híre futott a városban, hogy a csehek önkénteseket toboroznak seregükbe. Mi úgy éreztük — újra mondom: nem voltam egészen húszéves — ott a helyünk.

— Különösebb ceremónia, papirosmunka nélkül megtörtént a sorozás. Beöltöztem cseh katonának. Pontosan emlékszem rá. szép, új uniformist kaptam, angol gyapjúból szabták. A frissen kiképzett újoncokat, „zöldfülűeket” a csehszlovák hadtest főhadiszállásának közelébe nagy Síude- bakereken szállították. Aki katona volt, tudja, hogyan történik az ilyesmi — egy magasabb rendfokozatú tiszt olyan embereket keresett, akik gépelni tudnak. Jelentkeztem, hiszen, mint korábban már mondtam, kereskedelmi középiskolában érettségiztem, s ott megtanították velünk ezt a szakmát is. Nos. ha gépelni tudok, jó leszek géptávírónak, híradósnak. így lettem a hadsereg géptávirásza, mégpedig közvetlenül a parancsnokság közelébe rendelve. A sereg Duklán keresztül haladt Prága irányába. Eperjes, a Vág völgye, a Morva- fennsík volt az útirány. Láttuk a felperzselt falvakat, a rommá lőtt, vagy bombázott városokat, tapasztalhattuk a szenvedést és a nyomorúságot, amit a háború okozott az emberek lelkében és testében De a fegyverek sem ropoghatnak, döröghetnek szüntelenül. A fronton barátságok, szerelmek szövődtek, s szerencsére sikerült fényképen megörökítenem ezeket a napokat. Hogyan? Már korábban, gyermekkoromban vonzódtam a fényképezéshez. Mivel nem dohányoztam, s nem ittam meg a katonáknak járó pálinkát, adagjaimat ösz- szegyújtöttem, elcseréltem a füstölni- és innivalót egy Leicára. A fronton készített rollfilmek negatívjait sikerült megőriznem. Több száz felvételem van erről az időszakról.

*

— A fiatalabbak a híradó- vagy doku- mentumfilmek kockáiról ismerhetik meg az örömöt és lelkesedést, amely a felszabadító sereget fogadta — például — Prágában. Én átéltem, szerencsére átérezhettem. Csapataink a Szudéta vidéken jártak, amikor szabadságlevelet kaphattam. Visszaindultam a frontra, de akkor már lezárták, sőt nagyon erősen őrizték a határt nem juthattam át. Diósgyőrben, a gépgyárban orosz fordítót kerestek. Mi Huszton egyaránt beszéltük a magyar, az orosz és szlovák nyelvet. Jelentkeztem a gyárba, s ez szintén nagy szerencsének bizonyult. A gépgyár és ezután a kohászat munkahelyet otthont kenyeret adott A vas. az acél vörös izzása, a gépek moraja, no meg néhány bombatölcsér és a sár először riadalmat keltett bennem. Aztán mint a többiek, megszoktam, mi több elfogadtam, megszerettem, majd magaménak éreztem a gyárak Negyven év után az LKM számítás- technikai főosztályvezetójeként vonultam

nyugdíjba. A gyárban töltött négy évtized azonban életemnek már másik fejezetét képezi. Ami negyven éve történt, természetesen elkísért egész életemben, sőt szlovák barátaimhoz fűződő kapcsolatom sem szűnt meg, mind szorosabbra fűződött. A nyugdíj előtt néhány héttel érkezett a hír. hogy a trineci vaskohászat — a két gyár között kiépített kapcsolat megteremtésében tanúsított munkámért — az Érdemes Dolgozó címmel tüntet ki. Erről szeretném, ha csak ennyit írna.

*

Az egykori katonai igazolványt visszatesszük a fólia alá. Balázs István eddig kevés embernek mutatta meg. Mert nem arra való. hogv kérkedjenek vele — tartja a csehszlovák hadsereg egykori katonája — s ezt becsülete sem engedte volna meg. Az igazolvány és a körülötte rajzó emlékek élete végéig elkísérik. A fénykéneket viszont — eze*- az úton is szívesen felajánlja bármelvik múzeumnak.

Udvardy József Fotó: Fojtán László