Észak-Magyarország, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
19S4. sieptember 1., szombat ESZAK-MAGYARQRSZAG 7 Hallgatózni illetlen dolog; A fület becsukni viszont lehetetlen. A szájat értelmetlen. különösen külhonban. Hiszen úgyse tud senki magyarul ! ? BARTÓK Helyszín a San Marinó-i erődítmény főutcája, egy presszó előtt: — Látod asszony, mondtam, hogy hozzunk, magunkkal Bartókot, is. Elfért volna a melltartódban az Adyk között. De hát ki a fene gondolta, hogy még itt is. Nézd csak a táblát! S együtt morogják a pult fölött lógó tábla szövegét: „Nálunk forintért mindent m ég v á sá rol hat!” A FERDE TORONT Pisa, a híres építmény bejárata : — Szó sem lehet, róla! A két belépő árából még egy sporttáskát, vehetünk. Ha egy kicsit kipótoljuk, talán két kazettára is futja. Gyere, inkább csinálok itt előtte egy fényképet.. Otthon meg majd azt mondjuk, szédül ősek vagyunk. NÉZŐPONT Firenze, főtér: — Hát itt égett a máglya, ennek a márványnak a helyén állt. Savonarola. Érdekes, nekem is mintha melegem lenne. Add csak ide azt az üveget! (Az at.yamiia jót húz a vörös borból.) — Micsoda gyönyörű egy tér, és milyen remek innen a kilátás! Látod, reggel fájt egy kicsit az epém. de egy ilyen helyen mindjárt jobban érzem magam! (csendes) FURMANN IMRE VERSEI Epre sebeseden Karjába kapott az idő, fut velem, mint beteg gyermekkel orvoshoz az anyja. Farag a szembe-szél, képlékeny vas vagyok, összefüggő kerítés az útszéli nyárfasor. Karjába kapott az idő, fut velem. Mágneses fény van előttem, didergő sötétség hátam megettkaszál apám immár a végtelen réteken, ha villámlik: kaszája villan s halott csillagok fekszenek. Kaszál apám □ Mindenségben. Izzadt arcát törli az Idő. Felhők függönyén át nézi anyámat. Várja már a marokszedőt..;? Balatoni kép Ahogy a mólóról visszanézek, látom, ring, leng a hintaágy, üresen, immár időtlenül, hiányunkat ringatja tovább’,' ÚTKÖZBEN f1 •* —*■ * ~. *' ~ Eleinte idegenkedve figyeltem az újabbnál újabb játékcsodákat, a komputeres masinákat, az űrbéli hangokat adó szerkentyűket. a színes jeleket a televízió képernyőjén és a gyermekek csillogó, boldog tekintetét, amikor egy-egy találat, ügyes kanyar, kivédett támadás után Ismét megindították az elektromos, video-játékot. Idegenkedésem mögött gyermekkori nosztalgia lapult; a villanyvasút, a kisautópá- lya, a papírmaséból összetákolt vár, az ólomkatonák, műanyag repülőgépek és lendkerekes autók merészkedtek elő a múltból. És előjöttek a játszással eltöltött hosszú órák, amikor kézbe fogtuk, elrendeztük a különböző játékokat. Attól tartottam, hogy ez a mostani, új masina elveszi a teljes azonosulás örömét ... Néhány percnyi kotnpu- terezés után be kellett látnom, hogy ez is igazi játék Játék, úgy, ahogy tudjuk — ma már felnőtten felmérjük —, hogy minden Tatamiié való gyermeki elfoglaltság igazándiból a felnőtt élet apróbb, nagyobb dolgaira nevei. Két tíz év körüli fiúcska önfeledt kacagása győzött meg erről a legjobban. Az autóversenyzés, a cowboy- csata, vagy a betűkeverő logikai feladat ugyanolyan, ha nem nagyobb izgalomba hozta őket, mint húszegynéhány évvel ezelőtt engem szédítettek hadvezé- ri es várúri kábulatba az ólomkatonák és játékvár. A videojáték — tudom nem oly elterjedt még, mint egykor az ólomkatonák — azonnal visszajelzett, mulatta az elkövetett hibát és lehetőséget adott a korrigálásra. Ehhez a játékhoz mindig készenlétben kellett tartani a gondolkodást, a logikát, a felismerőkészséget és nem tűnt el a teremtés, az alkotás lehetősége sem. Mondhatnánk erre, hogy minden korábbi játéknak ugyanez volt a célja ... miért keli mindehhez drága vidoomasina? Csakhogy! Természetesnek kell vennünk, hogy a felnövekvő gyermekek úgy bűvölik a kis számítógépeket, komputermasinákat, mint mi, egykor a lendkerekes autót. Ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani önmagukkal. nem lendkerék- nyi tempót kell felvenniük elkövetkező életükben, hanem a komputer villanásait kell követni agyukkal, logikájukkal. Idegen nekünk a sok színes jel, űrbéli- visszajelző hang? Mi tagadás, nem szoktuk még meg, de idegenkedni tőlük egyet jelent az elutasítással, amiből könnyen kifejlődik egyéb újdonság elutasítása is. Márpedig, aki nem tud megbarátkozni a gyermekvilág megváltozott kellékeivel, az a felnőttek közegében is előbb-utóbb bizonytalanul téblábol. És még valami; a kontroll. Hányszor érezzük, hogy nem tanulhattuk meg az önmagunk és a minket körülvevő világ dolgainak igazi. i pontos — néha kíméletlen — kontrollját, nem fejleszthettük ki magunkban azt az egészséges képességet, mellyel megóvhatjuk magunkat tévedéseinktől, vagy ha már elkövettük őket, akkor tiszta logikával és tervezőkész- séggel korrigálhassuk masunkat ... felismerve az emberileg lehetséges jó megoldást és megóvni magunkat és társainkat a ió- vagy rosszindulatú zsákutcáktól .... (szendrei) Reggelente már vaskos ködök ülték meg a kertet, zajtalanná puhitva a nyirkos, összetapadt faleveleket, amelyeket napközben még csörgésre aszalt a szeptemberi verőfény. Micsoda izgalom volt kutakodni közöttük az első pionír diószemek után, és beszívni a zöld dióhéj fa- nyarkás illatát. A gyerek szerette az őszt. A lágy, simogató fényeket, a ráncos héjú szilvát, a kemény, édes almát, a lotykossá érett, kásás húsú körtét és szerette a kert színeit is ilyenkor, amire érzékletes hasonlatok ismerete híján egyszerűen csak ez.t dünmyögte: — Milyen szép ... Hazajövet az iskolából táskáját rádobta a hokedlire és első útja mindig a kertbe vezetett. A kert végében a Bársonyos-patak folyt, már amikor volt benne elegendő víz, mert nyáron inkább csak szerényen keresgélte benne magát a sovány erecske. Ősszel viszont, amikor megnyitották a zsilipeket, erőre kapott, és felduzzadt hátán tört gallyak bukfenceztek virgoncán és sajkáztak a be- léhullott színes falevélek. Alkonyaikor csípős, füst- szagú ködöket is hozott a hálán az iramló víz, hirdetve az ősz biztos üzenetét. égetik már a gazt a környező kertekben. Egyik délután azonban valami mást is észrevett, aminek láttán lelkendezve sarkon fordult. — Édesanyám! — szaladt fel a házukba. — Egy liba van a kertben! Az anyja elcsodálkozott. — Liba? Vajon honnan jöhetett ide? Errefelé senki nem tart libát. — Nem lom’... — vonta meg vállát bizonytalanul, mintha az anyja valóban tőle vatta volna a választ. — Jött valahonnan a patakon át... — Akkor majd el is megy, kisfiam. Pihen egy kicsit és hazatalál. A gyerek nem sokat töprengett. Sarkon fordult és ismét leszaladt: a liba azóta talán már útra is kelt. A szürkületből azonban változatlanul előseilett a fehérség. Mozdulatlanul állt a patak partján, és mozdulatlanságában volt valami időtlen, fáradt szomorúság. A gyerek szivdo- bogva egészen közel ment hozzá, félve, hogy elriasztja. ám a liba csak hajszálnyit moccant, eltökélten maradt a helyén, mint a megfáradt vándor, ha biztosan érzi: megérkezett. Reggel izgatottan merítette a kukoricás csuprot a zsákba. — Vajon ott van-e még. vagy odébbállt, olyan váratlanul, mint ahogy jött. A liba'off volt, os' az’'e!esT‘ fényben még inkább ‘lat3” szott; kopott, csapzott, meg- szürkült tollazatú, elcsigíáiy zott jószág. — Nesze csak ... — tyintgette eléje óvatosan a sárga szemeket. — Mert hátha nem eszi. Hátha elijed. A liba félnehajtotfca fejét. és hideg kék szemével szigorúan szemlélni kezdett. egy kukoricaszemet Aztán — a mozdulat gyors volt, mint a villám — lecsapott, És' tömte, fuldokolva tömte magába a szemeket, porzott a föld - a csőre körül, torkából fojtott, gurgulázó hangok törtek elő, valami hálás zize- gésféle, s nyaltán látni lehetett a mohón nyelt kukoricaszemek sebes vándorlását. A csupor kiürült. A Fiba fulladozva kapkodta a levegőt a nagy zabálás után, aztán belegázolt a sekély vízbe, és mohón ivott, ivott, ivott... Majd kiemelte víztől csepegő fejét, körbenézett, széftérí-; tette szárnyát, és robajjal csapkodva a levegőt éles, rikoltozó hangokat hallatott. A jóllakottság boldog és elégedett hangjait. — Jól van pajtás. Még jövök — intett neki a fiú, és felszaladt a házba. Az iskolában nem szólt senkinek, de alig várta, hosy otthon legyen. Délutánra a szürke, elcsigázott jószágot mintha kicserélték volna... A vízben alaposan letisztogat- hatta magát, erről a parton szétszórt, apró. pelyhes pihék is árulkodtak. — Na mi lesz? — guggolt eléje a fiú. — Mész, vagy maradsz? A liba ránézett, és azon az utánozhatatlan, fémes libanyelven göcögni kezdett valamit. — Jól van — állt fel megkönnvebbülten. — Vagv- is maradsz. Akkor viszont nevet adok neked. Marci les /el. Rend ben ? A liba válaszképpen szárnyával elégedetten megsuhogtatta a levegőt. — És nem áthatsz itt tovább a parton — folytatta a fiú. — Még el emésztene valami az éjszaka. Fönt van egy üres tvúkól. az jó lesz neked. G vein Marcikám! — és terelgetni kezdte á libát, fel a dombra. Harmadnap Marcit már nem kellett irányítani, ment utána lassan, enge"■fleímesen. es n'lejíetTSI'rté- 's/.ölftgatta.' Az anyja álmélkodva csapba (össze a UszéJ. y ; Tvhvél b^ffi^v^k^ megt • ezt;ja búl;r fjjnafflayát^ Ügy 'látom, ‘ jól • érzi*' itt' 'magát. Csak tudnám, kié lehet. Pedig már kórbekérdeztem a szomszédokat. Marci gyorsan megszokta a tyúkólat. Az egyik sarkot szemelvén ki magának al- vóhelyéül, rövid ácsorgás után lassan ráeneszkedett a lábára, komótosan fész- kelödött egy darabig, 3 közben halkan sziszegve magyarázott valamit önmagának, vagy talán a fiúnak, talán azt, hogy milyen jó dolog is hogy nem egy liba pecsenyére éhes ember karmaiba került vándorútján. Egy hét sem telt belé, Marci már maga totyogott fel alkonyaikor a kertből, s a fiú azon gondolkodott, az anyja beleegyezését is kicsikarva, hogy párt kerít neki. , A kirándulásnak nagyon örült. Napközben nem is gondolt Marcival, csak estefelé fogta el valami halvány nyugtalanság, vajon az anyja néni feledkezett-e meg a ti bárói annak ellenére, hogy az már magától befészikelödött a helyé-' re. Sötét volt, mire hazaért. — Mard? — volt a köszönés.-.,y.. Biztosan. .a v helyén, kisfiam. En. fc* csak . most jöttem haza. mért keresztanyád megint... A mondat másik felére nyersen rácsapta az ajtót. Zseblámpával rohant az udvarba. Az 61 üres volt. A sárgás, pislákoló fénykorok imbolyogva bukdácsoltak le a patakig, és a fiú elszoruló torokkal pásztázta végig a kihalt nartot. — Marci! — suttogta bele a nyirkos, iszapszasú csöndbe, amit csak a kooa- szodó nyárfák egymáshoz súrlódó levélkéinek karís- ioló zaia tört meg. — Hol va«v Marci ? Aztán a hideg, borzongató estében érezte a végi eömlő forróságot az arcán. amikor a zsebiám na erőtlen kis fényköre mes- állanodott egv halornrivi fehérségen. Sok-sok elszórt, kíténett evezőtoll. s mellese a somolvnyi pihék :.; Elkattintotfa a lámnát, és sötétben botorkált visz- sza a házba. — Na? A helyén van ugve? — kérdezte szórakozottan az anyja. nagy gonddal helyezve egymásra az elmosott tányérokat. — Ma este valahol libát vacsoráznak ..— akasztotta szegre, háttal az anyjának. a lámpát. Aztán lefeküdt. Vacsorát nem kért. Keresztény Gabriella ’
