Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-02 / 283. szám
,1984. december 2., rasómap ÉSZAK -MAGYARORSZÁG 9 A geszti lámpás Mások ajánláséra született e portré. Ügy gondolom, hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezt elmondjam. De azt sem hallgathatom el — s ezt már azóta tudom —: jól tettem, hogy vállalkoztam a feladatra. Hajdanvolt pedagógusként merem állítani: a bonsodgeszti Csaló Lásziónéhoz hasonló népművelő-tanítók sajnos „hiánycikknek” számítanak társadalmunkban. Pontosabban: a kisfalainkból, az alig-községekből sokfelé hiányzik az effajta embertípus. Gárdonyi óta úgy hívjuk őket: lámpások. Világítanak. S ahonnan hiányoznak, ott sok esetben a látó is világtalan. * Vallomásféle... — Jó lenne, ha azok, akik majd olvassák e cikket, egy valamit nem felednének. Itt, ebben a 430 lelket számláló, öregedő, mindjobban magára utalt faluban más mértékkel kell gondolkodni, más arányokkal kell számolni, mint szerte a hazában sok helyen. Ami máshol természetes, nem biztos, hogy Borsodgeszten, s á hasonló adottságú kisfalvakban az. Aminek megvalósítása máshol könnyű, szinte természetes, az itt csak többletmunkával, többletenergiával, s kevesebb látvánnyal valósítható meg. De — éppen ezért — olyan nagyszerű érzés, ha a köves, partos, nehéz földből is kisarjad egy-egy kisvirág. * — Hogyan kezdődött7 — Szűcsiben születtem, harmincegy éve. Szülőfalum egy 2400 lelkes község. Itt nem is a lélekszámon van a hangsúly, hanem a község fogalmán. A falusi kör, nyezet és neveltetés úgy látszik életem maradandó bélyege: mindig jól éreztem magam falun. A másik determináló tényező, a tanítás vágya. Ez is nagyon korán jelentkezett bennem, s a mai napig nem ’ múlt el. Ezért kerültem érettségi után a Sárospataki Tanítóképző Főiskolára. Patakom szereztem oklevelet (később Egerben rajzszákon is), valamint ott mentem férjhez. — Borsodgcsztre mikor és hogyan kerültek? — Nyolc éve már ennek. Pályázat útján jöttünk ide. Addig semmit nem tudtam erről a faluról. A pályázati kiírásban az szerepelt, hogy tagiskola, egytanerös, tehát az iskolavezetést is vállalni kell, meg a kulturális, közművelődési feladatokat. Bevallom, ez a sokirányú tevékenység vonzott. — Befogadták? — Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, igen. Megbízatásokat kaptam. A tanítás, az iskolavezetés mellett községi párttitkár vagyok, művelődési ház vezető, könyvtáros, tanácstag, ifjúsági klubvezető, népfrontaktíva. Ügy érzem, hallgatnak is rám az emberek. Sok mindennel felkeresnek. Kérvényt írok nekik, ha az kell, útbaigazítom őket, problémáikkal hová forduljanak, milyen fórumhoz, de van, aki csak a lelkét jön kiönteni. — Vezetőként, értelmiségiként milyen közösségi problémákkal kell foglalkoznia? Ügy is kérdezhetem: Geszten, gesztiként mit kell képviselnie? — Magát a falut, mely társközség. Nem itt van a központ, az iskoláé Vattán, a tanácsé, a termelőszövetkezeté Sályban. S bár nem mostohagyermekiként kezelnek bennünket, a tagközségben élők mindig érzékenyebbek, az emberekben lappang ilyen negatív érzés. Ezt kell cáfolni, az ellenkezőjét bizonyítani, megmagyarázni, de egyben — és talán a legfontosabb — képviselni őket. Egy jó példa erre a közelmúltban elkészült ravatalozó épülete. Egyrészt azért, mert mi gesztiek megmutattuk, hogy akartuk, s cselekedtünk is érte. ugyanakkor a tanács is megmutatta. igenis akar segíteni. Legyen, de csinálják meg — ha így állnunk hozzá bármihez, várhatnánk a megvalósításra a világ végéig. Legyen és mi is csináljuk, segítsük — ilyen szemlélettel viszont van remény . .. Borsodgeszt legnagyobb problémája a fogyatkozás. Szép helyen fekszik, de elzárva. Munkahely helyben alig, a közlekedés is lehetne sűrűbb, s maga az a tény, ljogy utazni kell, a fiatalok nagy részét városba kényszeríti. A falu öregszik. A remény? Hogy belátható időn belül majdcsak megépül az energetikai kombinát Bükkábránynál. Addig? Addig reális remény nincs arra sem, hogy vízvezetéket kapunk, hisz’ a több mint 50 százalék nyugdíjas lakosságtól nem lehet elvárni a magas anyagi hozzájárulást. Es így vagyunk minden nagyobb beruházással. Nekünk viszont itt helyben az a dolgunk, hogy amit nagyrészt önerőből, kevesebb külső támogatással meg tudunk valósítani, azt valósítsuk meg. A kétszintes, egykori tanácsháza rendbehozatala az egyik ilyen célunk. Elkészülteikor oktatási, kulturális, szórakozási központ lesz belőle. A mostani iskolából pedig öregek napközi otthonát lehetne kialakítani. Mert az is kellene. — Arra a kérdésre, mi az, amit igazán szeret, Csató LészIóné mit válaszol? — Szeretek emberek között élni, dolgozni. Tudom, ez most egy kicsit közhelyszerűen hangzik, de a tartalmáért még ezt a bélyeget is vállalom. Aztán szeretem a családomat, a gyerekeket, magát a tanítást... — Valakitől ngyavezt megkérdezték, « az illető így válaszolt: szeretem a csendes esőt, a hosszú sétákat és sötétben a tüzet bámulni. Nevet. — Ilyenekre valahogy nekem nem jut időm. — Munkájában ran, * ha igen, »tí s sikerélmény? — Maga a munka is. Igen, mert tapasztalom, mert érzem, szükség van rá. Ha idős emberekkel beszélgetek, gyakran mondják: jó, hogy csinálom, és köszönik. Mi ez, ha nem sikerélmény? Volt olyan év, amikor 60 színházbérletesünk volt. Miskolcra jártunk be rendszeresen. Most autóbusz hiánya miatt éz nehezebb. De itt vannak a helyi rendezvények. A szüreti napok, amire más községekből is rendszeresen jönnek. A pávakör — ahol megmutathatjuk, mi is létezünk, mi is képesek vagyunk valamire — egy-egy rendezvényén a 100 személyes kultúrház- ban százötvenen bújnak össze, s az emberek arcán öröm van. A daltól, a felidézett régi szokásoktól, attól, hogy együtt vannak, egymásért vannak. — Elégedett tanító néni? — Mondhatnám azt is, hogy nem, s volna benne igazság. De ez nem is baj, az elégedett ember nem képes teljes lánggal égni. Többen megkérdezték már: hogy bírtam ki itt nyolc évet? Visszautasítom: nem kibírtam, hanem éllem, éltünk. S mert munkámnak megvolt a kisebb-na- gyobb eredménye, ezek mindenért kárpótoltak. Sót, talán még a kárpótol szó sem jó. Én adtam a falunak, s a falu adott nekem. Jó szót. emberséget, hálát. Lehet, hogy máshol jobb körülmények között élhetnénk. De mit tegyek, ha annyira szeretem ezt a kis falut, hogy akárhányszor felvetődik is, elmenni máshová: a döntő lépésre, a cselekvésre nem visz rá se az agyam, se a szívem. Itt mások az emberek. — Mennyiben? — Leginkább emberségben. Ragaszkodók és őszinték. Vagyis szerétéire méltóak. Márpedig ezek a tulajdonságok nekem legalább (sőt még inkább) fontosak, mint egy jó fizetés, egy szép lakás. Szóval ezért jó itt. Én városon, egy emeletes bérházban nem tudnám az életemet elképzelni. Hogy miért nem? Ott kilépek a lakás ajtaján, és már nem vagyok otthon. Itt viszont az egész faluban otthon érzem magam. Hajún Imre Fotó: Larzó József Negyven éve történt A szoviet csapatok felszabadító harcai npfa A Budapest—Ungvár közötti arcvonalon november második felében, különösen Cegléd—Szolnok térségében folytak súlyos harcok. Ebből a súlypontból a Vörös Hadsereg északnyugati irányba, Budapest és a Mátra között tört előre. A Miskolc elleni, észak felé irányuló támadással kialakult egy második súlypont és ezt nemsokára követte a harmadik, Ungvár térségében, ahol a 4. Uki'án Front csapatai nyugati irányba kezdtek támadást. Miskolctól délre és délnyugatra a szovjet gyalogság nyomult előre, november 20-án pedig Ungvártól délnyugatra kezdődött nagy erejű szovjet támadás, amely a német állásokat áttörve, tíz kilométert nyomult előre. A Hatvan elleni, szovjet támadás célja Budapest északról történő bekerítése volt, az Eger—Miskolc elleni támadásnak pedig az, hogy a német—magyar csapatokat észak felé, Szlovákiába szorítsák vissza. Hat héten át dörögtek ezen a vidéken a fegyverek, amíg a felszabadító csapatoknak sikerült eljutniuk a Bükkaljától az országhatárig. A németek nagy elszántsággal védekeztek ezen az arcvonalszakaszon, hiszen a magyar nehézipar és a magyarországi hadianyaggyártás egyik bázisának sorsa forgott kockán, amely az egész hitleri Németország számára jelentékeny tényező volt. Miskolc hadászati jelentőségét a szovjet hadvezetés is jól ismerte. Elfoglalása a további hadműveletek szempontjából döntő fontosságú volt, hiszen sem a Sajó, sem a Bódva völgyében nem lehetett tartós eredményre számítani Miskolc birtoklása nélkül. Hans Freissner és Páti Klatt, német, tábornok emlékirataikban élég egybehangzóan ismertetik Miskolc november végi — december eleji helyzetét. Mindkettő hangsúlyozza azokat a nehézségeket, amelyeket számukra a munkásság német- ellenes magatartása, és az egyre szélesedő partizánmozgalom jelentett. Klatt a következőket /írja: „Miskolcon, ebben a nagy ipari városban a magyar hadseregnek több fegyverraktára volt. A munkásság nagy része felkelt ellenünk. A rendet a magyar csendőrség csak nehezen tudta fenntartani... Mindenütt válságos volt a helj'zet, különösen a sötét éjszakákon, amikor katonáinkat az ipari környéken ismeretlen felkelők és orosz rohamosztago'k támadták.” Freissner így fr: „A miskolci munkások fenyegető magatartást tanúsítottak a katonasággal szemben. Éjjel német katonákra lövöldöztek. Az iparvidéket nyilvánvalóan lehetőleg sértetlenül akarták a szovjeteknek kiszolgáltatni ... Ezrével osztogatták a kommunisták a röplapokat." Mindez önmagában is lé- r nyeges, de jelentőségét tovább növeli, hogy a kutatók j szerint a második világháború történetével foglalkozó nyugatnémet irodalomban szinte alig találunk említést a magyarországi ellenállásról, különösen a fegyveres partizánmozgalomról, a miskolci ellenállási mozgalom viszont több munkában is szerepel. Megyénkben a november 6-i és a 12-i támadást a hónap végén, november 29-én követte a harmadik, amely közvetlenül Miskolc felszabadítására irányult A 2. Ukrán Front Miskolctól keletre, a Hemád és a Sajó szakaszán erős tüzérségi előkészítés után megindította nagy erejű támadását. A németek minden erejükkel megpróbáltak vádekezni, de másnap, november 30-án, a szovjet csapatok elfoglalták Megyaszót és Szikszót, majd Szikszóról északnyugatra, hat kilométer szélességben elfoglalták a német arcvonalat. Ezzel a kelet felől kezdett támadással egyidejűleg Miskolcot délről is támadta a Vörös Hadsereg, de egyre inkább kibontakozott a támadás északról is. Fekete Mihály, a MÓKÁN Komité egyik vezetője írja a Partizánok az Avas alján című könyvében: „Egyre inkább összeszűkült a szovjet gyűrű a város körül, s a németek egyre vadabban garázdálkodtak. A németek falragaszokon sürgették a lakosságot, hogy hagyja el a várost. A mi harcosaink a MÓKÁN plakátjaival ragasztották le a német cédulákat: Miskolc lakosai! Rejtőzzetek el, tartsatok ki, ne menjetek a hazánkat pusztító német ellenséggel! Közeledik a Vörös Hadsereg, közeledik a szabadság órája!” Erre az időre a város már súlyos háborús nyomokat viselt magán. Nem volt villany és vízszolgáltatás, a közlekedés teljesen megbénult, az utak sok helyütt megrongálódtak, a lakások mintegy 30 százaléka lakhatatlan volt. Az ipari üzemek gépeit, raktárkészleteit a németek e terület átadása előtt igyekeztek elszállítani, vagy felrobbantani, így a MÁV-műhely 90 százalékban, a Wulkán Oxigéngyár teljes mértékben, a Szilágyi és Diskant Gépgyár 70 százalékban, az Első Magyar Öntöttüveggyár 85 százalékban károsodott. A Szinva-hidakat egy kivételével — amelyet a MÓKÁN ellenállási csoport tagjainak sikerült megmenteniük — a németek felrobbantották. Megrongálták a vasúti felüljáró hidakat, a pályaudvar épületeiben és a pályatesteken bombarobbanások okoztak kárt” — írja Beránné Nemes Éva történész. A lakosság súlyos megrázkódtatásokat élt át. Sokan az avasi, a tetemvári pincékbe, óvóhelyekre húzódtak, s egyaránt rettegtek a kivonuló németek rombolásának következményeitől, s a vá-' ros ostromától. A németek december 2-án, a késő esti órákban elhagyták a várost, s 3-án reggelre a 2. Ukrán Front jobbszárnyán elhelyezkedő 27. hadsereg csapatai, Sz. G. Troli- ment vezérezredes parancsnoksága alatt ellenállás nélkül bevonultak a városba. Ebből az alkalomból Sztálin, a Vörös Hadsereg főparancsnoka, külön napiparancsot adott ki, amelyben a város elfoglalásának fontosságát hangsúlyozta. A Miskolc bevételéért folyó hai'- cokban győztes és legjobban, kitűnt harci egységek a „Miskolci” elnevezést kópiák. A 2. Ukrán Front csapatainak ezt a jelentős fegyvertényét december 3-án este, Moszkvában 224 ágyú 2# üdvlövése köszöntötte. A felszabadított város védelmét N. M. Mihajlov vezérőrnagy parancsnoksága alatt a 78. lövészhadosztály vette át. A parancsnokság felszólította a lakosságot az intézményeket, hogy folytassák tevékenységüket, elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, az épületek elsötétítését és intézkedett a kijárási tilalomról. A város életének újraindulása, a háromhetes bénultság után már a felszabadulás első óráiban elkezdődött. A miskolc—diósgyőri ellenállási mozgaj^m, a MÓKÁN Komité, mint akkor egyetlen szervezett politikai erő, az új feltételek! között azonnal munkához látott. Az ország felszabadítása során Miskolc volt az első város, ahol a szovjet parancsnokságtól magyar fegyveres erő kapott utasítást a rend fenntartására. A Bükkben még két hétig tartottak az elkeseredett, nagy veszteséggel járó harcok. A németek mindenáron meg akarták tartani a Lillafüred—Eger műutat, hogy ennek felhasználásával manőverezni tudjanak a hegyvidék egész hosszában, és biztosíthassák a visszavonulást nyugati irányba. A hegyvidéket végül a szovjet 27. hadsereg csapatai foglalták el, s velük két román hadosztály is harcolt. A szovjet és román csapatok támadása a hegyi terepen nagy nehézségekkel haladt előre, végül december 12-én foglalták el a Lillafüred és Eger közti utat. Petra József Sátoraljaújhely — békében Negyven esztendeje, hogy béke honol a képen őszi napfényben fürdőzö sátoraljaújhelyi házak felett is. December 3-a a jeles nap, amikor e város polgárai számára eljött a felszabadulás. Az évforduló napján — hétfőn, délután fél 3-kor — múzeumot avatnak az újhelyiek, melynek állandó kiállítása „Haza és haladás” címmel a város történetét mutatja be a felvilágosodás és a szabadságharc korában. A nap eseményeihez tartozik még, hogy megkoszorúzzák a felszabadulási emlékművet. és ünnepséget tartanak délután 4 órai kezdettel a művelődési ház színháztermében.
