Észak-Magyarország, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-15 / 191. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1984. augusztus 15., szerda Amatőrhelyzet MISKOLCON „Köszönet a szíves jelenlétért” Az elmúlt esztendő végén a Miskolci városi Pártbizottság ivezetői olyan, értelmiségi pályán dolgozókat invitáltak baráti találkozóra, akik a korábbi években kiemelkedő eredményekkel öregbítették Miskolc jó hírnevét. A kötetlen beszélgetés során az országhatáron túl is ismert kórus vezetője elnézést kért keserű kifa- kadásáért: „A közelmúltban tértünk haza egy nemzetközi fesztiválról. Á kórus több díjat nyert, sikerével valóban teljesítette küldetését. Fáradtan, de boldogan érkeztünk meg. Hetek teltek el, de a város vezetői, az amatórmozgalom irányítói közül senki nem vett any- nyi faradságot, hogy eljöjjön egy próbára és azt mondja a gyerekeknek: köszönjük a munkát. Erre a gesztusra nem nekem, hanem ezeknek az önzetlen, rengeteg szabad időt, jó ügyért áldozó fiataloknak volna, és lett volna szüksége. Ilyen apróságokon nagyon sok múlik. * Vf-ert idézem újra mind- Mert már többször áttanulmányoztam 'a Miskolc város amatőrmozgalmának helyzetéről és fejlesztésének feladatairól készített tájékoztatót (augusztus elején 'került a városi tanács végrehajtó bizottsági ülésének napirendjére). A tájékoztatóban az 1983-as es l!)84\es felmérések alapja« kirajzolódó helyzetképet elfogadva M felmerül néhány kérdőjeles gondolat. Nem a tények tagada.sáro-1 lesz szó a to- ■waibbiakban — csak a hangos gondolatok megosztásáról. Jegyzetek egy tájékoztatóhoz Kezdjük a számoknál. A tájékoztató mellékletéből kitűnően, Miskolcon és város- környékén — általános és középiskolákban, művelődési intézményekben — 314 (!?) amatőr művészeti csoport működik. Ami elbizonytala- nit a számokat illetően, azt a színjátszással illusztrálom: a fenti adatok szerint (34 irodalmi színpad mellett) 21 színjátszó csoport van — ugyanakkor egy-két honapja meg:eient, megyei helyzetképet adó tanulmányban ezt olvassuk: „Jelenleg Borsod megyében az állandó jelleggel működő csoportok száma 24 ...” Nyilvánvaló, hogy az egyik szám nem ugyanarról szól, mint a másik. Arra gondolok, ami látszik, hogy a miskolci elől hiányzik az állandó jelleggel minősítés ... S ha már színjátszás ... A tájékoztató megállapítása szerint a. bábjátszás mellett e területen van a legtöbb gond. A kérdés az, elegen- dö-é a félmondat: „ ... az országos gondok Miskolc város színjátszó mozgalmát is érintik”? Vélem, helyi „erők” sem voltak kívülállók a gyatra helyzet létrejöttében. Mint ahogyan a bábozás gondjainál is csak magyarázat az: „Jó színvonalon működő együttesek megszűntek ... Hiányoznák városunkból a jó szakemberek.» Általában általános és középiskolákban működnek csoportok, de szakmai felügyeletük, segítő irányításuk nem megoldott.” E helyzetet rögzítő mondatok után mindenesetre jó érzéssel tolmácsolja a sorok olvasója a következőket : „A művelődés- ügyi osztály elhatározása, hogy ezt a művészeti ágat fejleszteni fogja és megteremti a rendszeres bábelőadások, távlatokban a bábszínház körülményeit is.” Vannak természetesen ör- ▼endeíesebb dolgok a jelenidőből. Például a díszítőművészeti körök és a fafaragók egyenletesen magas színvonalú működése; a fúvószenekarok sokszor és sokak által tapasztalható jelenléte; az évtizede megteremtett országos formációs táncbemutató révén létrejött csoportok fejlődése; a fotózás, a filmezés, a diaporáma műfajának betörése és a képzőművészeti körök tevékenysége a vizuális kultúra területén elismerésre méltó eredményeket hozott. Mielőtt folytatnánk a sort, „ugorjunk el” a tájékoztató utolsó fejezetéhez, ahol ösz- szeíoglalva a jövő legfontosabb teendői fogalmazódnak meg: „A különböző művészeti ágakban városunk amatőr együttesei .szép sikereket értek ei. A továbbfejlődés erdekeben azonban számos leendő van. Az elkövetkező időszak fő feladata az, hogy az amatörmozgalmat a megváltozott gazdasági-társadalmi helyzethez alkalmazkodva fejlesszük tovább. Né- háhy területen új együttesek létrehozása szükséges, de biztosítani kell a nagy hagyományokkal rendelkező, eredményes csoportok erkölcsi megbecsülését is ...” Erre az utóbbi évekből is lehetne mondani jó példát. Visszaidézve azonban a bevezetőben említett kórusvezetői kesergőt, hadd álljon Hi ismétlésként: sokszor nem a nvügjr „hűhó, az ünneplés” hiányzik egy-egy csoportnak — hanem akkor érzik magukat valóban megbecsülve, ha csüggedésben bátorítást, találkozáskor jó szót, folyamatosan meg figyelmet kapnak. S akkor befejezésül még a folyamatosságról. Sok jót lehet elmondani a miskolci kórusokról, felnőttekről és fiatalokról egyaránt; országos, sőt nemzetközi sikereket jegyezhetünk nevük mellett. (A Bartók-kórus például évek óta csak működési körülményei miatt sorolható az amatőrök közé.) De van figyelmeztetés is a tájékoztatóban: „A felnőtt kórusok közül a liO-as évek vegéig több nagy múltú együttes — életmódváltozások miatt — megszűnt.” Azért figyelmeztetés ez, mert a nagy múltú munkáskórusok folyamatos működésének biztosítása elsőrendű kötelesség. Jelenleg az biztató, hogy „örvendetes a megmaradol- tak, köztük a Vasas vegyeskar és a MÁV Járműjavító férfikarának szakmai fejlődése”. Vigyázni is kell rájuk — az utánpótlás nevelésével. Talán nem tévedek nagyot az állítással: az amatőrcsoportok között a néptáncosoknak van a legnagyobb közönségük. Az Avas és a Vasas létezése Miskolcon nagy élték. Az utóbbi mögött azonban vesződséges évek vannak, s voltak torpanások az Avasnál is. Az itt a kérdés: szükségszernek voltak-e az utóbbi evek hullámvölgyei 7 * A felvetett kérdések, a tájékoztató inspirálta gondolatok nem a „kákán csomót keresés” jegyében fogalmazódtak meg. A tény, hogy a művelődésügyi osztály felmérése elkészült, hogy a városi tanács végrehajtó bizottságának tagjai tájékozódtak az amatórmozgalom helyzetéről — a tény azt jelzi, hogy fontosnak vélik az illetékesek ezt az ügyet. Néhány megjegyzéssel annak óhajtását szerettük volna kifejezni: ne lanyhuljon a „hétköznapokon” sem e« a figyelem! Téna*y Jíwtef Születésnapi riportokat sugároz a rádió. A köszöntöttek, a megszólalók alkotó- művészek. Éppen a vasárnapi ebéd forró levesét kavar- gatom. amikor Gáspár Margit író 1 mondatai elhangzanak. És — megáll a kanál a kezemben. Gondolatai kivonják figyelmem a terített asztal köréből... . . . élete legértékesebb tapasztalatáról. a tapasztalt icgjobbról beszél éppen: áriái, ahogyan második férjében megtalálta a legjobb jót. Titok? Titok nincs: „Nekünk mindig, mindennap, minden idejében volt mondanivalónk egymás számára ... Én minden áldott nap után így köszöntem el férjemtől: „Köszönet. Köszönet a szives jelenlétért." Megindítván beszélt Gáspár Margit író erről a kapcsolatról. Hogy miért idézem itt meg? Az előzmények miatt. Korábban ugyanis arról kérdezte a riporter az írónőt, hogy meddig lehet dolgozni, van-e korhatára az alkotómunkának? Az én felettesem — hangzott a válasz — a szürke állomány. Az adja a parancsot, onnan jön a döntés: jó kondícióban vagy még, dolgozni kell; vagy elég volt, nem megy már, ne erőlködj további... És nekem ez a nagy szerencsém, ez a páI. ám előnye azokkal szemben. akiknek egy meghatározott kor, életév után abba kell hagyniuk a munkát. Akkor is, ha különösen értékes volt az, amit tettek, végeztek. Persze, ezt is az élet rendjeként fogadjuk el, hiszen a stafétabotot át kell adni a következő nemzedéknek. Jönnek a fiatalabbak. Ez jó, nem ez a baj. Akkor teszünk rosszul, b-a a korhatárt eleitek mellett az é éltékes és jó tapasztalataikat is „nyugdíjazzuk”. És itt az írónő így beszélt tovább: „Nekem van egy javaslatom. Létre kellene hozni egy tapaszlalatbankot! Ügy gondolom, hogy a különösen . értékes munkát maguk mögött hagyok magnóra mondanák legfontosabb tapasztalataikat. hogy a hasonló pályán és körben utánuk következők mindezt hasznosíthassák saját tevékenységük során.” Lehet, a lentiek hallatán sokak fejében megfordult: csak egy író fantáziájából pattanhat ki efféle ötlet... Pedig .hát, tudjuk jól — sokat hallhatunk róla —, hogy örök gondunk az előttünk járók tapasztalatainak alkotó jellegű felhasználása. És én nem is csupán a különösen értékes tevékenységet végzőkre gondolok. Csak például az „öreg szakikra”, parasztember-volt „téesz-öre- gekre". Nem ritkán hallhattunk körükből keserűen nyilatkozókat. Nekik igazán létfenntartó — ha még számítanak rájuk, számon tartják őket. S ebben nem a pénz a döntő. A jo szó. az érdeklődés hiánya keseredik bennük a nyugdíjas években . .. „Mi volt pályájának eddigi legfontosabb tapasztalata?” — kérdezte a rádióműsorban a „bankötlétre" utalva a riporter Gáspár Marsitól. A válasz: „Az embereket szeretni kell. Szeretettel, jo szóval sokkal többet lehet elérni, mint nyerseséggel. keménységgel. És hiszem. hogy ez minden pályán így van.” Gondolom. elfogadhatjuk az írónő tapasztalatát, véleményét. Ha pedig így van, átvehetnénk tóle még egy fontos „szokást”: ha mindennap lusták is vagyunk hozzá — néha mondhatnánk azért egymásnak: „Köszönet a szives jelenlétért.” (t. n. j.) Babonáim MesszirpI jön az élet, a végtelen időből az időtlen jövőbe tart. A magamkorúak, tehát a hatvan felé haladók és a nálam is idősebbek — mi tagadás — tele vannak babonával. . Megrettenünk, ha fekete macska szalad át előttünk, főleg ha a felgyorsított tömegerő, az autó kormányát fogjuk. Ilyenkor baljós előérzet lesz rajtunk úrrá. s jobban betartjuk a KRESZ előírásait, mintha rendőrt látnánk. Szegény fekete macskák nem tudják, hirtelen megjelenésük micsoda képzelgésre nógatja az emberi szellemet, de maga az ember sem tudja, honnan támadnak benne a veszélyérzet hullámverései. A modern ember nem hisz a szellemekben, de tegye a szívére kezét, akit nem fog el'valamiféle irracionális szorongás. ha éjféltájt temető mellett visz az útja. Mikszáth írja valahol, hogy ő. a „felvilágosult ember”, mennyire begyulladt, amikor — éppen a temető kapujában — rárohant egy fene nagy fehér „izé”, s amíg vérnyomása nem ei'eszkedett a normális szintre, a saját kutyáját éjféli szellemnek vélte. Azt a huncut- kás megjegyzést teszi, az Akadémia „szellemoszlató” urait is efféle veszélyhelyzetbe kellene juttatni, akkor majd megtudnák, hogy ha a valóságos világban nincsenek is kóbor szellemek — bensőnkből „feltámadnak”. Népes babonáim körét most leszűkítem — egyedül a kenyérhez fűződőknek engedek (.szabad teret. A kézből kiejtett kenyeret fel kellett venhi, megcsókolni, s lefújva róla a port. megenni, miközben bocsánatot kértünk Tőle, hogy figyelmetlenségünk miatt — : „megütötte magát”. Nem veszett volna kárba. Az oko- . sabb tyúkok — szemesnek áll a világ! — olt lábatlan- kodtak a kenyeret majszoló gyerek körül, előre tudván, a kölyök elbambulhat, de ő résen van. felkapja a kenyeret. és uzsgyi. vesd el magad! De kenyérrel etetni a baromfit?! Ez vétek! Aztán láttam, hogy a búzánál is olcsóbb kenyeret disznó elé vetik, és olvastam is. az áremelés előtt évente 17 ezer vagon ment veszendőbe hazánkban. Városokban a maradék a szemetes edényben köt ki. Nem tudom, a drágulás után hogyan alakult a kenyér tisztelete, de előtte kevesebb dolguk volt a kenyéréi adóknak — ezt tnagárrkérdezősködésemből szűrtem ke. A kiszolgálók azt állították, az emberek már nem ..szégyellnek” akár negyed kilót is kérni, főlég az idősebbek, bár — furcsamód — mindig magyarázkodtak: „Minek vegyek egészet? Rám szárad”. Korosabb eladók nem bánták, hogy műszak végére kenyeret szegő kezük ujja, csuklója fáj, mert jobban tájt nekik, hogy a magányosnak tudott emberek egész kenyeret vesznek. Szóval, nem ,.illett” tél kilót, esetleg annál is kevesebbel: kérni, nehogy azt higgyék „egyesek”, hogy nekik nem futja „egészre”. Lám, még a „névtelen” vásárló is afféle „státusszimbólumként" kezelte a dolgot, jó módja látszatát igyekezett; kel leni, azaz pocsékolta a kenyeret. Meglehet, hogy a sütőiparnak a gondja fokozódik az 1 kilós meg a 70 dekás kenyerek készítésével, de a nagyüzemi pékeknek tudniuk kell, hogy az „egész kenyér”, legyen bármilyen pici, különös hatással van a vásárlókra, nem jönnek zavarba, mert nem szabdalt kenyeret visznek magukkal. Fél-, esetleg negyedkilós kenyérre nemigen számíthatunk, pedig — meglehet — nagy keletje volna, mert a ,.látszat”-ra sokat ad a kor embere, a kenyérnek „egesznek” kelt lennie. Nem egészen ide illő, mégis megjegyzem. A kereskedelem „nagyhatalom”, s nemcsak abban, hogy természetes szükségletet, elégít ki. hanem abban is. hogy — érdekeitől indíttatva — „túlteljesít”. Valamikor divatba hozták a féldecis röviditalokat.. Rengeteg vesződ- séggel járhatott az apró üvegek visszaváltása, és — gondolom, a nyereségvágytól, hajtva — ezeket megszüntették. uralkodóvá téve a „kettest”, azaz a kétde- cis pálinkákat. Esendő az emberi ter/nészet. Az alkoholnak feszültségoldó hatása is van. Aki korábban beérte a féldecissel, most „kettest” kénytelen vásárolni. Az alkoholos befolyásoltság a deviáns magatartás elbírálásában „súlyosbító körülménynek” számít, de vajon nem eppen a kereskedelem hibás az efféle cselekmények gyakoriságában? A „féldeciző — kétdecizővé váll”, s aki már megtapasztalta a két mennyiség felettébb eltérő hatását, egyetért velem abban, hogy — vissza a fél decihez! És'nekem vissza a kenyérhez. Kevesen tudják, hogy nálunk nagyobb termést hoz a búza. mint az Amerikai Egyesült Államokban, csak ott hatalmas területeken termesztik, a mienknél korszerűbb módon (tele vannak geppel, de a kemikáliák túladagolása miatt elindult a termőtalaj mesterséges elszikesedése, s nincs messze az e idő, amikor az USA kenyérgabonából behozatalra szorul . . .). Még hatesztendős sem voltam, amikor — felettébb drasztikus módon — a szó szoros értelmében a bőrömön tapasztaltam a kenyérgabona meglelek Édesapám szokásos munkájába indult, téli erdőirtás- rá. Nem tudom, miért, apám mindig visszanézett a küszöbről. Egyszer felcsattant a hangja: „Erzsi, hogyan tetted azt a kenyeret?!” Én az ágyból leselkedtem Édesanyám — nyugodjék békében — riadtan az asztalhoz iramodott, és fordított a kenyéren. Amíg kikí- sérte apámat, valóra váltottam egy pajkos gyermek- ötletet. Kiugrottam a dunna alól. magam alá kaptam a fejőszéket, és — minő vakmerőség! — fordítottam a kenyéren. Nyomás vissza az ágyba. Amint édesanyám belépett, szeme rögtön megakadt a kenyéren. Se szó. se beszéd, lekapta rólam az ágyneműt, és elkezdte pas- kolni a „boldogabbik leiemet”. Remekül játszottam a megszeppent ártatlant. Én nem mozdultam ki ..ágyi- kómból”. S oly elhihetóen szinészkedtem, édesanyám rabjául esett a kenyérgabonának. Térdre hullott a komód előtt, és a festeti Mária-szobornak kezdett rirnán- kodni, ..ne menjen el a háztól a mindennapi kenyér-’ Azt hitte szegény, nyomorúságunk baljós szelleme fordította a kenyeret szegett végével a kijáratnak, s akkor „elmegy a háztól a kenyér”. Amikor megnyugodott, arcán megint kisütött a jókedv. már nem tartva a testi fenyítéstől, töredelmesen bevallottam, én voltam a tettes. Kikapott az ágyból, körültáncolta velem a szobát, és olyan, de olyan nagy darab kenyeret, szegett nekem, még lekvárral is megkenve, hogy én olyan jót soha életemben nem ettem. Ötven esztendő telt el azóta. Édesanyám, édesapám beszédes ajka végképp elnémult. Elárvult lelkemben mégis élnek, és — nem tagadhatom — suttyomban ma is fordítok a szegett végével kijáratnak mutató kenyéren. Titokban, mert tartok tőle, gyerekeim kinevetnének, ..milyen babonás a fater” . És ha kiesik a kenyér egy gyerek kezéből, s nem nyúl le érle. társaival együtt tapos rajta, elszorul a szívem. Felsír bennem az egykori gyermek, aki nemegyszer aludt el úgy este. kenyeret kérve: „Már nem szabad felébreszteni a kenyerét. Ö is elaludt, majd reggel . . ." Bevallom, én megtoldottam az imát: „Mindennapi kenyerünket ad meg nékünk ma!” — hozzátettem: „holnap is, holnapután is”, mert én még azután is szereltem a kenyeret, mind a mai napig. Gulyás Mihály o
