Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1984. december 24., hétfő „...Nemcsak Miskolcon akartam itthon lenni...” Beszélgetés Serfőző Simonnal . . . „Keil a hasznos szó, azokhoz tartva magad, akik halálukat is dolguknak tudják. Letéve magukat végül, mint egy kész munkát.” (Szólaltassad!) A Szépirodalmi Kiadó gondozásában a napokban jelent meg a Miskolcon élő ■költő, Serfőző Simon összegyűjtött verseinek kötete, a Holddal világítottunk. E kötet ürügyén ültünk le beszélgetni, költészetről, kötődésről, munkájáról. — Van-e Serfőző Simonnak ars poeticája? — Sok mindent eltűrő, szelíd természetű embernek indultam. A Holddal világítottunk húsz év verseit tartalmazza, és biztos, hogy ez alatt a húsz év alatt én is sokat változtam, komolyodtam, mássá lettem, mint ahogyan indultam. Mondhatnám úgy is, ahogy múltak, az évek, úgy lettem keserűbb, tüskésebb és ugyanakkor fegyelmezettebb is. Nekem eleinte nem voltak ars poetica jellegű megfogalmazásaim, körülbelül a harmadik kötetemtől születnek, amikor rájöttem a munka nagyszerűségére, arra, hogy a munka a megtartó- és az előbbre vivő erő. Gondolom, természetes, hogy ehhez abból a közegből veszem, merítem a példát, amelyből jöttem, apámtól, anyámtól, a paraszti világból. — Gyermekkori élményeink, eszméléseink egész életünkre kihatnak. Mintha azonban verseiben ez még inkább felerősödne ... — Tizenhat évig éltem ott, Zagyvarókason. A legérzékenyebb időben az ember életében. Ezért is ivódott belém olyannyira az ottani táj: képei, eseményei, emberei. Ráadásul én nem is falusi, hanem tanyasi voltam. Nem a másik gyerekre, hanem a körülöttem levő világra figyeltem akarva, akaratlan. Magamban voltam, pontosabban az állatokkal, ha legelni vittem őket, ha pedig a szüleim elmentek otthonról, a lelkemre kötötték, hogy semmi hízelgéssel be ne eresszek senkit a portára. Ezek a dolgok mélyen belémivódtak. De fontosabb dolgok is vannak ebben. Ügy gondolom, csak az van otthon ebben az országban, akinek van szülőföldje. Akinek nincs, mihez kötődjön? Nincs hová tartoznia! Jjgy gondolom, ezért nem volna szabad, hogy leírjanak egy- egy települést. A szedelőz- ködőkről is írtam, azokról, akik felszámolják önmagukat ... De ahol nincs iskola, elviszik a tanácsot, ahová a harangozó is a szomszédból jön, ahol nincs munkaalkalom, megszűnik az élettér... Csak növeljük a városok gondját... — De hát maga is szede- lőzködött... — Amikor én útnak indultam, a faluban nem kellett annyi ember, mint amennyi ott élt. Engem elküldték, ők maguk küldtek el, mert amikor megkérdezték, mi lesz belőled, már mondták is, csak paraszt ne legyél. Az olyan idő volt. És mostanára már felszámolódik a gyerekkorom, félig, háromnegyed részben is felszámolódott már az a tanyavilág. — Húsz éve Miskolcon él. — Két-három hónap híján húsz éve. Sikerült egy második otthonra szert tennem. Ez olyan, hogy kitágítottam a szülőföldhöz tartozást az országhatárig. Nézze, én nemcsak Miskolcon akartam itthon lenni, s akarok most is, hanem Magyarországon. S ha szabad mondanom, igazi szülőhelyemtől csak az eszközeimet hozom, de verseimmel az egész ország gondját... Volt persze, hogy megkérdeztem magamtól, mi az atyaistent keresek én itt, amikor az irodalomban is Pesten vannak az érték-tőzsdék. Hátrány — de azért előny is néha —, ha az íróember vidéken él. Ha szabad mondanom, akkor ez a hátrány adott erőt és bátorságot — meg makacsságot is —, hogy maradjak. Nemcsak tehetetlenség és makacsság, hogy megkapaszkodtam, hanem az; hogy azokhoz vagyok közel, akikről beszélek. Én a kétkeziek világában dolgozom, és sok mindent testköze- lebbről érzékelek, még ha ezek meg is sebeznek néha. De ez adja a munkám hitelét is. Ügy gondolom, szo- ciográfikus, valóságihleté- sűek a verseim, s nem ezoterikus, áporodott levegőt lehelnek. A keserű legfeljebb az, hogy az olvasók körében nem eléggé fontos az effajta irodalom. — Ezzel ellentmondani látszik, hogy a tényirodalom iránt megnőtt az érdeklődés! — De elsősorban a múlt tényei iránt, a két háború közötti időtől, a koalíciós időkig bezárólag. A ma eseményei iránt nincs érdeklődés, ez tény. Hogy azért-e, mert az ember nem szeret állandóan szembenézni azzal, amivel különben is szembenéz, mert éli, megszenvedi, vagy azért-e, mert elíásult, közömbös, nem tudom. De mániákusan hiszem, hogy a munkából lesz kezesebb jövő, elviselhetőbb sors, s az is, amiből mindig szűkén voltunk, vagyunk; több önérzetünk, több fölemelt fejű méltóságunk. Csak az a baj, hogy az emberek többsége csak maga akar jól élni, s nem együtt az embertársainkkal. — Mint az írócsoport titkárának, tisztéből adódóan lenne lehetősége arra, hogy például segítsen a fiatalabb pályatársaknak... — Az én lépteimet Váci Mihály egyengette, s nem titkolom, ebben a munkában ténylegesen ő a nagy példakép. Azon túl hogy az itt élők érdekeit képviselem, kötelességem (legalábbis lenne), hogy az itteni irodalomnak, irodalmi életnek isvisz- szaszerezzük a rangját. Mert tarthatatlan, hogy csak jelentős színházi, zenei, képzőművészeti életről beszélnek, s ezúttal hadd ne részletezzem, ne mondjam kifogásaimat — irodalmi életről nem. Pedig igazán jelentős alkotók élnek itt, hogy csak Kalász Lászlót említsem ezúttal. De mondhatnám a fiatalokat is, Csorba Piroskát, Furman Imrét, Cseh Károlyt, akiknek közös sorozatunkban — s szervezet patron álásával — én készítem elő antológiájukat. De hi- vatkozhatnám a Kelet írócsoportra is, amelyet ugyancsak patronáltunk, jóllehet igaz, bár antológiáikban egyenlőségre törekedtek, tehetségük nem mérhető egyazon súllyal. A Napjaink szerkesztőjeként is ezen dolgozom. Naponta nyílt, őszinte szót követel ez a munka a szerzőkkel szemben. Levelezést is, ami a dolog technikai oldala. Amit .viszont fontosabbnak tartok; közérthető, közösségi mondanivaló- jú, szociális érzékenységűverseket „gyűjtök”. Olyan költők műveit, akik elkötelezettek, szókimondóak, szem- nyitogatók, protestálók, a nemzeti hagyományokat felvállalók. S akikhez, remélem, én is tartozom. — Térjünk vissza Serfőző Simonhoz, a költőhöz és új kötetéhez. Negyvenkét évesen vállalkozott összegyűjtött verseinek kiadására. Miért? — Mert egyik kötetemben sem tudtam úgy kiállni, hogy bizonyos korszakaimban teljes képet adhattam volna magamról. Vagy mert nem jelenhetett akkor meg az a vers, vagy mert nem voltam még vele készen. Sokáig csak versmorzsák készültek el... Hiányérzetem volt. A Szépirodalmi Kiadó vállalta, hogy megmutathassam magam. Ügy érzem, ez most sikerült. — Megjelent most már öt verseskötete, írt három drámát, kettőt bemutatott a miskolci színház, a Móra Kiadónál van regénye ... Mik a további tervei? — És megjelent egy riportkötetem is. Ezt csak azért említem, mert szeretném folytatni a riportokat, úgy érzem, még nem vagyok velük kész, van mondanivalóm. És talán folytatom a regényt is. Imi szeretnék. „... megyek tenni a dolgom, / mintha szerszámmal mennék az elgazosodott / 'kukoricák felé, hogy hasznot hajtsak, s a bizodalorrt / nevelkedjen magasra!” Ugye nem baj, hogy verssoraimmal válaszoltam? És persze írni szeretnék azért is, hogy kellemesebb karácsonyi ünnepeink legyenek, kevesebb feszültségtől terhes új esztendőnk, esztendőink. Bízzunk ■benne! Csutorás Annamária CSORBA PIROSKA: AKÁC ISTVÁN: Ajándék fiamnak Ott az a sudár nagy fenyő, az a mi karácsonyi fánk. Rájegesedik a Hó, szikrázik égi csillagszóró. Be nem vihetjük, gyökere kifordul, tűje lepereg. Lesz majd egy ág helyette, sok tűlevél, mely szúrja szívedet. Nézd, ott a tetején rádmosolyog a lángos csillag, alatta bársonysörényű hintaló, hullámos hajú nagy baba, fényes papírban megannyi játék, amit megőriz nekünk a játékbolt kirakata. Nézd azt a szálfa nagy fenyőt! Karácsony este nekünk gyulladnak rajta csillagok. A hintaló másnak vágtat kicsi fiam, ez az első karácsonyod. Új megváltók szomjazzák a mezőket. - És a pásztor mihozzánk is bezörget, Ág-botjának frissen suhog levele. Ősz anyámnak ismét támad ereje .. . * Az idő fodrain az álmot simogassátok, jó kezek. — Vigyázzátok, a Világ Fáján a gyertyákat ki gyújtja meg! CSEH KÁROLY: Karácsony Valami sosem áll össze egészen A teljességből a rész mindig kilátszik Gregorián-dallamú havazás zúg fölöttem füst angyalhaja csillámtik Ezüst szálakra bomlik a tetőkön s átvérzenek a cserepek alóla — Villanyfény fagyott szalmája szóródik - kihűlt betlehemi alom — a hóra Valami sosem áll össze egészen A teljességből a rész mindig kilátszik Káin-testvérként félik a fenyők az égre törő rakéták gótikáit Mai beszédek- Telkem.- Lelkem. *- Fegyelem.- Kegyelem. *- Kezdő.- Küzdő. *- Tehetséges.- Lehetséges. 8... Hol hitetlenség, ott nincs szeretet. Hol szeretet nincs, ott békétlenség. Hol nincs béke, ott áldatlan az élet. Hol óldatiansóg, ott isten se segíthet. Hot hontalan az isten is, tonyát üt a szükség Ügy ne legyen! C... Lendülctlenüi... Hóira (h)arc... Tűzzel hassal... Térul-mordul .,. oldoz-foldoz .. Tejben-bajban ... A fák nem dőlnek oz égig. 1. Legyél szop: nem bánom ~ de nekem légy o legszebb! 2. Nem bánom: légy kívánatos - csak nekem add magadat! 3. Perzseljen szemed másokat; nem szólok én de szemod tükrén mindig én ragyogjak! 4. Nem szólok én: ha zászlóként lobog dús hajad csak győzelmesen énreám terüljön! 5. Korcsé lábad hadd toborozzon: nem bántlok én — de mámorító táncot csak vélem járhat I 6. Csípőd ringósát nem tiltom — csak engem csalogasson! 7. Csalogány hangod: öröme telkeknek — csak engem szótítgosson! 8. öled gazdagságán csak ómuljanok — de az én örömöm gazdagítsa! 9. Légy kívánatos: nem bánom — de nekem légy kapható! 10. Nem bánom: legyél szép — csak nekem légy a legszebb! . . . De mit gondol ez az egy ember itten? A mi szocializmusunkról! a , . i . * Asók-Apo-Nogyharang . . . «• a. j )
