Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

ÉSZAK MAGYARORSZAG 6 1984. december 24., hétfő Szerelek fétszínnhS°: rén ülni, amikor a színé­szek próbálnak. Szeretem nézni, látni azt, miként alakul a szövegkönyv holt betűje a rendező, a szí­nész, a díszlet- és a kosz­tümtervező, a műszaki dol­gozók munkájával darab­bá, élvezhető, befogadható előadássá. Olykor látom, miként formálja magában a színész a figurát, látom, miként csiszolódik a mű, amíg véglegessé, bemutat- hatóvá lesz. Tudom, vi­szonylag keveseknek adó­dik módjuk ilyenfajta né­zelődésre, adott esetben a művészeket is zavarhatja a kívülálló jelenléte. (Még a háziasszony sem szereti, ha a tűzhelyen levő félig kész ételébe, illetve fazekába avatatlanok belekukucskál­nak.) Nagyrészt a mun­kámhoz is tartozik, hogy ne csak a kész produkció­kat ismerjem, hanem arról is tudjak valamit, hogyan jönnek azok létre. Sokszor kérdezik tőlem: jó dolog-e kulturális terü­leten működő újságírónak lenni, érdekes emberekkel találkozni? Hosszú évtize­dek tapasztalatai alapján bizton mondhatom: igen, jó, mert változatos és egy­általán nem könnyű pá­lyámnak vannak szép, em­lékezetes és tanulságos pil­lanatai — is. Azzal kezdtem, hogy sze­retek a nézőtéren üldögél­ni. Persze, mindenkor a rendező előzetes jóváha­gyásával. Akkor is vala­hol hátul, csendben, hogy ne zavarjam, jelenlétem­mel ne feszélyezzem a szí­nészeket. (Itt mindjárt megemlítem, hogy vagy huszonöt évvel ezelőtt, az akkor Miskolcon működött Molnár Tibor — azóta már ő is örökre eltávozott —, mert elöl ültem a né­zőtéren, próba közben a ri­valdához jött és nagyon barátian, de nagyon hatá­rozottan megkért, üljek valahová hátra, hogy ne lásson, mondván: „ha meglátom a kritikus baj­szos képét a próbán, azt a keveset is elfelejtem a sze­repemből, amit már tud­tam.”) Láttam többször, ho­gyan születik a darab Hor- vai István — jelenleg a Vígszínház igazgatója — irányításával. Amikor a miskolci színház a vasgyá­ri művelődési házban mű­ködött, Horvai előadás után, esténként mindig gyalog jött be. Élmény volt vele jönni. Mert min­dig „próbált” menet közben is. Mondta a szöveget, mondta a szituációkat, s a kihalt utcán, végig a Győri kapu hosszán „el is próbálta” a mozgásokat. Az útitárs volt az egyik sze­replő, az útszéli fa jelké­pezte valamelyik díszletet, ő meg eljátszotta, hogyan képzeli a jelenetet. Így ment ez rendszeresen. Aki messziről nézte, azt hihet­te, kapatos emberek tér­nek haza valahonnan. Pe­dig csak egy mű születé­sének néhány mozzanata, vagy lehetőségtöredéke volt az, amit látni lehe­tett. Tőle láttam először Brechtet rendezni. Ezerki- lencszázötvennyolcban a ré­gi Kamaraszínházban vitte színre a Koldusoperát. Brechtet Miskolcon na­gyon kevesen ismerték ad­dig. Az elidegenedés fo­galma is idegenül hang­zott. Nem volt könnyű fel­adata a színészekkel és más munkatársaival meg­értetni elképzeléseit. És milyen csalódás volt szá­mára, amikor Tigris Brown, a rendőrfőnök fehérlovas bevonulása mégsem sike­rült úgy, ahogy elképzelte. Ott ülhettem a nézőté­ren szinte naponta, ami­kor Jancsó Miklós irányí­tásával Kálmán Imre Csár­dáskirálynőjének egy me­rőben új változata szüle­tett. Operettparafrázis? Történelmi blődli? Mind­egy! Kálmán zenéje érin­tetlen maradt, s amellett Hernádi Gyula és Jancsó Miklós sziporkázó ötletei­ből olyan produkció épült e dallamokra, amely so­kak számára volt meg­hökkentő, ugyanakkor el­gondolkodtató is. Ültem a nézőtéren és noha nem először láttam Jancsót al­kotni, folyvást csodálkoz­tam : rendezte a meg nem írt, a szövegkönyv nélküli darabot. Az ötletek ott, munka közben születtek, ötletet adott a színész, a díszlelmunkás, mindenki, aki csak benne volt a produkcióban, és természe­tesen dőlt az ötlet magá­ból a rendezőből és Her­nádi Gyula íróból. Elég volt egy ötletmorzsa, és Jancsó a tizedik sorból már a székek karfáján szaladt föl a színpadra, hogy elpróbálja, meg le­het-e valósítani. S ha csak egy kis valószínűsége lát­szott a megvalósításnak, már mondta: „meg van Véve, Gyula bácsi, írd be!” Sokaknak nem tetszett a kész Csárdáskirálynő. Én máig is esküszöm rá. Nem érdektelen dolog például Szőke István rendezését nézni. Sok mindennel nem érlek egyet, amit csinál, ahogy értelmez dolgokat, de az a tény, ahogyan lent ül a nézőtéren és szi- szegésekkel, sportpályán szokásos kiáltásokkal, nem utolsósorban gyorsuló, meg lassuló ütemű tapssal befolyásolja a próbáló szí­nészeket, mindenkor bá­mulatos. Most látható a Dankó Pista. Orosz György rendezéséről nem is olyan régen írtam. Korábban hu­szonhárom évig volt Mis­kolcon. Ha összeadnám, hónapokat tennének ki azok az órák, amiket ren­dezése közben a nézőté­ren töltöttem. A darabokat általában akkora már jól ismerem, mire a próbára bejutok. S külön izgalom, vajon az én elképzelésem mennyire közelíti meg a rendezőét. Az én olvasa­tom mennyire tér el az övétől. Külön fejezet illeti e sorban Major Tamás ren­dezéseit. Az utóbbi évek­ben volt lehetőség Miskol­con Major rendezte dara­bokat látni, nekem meg ahhoz volt szerencsém, hogy részt vehettem a pró­báin. Például a Tartuffe olvasópróbáján, ahol olyan bevezetőt tartott, hogy az egy egyetemi előadással ért fel. Vagy később a Goldoni- darab próbáján. Dráma- történeti szemináriumokkal érnek fel Major ilyetén ér­tékelései. Ott lehettem, amikor a Csetepaté Chiog- giában próbáján arról be­szélt a jelenet szereplői­nek, mit jelent az olasz halászfaluban, ha az el­adósorban levő lányt a le­gény megkínálja sült tök­kel. „Etnográfiai tanul­mány” született ebből a kis magyarázatból. Amit azért is jó volt tudni, hi­szen ez a puszta kínálás motiválta a darab későbbi cselekményeit. És még egy élmény a Csetepatéról. A nyilvános főpróbán a har­madik sor közepén ültem. Egyik oldalon a lányom ült mellettem, másik olda­lon a rendező, Major Ta­más. Alig lehetett a szín­padot nézni, mert Majort kellett figyelni. Az első pillanattól az utolsóig vé­gig mondta halkan a sze­replőiekéi a szöveget. A hangján érezni lehetett, mikor elégedett a színész­szel, mikor nem. Az ölé­ben nyugtatott két keze hosszú ujjainak mozgásá­ból pedig le lehetett ol­vasni, hogy gondolatban vezényli az előadást, hogy int a színésznek, jöjjön közelebb, lépjen oldalra, álljon meg stb. Hát lehet egy ilyen látványt kihagy­ni? Vagy elfelejteni? Az előadást másnap este is láthattam. De akkor már nem ő ült mellettem. Hosszan sorolhatnám a hasonló példákat, miért szeretek a nézőtéren ülni. De arra a kérdésre vála­szolva, hogy jó-e kulturá­lis területen dolgozó új­ságírónak lenni, elmond­hatom, azért is jó, mert láthatom filmek születését. Ott lehettem, amikor Jan­csó Miklós és Hernádi Gyula tizenhat évvel ez­előtt a Fényes szelek for­gatókönyvét írta. Láthat­tam, hogy szinte koreográ­fiában gondolkodnak, Jan- csóban előbb alakult ki a mozgás képe, mint a szö­veg. Vagy ott lehettem, amikor Várkonyi Zoltán A kőszívű ember fiai egyik csata jelenetét forgatta. Ott voltam Szabó István Tűz­oltó utca 25. című filmje egyik kulcsjelenetének, a Duna-parti kivégzéseknek íilmgyári felvételénél. Lát­hattam, hogy Gyöngyössy Imre hányszor ismételtette meg a Jób lázadása egyik jelenetét a színészekkel, meddig tartott annak a je­lenetnek a felvétele, ami aztán a filmben mindössze nyolcvan másodpercet je­lentett. Az újságírói pálya sok­felé elvisz. Bejárhattam és bejárhatok képzőművészeti műtermekbe, láthatom ho­gyan alakul a rajz, a met­szet, a festmény, a szobor, megismerhetem azok váz­latait, soha a közönség elé nem kerülő variációit. Éle­tem, pályám ajándéka, hogy igen sokszor ülhet­tem az akkoriban Miskol­con dolgozó Kondor Béla, Csohány Kálmán, meg Lenkey Zoltán műtermé­ben, megleshettem őket az alkotás pillanataiban. És természetesen más művé­szeknél is. De most csak az örökre eltávozottakat említettem. Érdekes emberekkel ta­lálkozni az újságírónak hi­vatásszerű leiadata. Már nem először jegyzem fel, hogy huszonhat évvel ez­előtt interjút készíthettem Josephine Bakerrel. Ott le­hettem a TIT klubjában azon a találkozón 1956 ta­vaszán, amelyen Konsztan- tyin Szimonov találkozott a borsodi toliforgatókkal és az SZKP XX. kongresszu­sának még friss élményei nyomán beszélt a szovjet emberek életéről, várható változásairól. Interjút ké­szíthettem Grigorij Csuh- raj szovjet filmrendezővel, akivel azt követően több­ször is találkoztam. Beszél­gethettem Roman Kar- mennel, a spanyol polgár- háború híres szovjet do- kumentumfilm-alkotójával. A 8. moszkvai filmfeszti­válon találkozhattam Gina Lollobrigidával. összeis­merkedhettem Marina Vla- dyval. S nem sokkal tra­gikus halála előtt az egyik pécsi filmszemlén órákon át hallgathattam szűk ba­ráti körben Vujicsics Tiha- mért, aki az akkor még igen nagy újdonságot je­lentő űrbéli fémforrasztás lehetőségeiről úgy beszélt, mintha történetesen vala­mely délszláv folklórkincs­ről lenne szó. üres leltárnak tűnik ez a fel­sorolás. Lehet, hogy a kí­vülállónak az. Nekem mindegyik egy-egy életre szóló élményt jelent. És mindezeknek a felemlege­tése azt magyarázza, van­nak pályámnak nagyon szép pillanatai, jó dolog kulturális területen újság­írónak lenni. Többek kö­zött mindezekért szeretek a színház nézőterén ülni, amikor próbálnak — csendben, a háttérben. Benedek Miklós „Meg is kéne szoptatni már” Sokan, úgy tartják: a ter­hes nő megcsúnyul. Elnehe­zedik, elformátlanodik a tes­te, fölös kilókat szed ma­gára, arca, bőre is megvál­tozik, lába megdagad, járása kacsázó, növekvő hasát még ki is dűti — egyszóval nem szép látvány. Sokan meg úgy: ilyenkor szépül meg igazán. Nem a test arányai­nak változását látják, ha­nem az arc, a tekintet ki­fejezésének változását, el­mélyülését, szépülését. A jellegzetes, ősi mozdulat, mellyel kezét a hasára téve óvja, szinte simogatja, me­lengeti magzatát, a félrebil­lent fej tartás, mely jelzi a „hallgatózást”, a befelé fi­gyelést — szinte látni lehet, hogy most hall, érez vala­mit, „kommunikál” a gyer­mekkel — megszépíti még a máskor oly jellegtelennek tűnő arcot is. Aztán a szülés után, mi­kor világra jött a gyermek, s már lehet vele foglalkoz­ni, etetni, fürdetni, tisztába tenni, lehet aggódni érte, figyelni sírását — gyakorló szülők jól tudják, hányféle sírása van egy csecsemőnek (nemcsak fájdalmat, de unalmat, hisztériát, akara­tosságot, ravaszságot is ki tudnak fejezni) — lesni szu- szogását, majd később fi­gyelni értelme nyiladozását, mind-mind olyan szellemi koncentrációt is igényel az állandó fizikai készenlét mellett, mely tovább szépí­ti az odaadó anyák arcát. Mégis legszebbek szoptatás közben. Nem véletlen az, hogy annyi festőt, szobrászt megihletett a szoptató anya látványa. Amikor ölébe veszi a gyermeket, s kibontva ru­háját, előbukkan hatalmas- in duzzadt melle, s főleg eleinte ügyetlenül fia, lá­nya szájába dugja az eleven cuclit, s megindul az élet forrása, fejét lehajtva figye­li, hogy nyeli hangosan, mohón a gyermek az első •kortyokat — akkor a leg­szebb. Kérem, gondoljanak csak vissza erre a képre, a feleségük, esetleg anyjuk ké­pére, amint ülnek lehajtott fejjel egyik kezükkel a pó­lyát tartva, másikkal a mel­lüket igazítva, hogy jobban „kézre essék”, de közben szabad mutatóujjukkal a gyermek arcát simogatják — nem gyönyörű ez? Nekem furcsa volt, leg­alábbis eleinte szokatlan, hogy ilyenkor lehámlik ró­luk a szemérmesség egy fajtája. Emlékszem, gye­rekkoromban csodálkoztam azokon, a cigányasszonyokon, akik árok partján, kerítés szegélyén, vonaton utazva, egyszóval bárhol, ahol vol­tak, ha eljött az ideje, akár a nyüzsgő piac kellős köze­pén is megszoptatták purdé- jukat. Később rokonokat is láttam, máskor szemérmes, feltétlen erkölcsű asszonyo­kat, akik úgy vették elő mellüket, mint egy edényt a konyhaszekrényből, eszükbe sem jutva, hogy szemérmet sérthetnek. Mint ahogy nem is sértett senkit a látvány, legkevésbé a férjet, aki még büszke is volt asszonyára, hogy milyen jó anya. Mert a szoptató anya jó anya. így él a köztudatban. S talán így is van. Orvosok, védőnők a megmondhatói, s mondják is, ha van módjuk rá, mennyire fontos a gyer­meknek az anyatej.. Manap­ság még egy gyerek sem csodálkozik a szoptató anya, a lemeztelenített női mell látványán. Nyaranta a vá­roslakó nők olyan öltözetben járnak az utcán, hogy az nem tanul tőlük anatómiát, aki nem akar. Hát vigyáz­nak is az alakjukra, s a mellek formájának bizony nem használ a szoptatás. Egyre kevesebb férj gyö­nyörködhet a szoptató anya látványában. Ha egyáltalán elkezdik, kékhárom hónap után elválasztják a csecse­mőt, s etetik tápszerrel, te­héntejjel. A nem szoptató anya hát nem jó anya. Persze kérdés, van-e egy­általán kit szoptatni? A ka­rácsony, ma már így tart­juk: a család ünnepe. Ha van is vallási jellege, leg­több helyen az együttlét, az ajándékozás, no meg a nagy evések és ivások alkalma. Szép ünnep így is, és első­sorban a gyerekek öröme. Az a kép is örökre megma­rad az ember emlékezeté­ben, ahogy gyermeke elő­ször rácsodálkozik a kará­csonyfán égő gyertyák láng­jaira, a csillagszórók szik- ráesőjére, ahogy örül az új babának, labdának, villany- vonatnak. Családi ünnep ez ott, ahol van család. Vajon milyen a karácsony ott, ahol nincs gyermek? Én, szeren­csémre, el sem tudom kép­zelni. Még soha nem volt olyan karácsonyom, ahol legalább egy-két gyerek ne állt volna a karácsonyfa kö­rül. Előbb mi voltunk gye­rekek, unokák, aztán a mi gyerekeink — kinek-kinek bizony már unokája is — örülnek ugyanúgy, ahogy minden gyerek, az ajándék­nak. De milyen hangulata lehet egy gyermektelen ka­rácsonynak? És most ne jöj­jön nekem senki a felelős­séggel, az anyagiakkal, az értelemmel, mely a szív fö­lé kerekedve, felelőtlennek bélyegzi a több gyermeket is vállalókat. Nem könnyű, hát persze, hogy nem az, felnevelni a gyermekeket. Nemcsak öröm, nemcsak ünnep, nem csupa karácsony az élet. Mennyi bosszúság, méreg, mennyi bánat okozója is a gyermek! És mégis! Mégis vállalja az ember, nem, mert ez a kötelessége, hanem ta­lán azokért az egyszerű, szép pillanatokért, melyek­ben például amikor 'este az ágyban a felesége hasára hajtva a fejét, először hallja a gyermeke szíve dobogá­sát, amikor először meg­pillantja a kórházban az újszülöttet az ablakon ke­resztül, ahol csupa csúnya, vörös csecsemő közt egyet­len szép gyerek van: az övé; azért a pillanatért, amikor elindul, kiejti az első szót, amikor iskolába megy, ami­kor ő is családot alapít, amikor megszüli az uno­kát ... Manapság fél az ember leírni az ilyesmit, olyan könnyen rásütik, hogy szen­timentális, olyan könnyen rámondják az érzelmesre, hogy giccses. Nehéz mester­ség is úgy írni, hogy elke­rülje az ember a buktatókat. Hadd fejezzem hát be, a dolgok könnyebbik oldalát választva, egy József Attila- idézettel soraimat. Szép, ér­zelmes sorok és tartalmaz­zák néhány mondatban mindazt, amit én ügyetlenül próbáltam kibontani ezekben a bekezdésekben. „Irul-pirul Mária, Mária boldogságos kis mama. V Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni máj'. Kedves három királyok. Jó éjszakát • kívánok!” Hadd kívánjak ezekkel a sorokkal boldog, békés kará­csonyt minden valóságos és jövendőbeli szülőnek. És fő­leg a jó szülőknek ... Szatmári Lajos Népművészeti ház Vásárhelyen Uj kulturális létesítménnyel gazdagodott Hódmezővásárhely. A városközpont egyik, a XIX. szá­zad elején emelt műemlék lakóházát népművészeti állandó kiállítással rendezték be, ahol helyet kaptok a város gazdog hagyományú tcxtildiszitő- és agya giparának termékei.

Next

/
Thumbnails
Contents